Körhinta
Az ötvenes években, amikor a Körhinta című film játszódik, a népi kultúra még autentikus volt. Mitől nem lesz a nézőnek olyan érzése az előadás közben, hogy a néptánc nem élő, hanem muzeális érték?
– Számomra a néptánc az anyanyelvem része. Valóban nagy erőkkel próbálták háttérbe szorítani, de sosem múlt ki teljesen. A Felszállott a páva című tévéműsor közelmúltbeli nagy sikere is megmutatta, hogy újra egyre kíváncsibbak erre az emberek. Manapság általában véve is elfogadottabbá vált ez a műfaj, és rengetegen várják a kibontakozását. Az eredeti néptánctudást ismerjük, már csak a filmnek, színháznak kell újból felfedeznie magának ezt a hatalmas kincset. Másrészt a filmben is látható lakodalmi jelenet mellett azért már ott van a vurstli cirkuszi világa a kintornával. Tehát a vérvonalszerűen öröklött népi kultúrából már a film is kitekint egy új, másik világba. Mitől lesz modern a néptánc?
– Nem úgy néptáncolunk már, mint az ötvenes években: a modern kiszakítások, megállítások, üzenetértékű gesztusok már beépültek a mozdulatainkba. A művészet folyamatosan változik, már csak ezért sem maradhatunk az autentikusnak hitt mozgásformáknál. Szintén kortárs hangulatot kelt, hogy a magyar tánc jóval individualistább, mint egy Mojszejev-típusú tánckar esetében. Nálunk nem egyforma táncosok emelik centire pontosan ugyanabba a magasságba a lábukat, hanem mindenkinek megvan a maga egyénisége, ami aztán egységes tánckarrá áll össze.
A Körhinta a Debrecen környéki tanyavilágban játszódik. Ezt a tájegységet idézik fel az előadás mozgásvilágában?
– A film alföldi dallamanyaggal dolgozott, mi azonban több dialektusból merítünk. Kinyitom a kapukat a mezőségi, gyimesi motívumoktól egészen a lendületes Rába-közi csárdásig. A dráma tetőfoka a feszültséget hordozó sergő mozgás, amikor csak a két csizma surrogását hallani a csendben: mindenki áll, csak a szerelmesek táncolnak. A táncosokkal hatalmas energia költözik a színpadra: egy jó ritmusú csárdás, egy összerázás, egy erdélyi szökős megbabonázzák a környezetet. A táncosaim nagyon élvezik, hogy ezúttal alkalmazott tánc a feladatuk: az előadást szolgálják, nem pedig mint máskor, amikor ők maguk az előadás. Ugyanolyan büszkén állnak hozzá, mert a táncos a színpadon nem lehet bizonytalan: ott teljes valóságában megmérettetik az ember.
Lukácsy György
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Sarkadi Imre (Debrecen, 1921 – Budapest, 1961) Kossuth-díjas és háromszoros József Attila-díjas író, újságíró, dramaturg. A háború utáni új rendben a paraszti és az értelmiség sorsok írója volt. Elbeszélései mellett A tanyasi dúvad és A gyáva a legértékesebb regényei, legfontosabb drámái az Oszlopos Simeon és az Elveszett paradicsom. A Kútban és a Leányvásár című novellái alapján készült az 1956-ban bemutatott film, a Körhinta.
Rendezője a háromszoros Kossuth-díjas Fábri Zoltán (Budapest, 1917 – Budapest, 1994) volt. A cannes-i filmfesztivál Arany Pálma-díjára jelölt Körhinta mellett olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a Hannibál tanár úr, a Húsz óra, a Két félidő a pokolban, a Pál utcai fiúk, az Isten hozta, őrnagy úr!, az Ötödik pecsét.
(2015. február 19.)
