Két egyfelvonásos. Családi kérdés – Befejezetlen szimfónia
A jelzésértékű díszletben héliumos lufik lebegnek. Az egyikre kalapot tesznek – kész egy figura. Viccelődnek. A színészek és Árkosi Árpád rendező éppen a jelmezterveket nézegetik. A Nemzeti Színház ötödik emeleti próbahelyiségében, az úgynevezett Panoráma teremben Márai Sándor Családi kérdését próbálják.
Blaskó Péter váratlanul jelenik meg a díszletablakban: „Ne ijedj meg!” Partnere, Söptei Andrea foghegyről szól vissza neki: „Mit akarsz?” Közben takarít, és megteríti az asztalt. Egyelőre mindenki a hangját, karakterét keresi. A rendező közben támpontokat ad Blaskónak: „Neked ebben a házban érzelmi részvényed van. Ezen a szófán kaptad el majdnem a csajt...” – és véleményt formál: „A férfiak vacak figurák. Persze a nők is.” Közben anekdotázik, humorral oldja a „Márai-feszültséget”.
– A próbák improvizációja mindig a keresés fázisa – mondja Blaskó Péter. – Otthon elképzelsz pár dolgot, amit aztán eldobsz vagy viszel tovább. A rendelkező próbán, vagyis a munka elején még csak szerepvázak vannak, ezeket látjuk el a hathetes próbafolyamat alatt hússal, vérrel, idegrendszerrel. Magunkból egy másik figurát alakítunk, ami végül is mi vagyunk.
– A színész olyan, mint egy régész – hoz egy hasonlatot Bánsági Ildikó a próbákról. – Megérkezik a terepre, és elkezd kutatni. Először talál egy cserépdarabot, aztán még egyet, majd egyre többet, lassan kezd kirajzolódni valami. A karakter, a figura, a cselekmény íve… A színész így halad előre. Mondatról mondatra, jelentről jelentre. Vannak persze napok, amikor a legjobb szándék mellett sem talál az ember semmit. De tudni kell folytatni! Nagyon szeretem, amikor eljönnek az összpróbák, és már látjuk, hogy a cserépdarabokból összeállt valami egész, de még nincsenek nézők... A premieren aztán még nagyobb a tét, hiszen akkortól már a közönség ítél.
Másnap délelőtt a Befejezetlen szimfónia próbáját nézzük. Nagy-Kálózy Eszter és Tóth Auguszta már biztosan mondják a szöveget, a rendező mégis egyre többször állítja meg őket.
– Dehogy! – vágja rá Tóth Auguszta, amikor azt firtatjuk, nem zavaró-e, hogy a lendületes szövegmondást Árkosi Árpád folyton megakasztja. – A részpróbáknak éppen ez a lényege. Akár szavanként is megállunk és elemzünk.
A színésznő számára ez a legizgalmasabb fázisa a munkának, amit ahhoz hasonlít, mint amikor valaki szétbont egy hagymát. Egymás után hántják le a rétegeket, és próbálnak minél mélyebbre jutni. A színházi hagyma rétegei persze sosem fogynak el…
– A rendezőnek és a színészeknek is van víziójuk a karakterekről. A próbák során ezeket egyeztetjük, aprólékosan kivesézzük a darab minden mozzanatát, majd megpróbáljuk összerakni ezeket egy egésszé. Előbb mindent szétbontunk, mint a hagymát, aztán meg összerakjuk, mint egy puzzle-t.
Márait a polgári értékek fenntarthatósága, a kultúra hanyatlása mellett a szerelem, az öregedés, az elmúlás is foglalkoztatta. Míg a Befejezetlen szimfónia a második világháború utáni Európa kérdése mellett a kor „vágytalanságáról” is szól, a Családi kérdés egy házasságon keresztül mutatja be, hogy az elfojtott vágyak hogyan mérgezik meg az életet.
– Amerikában szembesült Márai igazán azzal, hogy mi is az európai létezéstechnika, hogy mi is az európai értékrend, mindez ott lebeg a Befejezetlen szimfónia történetében – veti fel Blaskó Péter. – Nagyon élő és mai problematika ez. Máraiban mindezeken túl a legcsodálatosabb, hogy az élet dolgairól milyen mély tudása van. Az előadás két egymástól különböző része valamiképpen mégis ugyanaz. A Családi kérdés a „mikrokozmosz”, a Befejezetlen szimfónia pedig a „makrokozmosz” felől mutatja az embert, az életet.
Két egymással rivalizáló nő – feleség, szerető – beszélgetését hallgatjuk a Befejezetlen szimfóniában. Egyvalaki nincs jelen, a férfi, a zeneszerző, aki mindkettejük életében fontos szereplő. Az egyik nő európai, a másik amerikai, és mindketten másképpen élik meg a nőiséget.
– Mindketten féltékenyek egymásra – avat be a két nő viszonyába Tóth Auguszta. – De látszólag a felség, Alice a nyertes, és Edit, a plátói szerető a vesztes. A későbbiekben kiderül, hogy a Mester számára talán a szerető fontosabb, mint a felesége. Két művelt, intelligens nő párbaját láthatjuk egy párbeszéden keresztül. A maga módján mindkettőnek igaza van, és két, előítélettel teli, sokat szenvedett nő alakja bontakozik ki, akik igazán soha nem találták meg a boldogságot.
Márairól tudjuk – írt róla, kiderül a műveiből is –, hogy képtelen volt a monogámiára. Vajon színészként fontos-e ismerni a hús-vér Márait? Segít-e, ha megértjük a darab keletkezésének hátterét, az író inspirációját?
– Én abban biztos vagyok, hogy nem tudom ezt megkerülni – teszi egyértelművé Tóth Auguszta. – Fiatal korom óta olvasom Márai írásait, amelyekből tudás és bölcsesség árad, de tudom, a szerzőjük nem feltétlenül ezen bölcsességek szerint élte a mindennapjait. Szerette a nőket, így a szép és tehetséges színésznőket – olykor egyszerre többet is. És gond nélkül hagyott ott egy halálosan szerelmes nőt a kávéházban, miután megette a rétesét, mondván, nincs szüksége tovább a szeretetére. De ne ítélj, hogy ne ítéltess! Nem tudhatjuk, valójában hol volt az igazság.
Márai darabjaiban a beszéd, a szöveg mindig meghatározóbb, mint maga a cselekmény. Hogyan lehet egy szövegközpontú előadás végig izgalmas?
– A próbák során kezdtem olyan momentumokat észrevenni a szerepemben, ahol történhet valami cselekmény, esemény, ha már unalmassá válna a szöveg. Ez lehet csupán csak egy pillantás, vagy egy apró, szinte észrevétlen mozdulat – mondja Bánsági Ildikó, utalva arra, hogy a jó rendező nem hagyja belelaposodni a színészt a szövegébe, hanem játéklehetőséget kínál: akár a szöveg helyett, akár azért, hogy egy-egy mondat – és ezáltal a gondolat, a mondanivaló – megcsillanjon.
– Talán úgy tudjuk fenntartani a néző érdeklődését, ha feszes, koncentrált, érzelmileg túlfűtött, váratlan emocionális fordulatokkal fűszerezett előadást hozunk létre – mondja Tóth Auguszta. – Ez a Befejezetlen szimfónia esetében különösen nehéz feladat, mert „helyzetnélküliség” jellemzi a darabot, pontosabban egyetlen helyzet van: két nő beszélget. Ezt kell nekünk izgalmassá tenni, megtölteni indulatokkal, igaz érzésekkel, pontos szándékokkal. Érzelmek és energiák egymásba feszülése nélkül mindkét darab csupán intellektuális társalgás lenne.
Blaskó Péter szerint Márai polgárias szalonhangvételét el kell mozdítaniuk, és szenvedélyesebbé, élettel telibbé kell tenniük a konfliktusokat, az előadások atmoszféráját. A két darabot nem reális díszletben, de realista stílusban játsszák, e két „véglet” között kell a színészeknek az arányokat megtalálniuk.
S hogy lehet-e más a színészi szándék estéről estére?
– A szándék mindig ugyanaz: hatni – fogalmaz Tóth Auguszta, és hozzáteszi: a színész aznapi lelkiállapotából adódóan lesz a „megfogalmazás” kicsit mindig más: hol pontosabb, hol váratlanabb, máskor meglepetésszerű. – Arra kell törekednünk, hogy állapottól függetlenül minden előadáson a legjobb formánkat fussuk. A színészet társasjáték. Ha jól csináljuk, mindenki élvezi ezt a játékot: mi színészek, és azok, akiknek játszunk, vagyis a közönség.
Az április 12-i premier még messze van, de Bánsági Ildikó már előre örül annak, hogy érdekes térben játsszák az előadásokat, hiszen körben ül majd a közönség, akik így nem pusztán nézők, hanem beavatottak lesznek.
2015. március 8-14.
Marosi Viktor – Kornya István
fotók: Eöri Szabó Zsolt
(2015. március 30.)
