Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. november 23. - Kelemen, Klementina Napja

Interjú

A miniszter felesége

Megúszhatatlan kísértés

Árkosi Árpád rendező

Vajon van ellenszer a felemelkedésre? Ha a tutyimutyi férjből egy napon miniszter lesz, az az egész világot a feje tetejére állítja vagy a csak a népes rokonságét? A próbák közben Árkosi Árpád rendezővel a jelenidejűségről és a felesleges aktualizálásról, a nézői érzékenységek különbözőségéről és a valóság színházi felfüggesztéséről is beszélgettünk.

 

 

A próbán mutatott egy fotót, amin egy a szomszédos főváros most is regnáló polgármesterének barokkosan giccses lakása volt látható. Ez adta a kiindulópontot a darab díszletéhez?

– Nem mondanám kiindulópontnak, nem akarnék ezzel hízelegni neki. Adaléknak viszont kétségtelenül kiváló volt: igazolja azt a balkáni ízlésvilágot és mentalitást, amit A miniszter feleségének elképzeltünk. Jól mutatja, hogy milyen térben mozoghat a mi szempontunkból ideális politikus, illetve a rokonsága.
 

Nem szeretne olcsó aktualizáláshoz folyamodni, hangsúlyozta többször is, mert ez a 19. századi viszonyokról beszélő darab önmagában is megállja a helyét.

– Pontosan. Ám ez nem zárja ki azt, hogy bizonyos nézőknek már maga a darab is aktualizálásként működhet majd, hiszen az emberek különböző társadalmi és politikai érzékenységgel jönnek színházba. És pont ezért akarom elkerülni a direkt, áthallásos utalásokat, a jelenlegi politikai helyzetre célzó jelzéseket. Kicsit úgy akarom felépíteni az előadást, hogy érvényes legyen az, amit a filmek esetében is szoktak használni: „minden hasonlóság csak a véletlen műve”. Ráadásul a darab születése óta – majd kilencven éve mutatták be – megtartotta érvényességét, úgyhogy nem kell mai politikai „ízeket” hozzákeverni.


Pedig a nézők szeretik az „ízeket”.

– Nézője válogatja. Egyébként az így feldúsított előadások számomra mindig gyanúsak. Mert ott valami gond lehetett a művel vagy az alkotói szándékkal. Hiszen a néző különösebb felhívás nélkül, óhatatlanul is a saját világlátásával veti össze a látottakat, így teremti meg a darab jelenidejűségét. Ha ez valamiért nem sikerül, akkor nem a nézővel van a gond. Számomra mindig az a legnagyobb kérdés, hogy át tudom-e zsilipelni a műalkotás értékeit a régebbi korokból a mába.


Mindenki annyit ér, amennyije van. Ez a mű alapfilozófiája?

– Inkább a politika erőterében kialakuló kontrasztról szól a darab. Mert ebbe az erőtérbe bekerülő ember néha egészen ki tud fordulni önmagából azzal, hogy vágyait és reményeit vetíti bele a politikába.


Ez a személyiségtorzulás adja a darab komikumát?

– Ez a komikum egyben tragikum is. A tragikomikus játék során láthatóvá válnak a magunk gyarlóságai: hogyan élünk azzal a lehetőséggel, amit a hatalom adhat időnként a számunkra. Az emberiség történetében ez egy kikerülhetetlen és megúszhatatlan kísértés, valahogy mindenkit próbára tesz így vagy úgy. Nincs meg politika nélkül a világ. És az sem biztos, hogy eredendően egy „gengszter”, pusztán a hatalmat akaró valaki az, aki politikusnak áll. Mai tapasztalataink is tehetnek arról, hogy már nem hiszünk abban, hogy erkölcsileg is alkalmas lehet feladatára egy politikus. Már azt is nehéz elhinnünk, hogy egyáltalán szóba jöhet egy értékes ember politikai feladatokra.


Az előadás minisztere is tisztának tűnik.

– A férj egy föld felett lebegő, furcsa és élhetetlen alak. Igazából semmilyen érzéke nincs a valósághoz. Szóval nem tiszta, csak tutyimutyi. Nincs sem gyakorlata, sem érzéke, akarata hatalma érvényesítéséhez, és itt nyílik meg a terep a feleség előtt.


Mi volt a legnagyobb kihívás a rendező számára?

– Nagyon fontos a lehetőség, hogy tehetséges emberekkel dolgozhatok, a feladatom pedig az, hogy rendezőként segítsem őket abban, hogy tehetségüket megmutathassák. Fiatalabb koromban fontosabb volt a rendezői üzenet, és a saját rendezői vágyaimat vetítettem bele egy-egy munkába. Ezen már túl vagyok. Úgy is mondhatnám, hogy öregszem. Ma már tudom, hogy ha jó a darab és a társulat, akkor az élet minden íze, zamata megjelenik majd az előadásban. Így aztán már nem keresem az „együzenetű” darabokat. Abban hiszek, hogy a „többszólamúság” adja a drámai előadások sava-borsát.


Bölcsebb lett?

– Már nem hiszek abban, hogy a művészet megváltja a világot. Egyrészt a világ ilyen könnyen nem megváltható, másrészt nem is biztos, hogy meg kell váltani. De ha igen, akkor sem biztos, hogy a színház a legjobb eszköz erre.


De azért csak jó valamire a színház.

– Hát hogyne! Ha el tudja érni, hogy felfüggessze a néző valósághoz fűződő viszonyát az előadás időtartamára, akkor mindent elért, amit elérhetett. Így már hiszek benne! Ha megállítja az időt. Vagy ha döntési helyzetbe hozza a nézőt a saját életére vonatkozóan. Ha megmerítkezhet a művészi élményben, ha megkönnyíti a döntéseit, mert erkölcsileg megkerülhetetlenné válik az, amit látott. Ha egy előadás a szabadság élményét adja. Ettől nem lesz jobb a világ, csak a néző kerül jobb lelkiállapotba. Én is jobban érzem magam, ha tehetséges munkát látok – ami lehet egy asztalosé, burkolóé, orvosé, ahogy művészé is. A tehetség kifejeződése, az alkotás reményt ad. Ez az istenektől ellopott – vagy tőlük vigaszként kapott – részünk a legizgalmasabb az emberben.



Papp Sándor Zsigmond

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2016. december 6.)