Történt mindez 1895. május 20-án, a Vérmezőn. Ezen a napon egy kis csoport – a rendőrhatóság szigorú ellenőrzése mellett – Martinovics Ignác és társai kivégzésének századik évfordulójára emlékezett. Hiába keressük ezt a jellemző epizódot a Jászai Mariról szóló művekben.
Amikor nemrégiben a színésznő halálának kilencvenedik évfordulójára emlékeztek, inkább viharos szerelmi életét tárgyalták bennfentesen. Egyetlen hozzáértő sem akadt azonban, aki megjegyezte volna, hogy azért vágyott kiéhezetten a színésznő egész életében szeretetre, biztonságra, mert a gyermekkori abúzus – melyről őszintén vallott emlékiratában – nem múlt el nyomtalanul. Ezért nem tudott megbízni senkiben, bár legszívesebben mindenkinek kitárta volna szívét.
Talán a színjátszás, az emberábrázolás – ha csak néhány órára is – megnyugvást adott Jászai tépett lelkének, s a szegénységben, nélkülözésben edződött művész úgy érezhette, hogy életútja összekapcsolódott az ábrázolt alakok sorsával. Nyomorúságos életét fenséges színpadi léte ellensúlyozta. Tragikus élethelyzeteit a világirodalom szomorújátékainak nagyjeleneteiben oldotta fel. A színésznő egyéniségét, ma úgy mondanánk, a Jászai-jelenséget Hevesi Sándor rendező, a Nemzeti Színház egykori igazgatója aforisztikus finomsággal írta le: „Az érem egyik oldalán ez állott: Mari bácsi, a másikon ez: Myria. – A Jászaiban lakozó trivialitásnak és fenségnek, földiességnek és pátosznak, prózának és költészetnek, tehát az ő alapvető ellenmondásának megtestesülése ez a kettős név, élet és művészet egységének és ellentétének a paradoxonja, úgy hogy a kettő csak együtt és egyszerre igaz, külön-külön olyanok, mintha egy éremnek csak egyik oldalán volna meg a fölírása.” (Nyugat, 1935).
A fiatalabb nemzedék tagjai nem rokonszenveztek Jászaival, elutasították színpadon kívüli életét. Hevesi András – Hevesi Sándor nevelt fia – 1931-ben a Nyugat hasábjain ironizálni sem volt rest: „Baráti köre társadalmilag nem volt egységes, de valamennyien entuziaszták (lelkes bámuló, rajongó – G. T.) voltak; Jászai legotthonosabban feminista, eszperantista, antialkoholista apostolok között érezte magát; nem tudom, voltak-e kapcsolatai a szabadkőművesekkel, de lehettek volna. Jászai Mari tragikának született, ami annyit jelent, hogy nem született társaságbeli hölgynek, és egyetlen lehetséges kapcsolata a társadalommal az összeesküvés, a titkos szertartás és az extázis.”
Hevesi András zabolátlan soraihoz hozzá kell tennünk valamit: Jászai azért lázadt, mert nem találta helyét sem a kiegyezés előtt, sem az Osztrák–Magyar Monarchiában. Politikai nézeteit jól jellemzi az a mondat, melyet 1906. július 9-én, Gárdonyi Géza A fekete nap című drámájának sikertelen premierje után jegyzett fel naplójába: „ahol az osztrákra csak ugatni is lehet, azt én el nem mulaszthatom”.
Ez a határozott állásfoglalás, mely arra utal, hogy a független Magyarország eszméjét mindennél fontosabbnak tartotta, érthetőbbé teszi, hogy a nagy tragika miért éppen Széchenyi István, Martinovics Ignác és Petőfi Sándor kultuszát ápolta rendíthetetlenül.
Herczeg Ferenc 1940-ben A gótikus ház című művében megemlékezett arról, hogy Jászai Mari „barátságot tartott múlt idők hőseivel és költőivel. Kezébe került a Kelet népe, és akkor fölfedezte magának Széchenyi Istvánt. […] Minden tavasszal, amikor a nagycenki évszázados hársfasor kivirágzott és kilométernyi távolságba árasztotta kábító illatfelhőit, Mirja elzarándokolt a legnagyobb magyar sírjához.” Amikor Széchenyi fia, Béla arra kérte, hogy a cenki látogatás alkalmával keresse fel, és lakjon nála, Jászai így hárította el a meghívást: „Cenk nekem búcsújárás és nem szórakozás”.
Herczeg magának, illetve a Petőfi Társaságnak és a Petőfi Ház 1909-es megalapításának tulajdonította, hogy Jászai „rávetette magát Petőfi költeményeire, s szinte valamennyit betanulta”. Ez a vonzalom azonban már jóval korábban megszületett. Amikor a színésznő férjével, Kassai Vidorral 1869 áprilisában Kolozsvárra utazott, a szolnoki pályaudvaron Petőfi Zoltánnal találkozott. A felejthetetlen pillanatra később így emlékezett: „Nem akarta elereszteni a kezemet, mikor már a beszállásra sürgettek. […] Petőfi! Petőfi eleven vérét érintem most a kezemmel. Ha nem lettem volna a Kassai felesége […], úgy visszafordultam volna, hogy ott élhessek, ahol Petőfi fia!”
Alighanem ez az élmény ösztönözte arra a színésznőt, hogy évtizedeken át Szilveszter éjszakáján Petőfi szülőhelyére, Kiskőrösre utazzon. Így tett 1925 végén is. A reggeli vonatra várva megfázott, tüdőgyulladást kapott, ágynak esett; s ezt a betegséget már nem tudta kiheverni: 1926. október 5-én, 76 éves korában elhunyt.
Jászai különcségeit megmosolyogták, furcsállták különös szokásait. Pedig csak küldetését akarta teljesíteni: „Arra hívattam el, hogy az embereket a magasabb rendű lelki élet régióiba emeljem” – vallotta. A színpadon talán néhányszor sikerült életcélját betölteni.
Gajdó Tamás
(2017. február 2.)
