Nézőpont: Brand
Henrik Ibsen 1866-ban írta a Brandot, abban az évben, amikor a Habsburg Monarchia hadserege Königgrätznél vereséget szenvedett a poroszoktól, s ezzel végleg eldőlt, hogy a német egység a Habsburgok nélkül jön létre.
A régi dráma új fordításban került színre. Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa magyarítása élettel tölti fel a művet. Ez az első jó pont.
A darab írott változata nagyjából 200 oldal, ami irdatlan mennyiség egy színházi előadáshoz képest. (Nem is tudom, hogy régen a szöveg hosszúságának és a színházi előadás végességének problémáját hogyan oldották meg.) Ezt a 200 oldalt rövidítette le a dramaturg, Ungár Júlia és a rendező, Zsótér Sándor. Emészthetővé tették az emészthetetlenül hosszú szöveget. Az előadás – szünet nélkül – így is 2 óra 20 percig tart, de egy pillanatig sem unatkozunk. Ez a második jó pont.
A XIX. századi norvég darab ebben a formájában olyan, mintha a XXI. századról szólna. Nem régi embereknek, hanem a ma élőknek szól. Ez a harmadik jó pont.
Brand, a főhős Istent szolgáló ember, aki úgy véli, hogy az embereknek meg kell felelniük az isteni elvárásoknak, s éppen ezért meg kell változniuk. Szülőfalujában felkérik, hogy legyen a közösség papja. A faluban éhínség tombol, a nyomor az úr.
Brand megszállott. Megszállottan szolgálja az általa elképzelt Istent, s ez módot ad arra, hogy a nép addigi elöljárói ellene fordítsák közönségét, s végül főhősünk belebukik vállalt feladatába – addigi hívei megkövezik.
Brand feladata mindent felülír. A feladat teljesítésének érdekében vállalja gyereke elvesztését, felesége halálát, s azt, hogy kérlelhetetlenségében anyja halálos ágyánál se jelenjen meg. Szeretné, ha a közösség új és nagyszerű templomot építene, s ne szegényházat, amit a falu bírája javasol neki.
Brand minden emberi alapviszonyban – szülő, gyerek, társ – csak konfliktusképzésre képes. Nem csoda hát, hogy kisszerű ellenfelei megszállottságát kihasználva ellene fordítják a népet, s hazugságokkal, praktikákkal ellehetetlenítik az általa képviselt missziót. A nép nyomorog és nyomorult. Könnyen manipulálható. A helyi elit számítóan cinikus és eredményesen iktatja ki Brandot a helyi közéletből és általában az életből.
A darab – legalábbis felfogásomban – nem tartalmaz olyan választást, amivel azonosulni lehet. Riasztó a megszállottság, riasztó a nép ostobasága, riasztó a helyi elit hatalomféltő korlátoltsága. Ebben az értelemben hiába van főszereplő, mégsincs hős. Nem tudok igazán szánakozni azon, hogy Brandot megkövezik, hiszen elvakultsága miatt hagyta, hogy gyereke a hideg időjárásban elpusztuljon, felesége belehaljon a bánatba, s anyjával szemben is könyörtelenül viselkedett. A XX. század sok ideologikus hatalmi megszállottja után Brand nem számíthat együttérzésemre. De a nép sem. Kiderül, hogy az a demokratikus dogma, miszerint mindig a népnek van igaza, semmit sem ér, hiszen ugyanaz a nép emeli fel az idiotizmusig elvakult főszereplőt, mint amelyik utána megöli. A pitiáner számításokban utazó helyi bíró sem nyerheti el a szimpátiát, merthogy egészen nyilvánvalóan csak saját pozíciójának megtartásával és nem a rábízott emberekkel törődik.
Ez egy olyan darab, ahol senkivel sem lehet azonosulni. Ennyiben nagyon is hasonlít az életre. Ez a negyedik jó pont.
A darab szereplői egészen kiváló alakítást nyújtanak. Brand, azaz Trill Zsolt tökéletesen jeleníti meg a megszállott idiótát – úgy, hogy végig nem tűnik idiótának, hanem csak erkölcsileg kérlelhetetlen, értékei iránt szenvedélyesen elkötelezett embernek. Brand felesége, azaz Trokán Nóra maradéktalanul érzékelteti a férje és eszméi iránt lojális, de ebbe belepusztuló házastárs figuráját. A bíró, azaz Mátray László a maga dandys, úriemberes viselkedésével és mély belső romlottságával tökéletes alakítást nyújt.
S persze szólni kell még két szereplőről: az egyik Brand anyja, azaz Törőcsik Mari. A hölgy egyszerűen zseniális. Pont azt nyújtja, amit a szerep megkíván: egyszerre számító és kapzsi, de persze szomjazik a jóra is. Ezt a feszültséget némi iróniával oldja fel. Alakítása egészen kivételes.
A másik szereplő egy kisgyerek. Az igazság az, hogy nem találtam meg a nevét a színlapon, így azt sem tudom megmondani, hogy kislányról vagy kisfiúról van-e szó. Olyan 2-3 éves lehet, és a kései színházi időpont ellenére (ugyanis ennyi idős korban már régen aludnia kellene) valami megfoghatatlan bájjal és természetességgel mozog a színpadon. Nem csoda, hogy az anyát alakító Trokán Nórát (meg persze a nézőt) leveszi a lábáról.
A színészi alakítás tehát az ötödik jó pont.
Az előadás a színház Kaszás Attiláról elnevezett termében zajlik. A szcenikát ehhez méretezték, ami annyit tesz, hogy a színház balkonja is a darab részévé válik. A terem székei nagyjából alkalmatlanok, de ez egyáltalán nem zavaró. Azért nem zavaró, mert az előadás tökéletes.
Jót tesz a Nemzeti Színháznak, hogy feltűnik benne Zsótér Sándor nyugtalan rendezői alakja. Vidnyánszky ugyanis túl erős egyéniség ahhoz, hogy a teljes repertoár ráépüljön: nyomasztóan egyhangúvá válna a színház, ha csak az ő nyelvét beszélnék benne. Ezért fontosak azok a vendégek, akik dialógusképesek. Zsótér felvállalja ezt a követelményt: hogy (csakis) a leglényegesebb dolgokról (Istenről, halálról, szerelemről és más démonokról) beszéljen, erősen, határozottan és megrendítően. Szerinte sincs színház erős gesztusok, az alapkérdések bátor felvetése nélkül.
Ibsen Brandja alkalmas erre a feladatra. És valóban, igaza van a szerzőnek, nem csak azért, mert főhőse fiatal pap, istenes ember, aki a vallást a lehető legradikálisabban érti. Hanem azért, mert a dráma világa maga végletes. A lehető legdrasztikusabban szembesít kérdésével: hogyan tehető életünk valóban méltóvá hitünkhöz. Nyilvánvaló, hogy ez olyan probléma, amely minden egyes nézőt képes a saját életével való szembenézésre kényszeríteni. Nem véletlen, hogy az előadás egy hatalmas falnyi ablak előtt játszódik, mely a forgalmas út esti fényeit átengedi ugyan, ám a sötét háttér miatt visszaveri a terem fényeit. A nézők így a színfal által épp magukat szemlélhetik.
A kritikus is rákényszerül az önvizsgálatra. Én mennyire maradtam hűséges ifjúkori eszményeimhez? Mit adtam fel belőlük? Megmaradt-e hitem, állom-e még a sors csapásait? Hogyan alapítottam családot, neveltem gyermeket, vettem részt közösségeim életében? Mikor és miben buktam el erkölcsileg?
Mindezeket a problémákat csakugyan képes számunkra megfogalmazni az előadás, s ez nyilvánvaló érdeme a drámának (írónak, fordítónak – a darabot Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa új és hiteles versnyelvet használó fordításában adják elő), mint az előadásnak (rendezőnek, színésznek, stábnak).
Hogy mégsem itt ér véget a kritika, annak az a magyarázata, hogy gondolatilag mégis aggályos a produkció.
Aggályos ugyanis az a fajta végletesség, amelyet a dráma világa képvisel. Itt mindössze két lehetőség van: vagy kitartasz elveid mellett, s azért pusztulsz el (ez Brand sorsa), vagy hűtlenné válsz hozzájuk, s akkor azért buksz meg (ez a falusi közösség sorsa). A tűz és a jég is elpusztít. Ibsen darabjában nincs jó megoldás az ember életére. Isten (vagy a drámaíró) olyasfajta helyzetbe állítja hőseit, amelyben esélyük nincs a kiteljesülésre. Talán az író egyéni életválságának tükre ez a szemléletmód, nem vitatom. De hogy „társadalompedagógiailag” valóban termékeny helyzetet teremtene-e ez a példázat, ahogy Zsótér sugallja, azt legalábbis kétségesnek tartom. Tudja persze a rendező is, hogy Brand követhetetlen példa. Ám koncepciója (vélhetőleg nem is olyan távol állva az írói szándéktól) az, hogy igenis szükség(ünk) van Brandra. Az előadás szinopszisa ezt így fogalmazza meg: „De kell, hogy legyenek Brandok, akikhez mérhetjük magunkat.”
Vegyük komolyan a felvetést: mennyire jó mérce Brand? Ezen a ponton a kritikusnak is karakteresen kell fogalmaznia: Brand útját családja halottai jelölik, szeretteihez fűződő viszonyában bizony Brand sokszor elbukik. Nem tud megbocsájtani halálos ágyán anyjának, s pici gyermeke, majd felesége halálát is vállalja papi hivatása érdekében. Nem magyarázat, hogy a krisztusi sorsot magára öltő pap áldozatának része a családja is. Arra figyelmeztet, hogy az együgyűség az életben súlyosan romboló erővé is válhat. Zsótérral szemben úgy is értelmezhetjük, hogy a falusiak végső lázadása papjuk ellen annak könyörtelen (szeretetnélküli) követelései, irgalmat nem ismerő természete ellen szól.
Schöpflin Aladár írta a Nyugatban, 1926-ban: „A kérlelhetetlen költő e kérlelhetetlen alakja előtt, megvallom, bámulattal állok, de nem rokonszenvvel. »Isten nem oly zord, mint te vagy« – mondják Brandnak. De az én istenem nem zord, nem az ítélet istene, hanem a megértésé.” Nyilvánvaló, hogy itt az ószövetségi és az evangéliumi istenkép közötti különbség érhető tetten, vagyis Brand túlzásba viszi követelését, egy irányban elfogult, s épp ez, mértékvesztése lesz tragikus vétke.
Zsótér színházának érdeme viszont, hogy nem aktualizál erőltetetten (talán csak a katolikus pap taszító alakja „szól ki” egy kicsit sután), mégis sikerül a mába helyezni a problémát, amit a jelmez és a díszlet is hűen kifejez. Színészei közül a leghálásabb szerep nyilvánvalóan Trill Zsolté, aki azonban küzd a romantikus rajongás színpadi gesztusnyelvével, az érettség még hiányzik ebből az alakításból. Az Ágnest formáló Trokán Nórának vannak jó pillanatai, időnként kifejezetten hiteles tud lenni. Törőcsik Mari szellemlátó alakja viszont majdnem félkegyelmű, nem igazán működik – igaz, a közönség szeretete érződik, többször felcsattan a nevetés poénjain. A polgármester figurája „fideszesre” van véve, a szerepformálás (Mátray László) mégsem teljesen meggyőző, pedig elvileg világi ellensúlya is lehetne Brand alakjának.
Összességében elmondható: nem tökéletes, de esendőségében rokonszenves és izgalmas színház ez.
(2015. március 25.)
