A helység kalapácsa
Petőfi, a zseni
Miért zseni Petőfi? Először is, mert annak született. Aztán meg azért, mert olyan időszakban élt, amikor a benne rejlő fantasztikus szellemi kapacitás lángra lobbant, és kirobbant belőle a forradalmár. Mert ő egy fáklya, a forradalom fáklyája volt. Ő már két nappal március tizenötödike után azt mondta, hogy amit elértek, nem eléggé radikális, ezért szembefordult mindenkivel, még a legjobb barátjával, Jókaival is. Végül is az események, a forradalom bukása őt igazolták. Zseni attól, hogy „rémisztő módon szerették az istenek”, huszonhat éves korára „odaszerették” a segesvári csatatérre, és soha nem tudjuk meg, hogy mi lehetett volna még belőle, ha nem esik el. De ez ostoba kérdés. Mert így, ahogy van, ő a világirodalom egyik tagadhatatlan csúcsa. Erről az jut eszembe, hogy a bátyámnak Bukarestben a jogi egyetemen volt két kínai szobatársa, és mind a kettő tudta kínaiul kívülről Penzőfi (így ejtették a nevét) versét: Szabadság, szerelem… Akinek két kínai egyetemista tudja idézni a versét, az nem élt és nem halt meg hiába.
Petőfi, a csoda
Ő úgy látta és mutatta meg műveiben a világot – érzelmeket és eszméket, szerelmet és politikát –, mint addig soha senki. Az előadásunkban megjelenő gyermek-zseni Petőfi újrateremti a világot. Számunkra ez a legfontosabb tulajdonsága. Ő képes volt arra, hogy egy banális falusi kocsmai verekedést briliáns nyelvi fordulatokkal jelenítsen meg, és közönségét ezekkel a fordulatokkal elbűvölje. Én ebből indulok ki: Petőfi nekem, nekünk, magyaroknak maga a csoda. És ha ő maga a csoda, akkor egy színházi előadásban is képes csodát tenni. Tehát ő lesz a mesélő, a játékmester, kézmozdulatára szólal meg és halkul el a zene, ő teremt fényt és sötétet, beszélteti a szereplőket. Ő az, a mi Petőfink, ki egy arasszal a föld fölött lebegteti ezt az előadást. Mert ha csoda történik, akkor mindent szabad…
Petőfi derűje
A helység kalapácsa tele van utánozhatatlan képpel, nyelvi leleménnyel. Nézzük rögtön a szereplők nevét. Szemérmetes Erzsók ötvenötéves bájaival, Fejenagy, a kovács, vagy mint őt a dús képzeletű nép költőileg elnevezé: a helység kalapácsa, Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi, Vitéz Csepü Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója, a helybéli lágyszívű kántor… Az is csupa derű, ahogyan Petőfi szereplőit beszélteti. Nem azt mondatja Fejenaggyal, hogy hány éves, hogy benne van a korban, vagy hogy „az emberélet útjának felén” jár – ahogy Dante írta –, hanem: „idén már negyvenedikszer értem meg a krumplikapálást”. Ez egyrészt tökéletesen pontos időmeghatározás, és látom is magam előtt, ahogyan a negyvenéves ember kapálja a krumpliföldet. Ilyesfajta nyelvi zsenialitás, sziporka van néhány száz ebben az „eposzban”.
A „groteszk” Petőfi
Hogyan nyúlunk 2014-ben, a Nemzeti Színházban Petőfi művéhez,
A helység kalapácsához? Ez a kérdés jó néhány álmatlan éjszakát okozott nekem. Az a fajta színház, amit én néhány évtizede próbálok művelni, emberi módon, érthető történeteket szeretne elmesélni, minél frappánsabban, mai színpadi nyelvezetben. Remélem, az a nyelvezet, amit most kitalálunk, vidám lesz és néhol groteszk. A mai idők a groteszknek kedveznek. Ezért elrajzoltak a figurák, a jellemek, a reagálások, a nevetések, a sírások, maga a szerelem is. A burleszkbe hajló elemeket keverjük a könnyed vígjátéki stílussal, és így tovább... A helység kalapácsa olyan, mint egy derűsen torz rajz. Petőfi eposz-paródiának szánta, mi az előadást, amelyben sok zene és tánc is lesz, groteszk varázslatnak nevezzük.
Kincses Elemér
(2014. december 15.)
