A szerzők a boldogságlabirintusról - „Élni, és élni hagyni”

Vallomás – ez lehetne a műfaja a Nemzeti Színház ősbemutatójának. A Boldogáglabirintus egy trilógia harmadik része, a rendező Galambos Péter és szerzőtársa, Kovács-Cohner Róbert harmadik közös drámája. A rendezővel a próbák közötti szünetben beszélgettünk.

A Jászai, illetve a Na’ Conxypanban hull a hó megírásakor már tudták, hogy ez egy trilógia lesz?
– Nem volt ilyen tervünk. Az első előadás elkészítésére Vidnyánszky Attila bíztatott. Az ő felkérésére született meg a Jászai Mariról szóló darab Ráckevei Anna főszereplésével a debreceni Csokonai Színházban. Jászai naplóíró ember volt, és nagyon jól írt. Kíméletlenül őszintén fogalmazott, de még így is tudjuk: van, amit elégetett a naplóiból. Ezeket az elégetett lapokat képzeltük el, írtuk meg a meglévő, nagyon pontos gondolataival együtt. Felhasználtuk Széchenyi és Petőfi naplórészleteit is, akik Jászai példaképei voltak. Az előadás végül olyan lett, mint egy életgyónás, egy vallomás. Kis térben is mikroportban, vagyis kihangosítva játszanak a színészek – így lesz ez most is –, és ettől az az érzése támad a nézőnek, mintha ketten ülnének egy éjszaka, egy szobában Jászaival, aki legbelsőbb titkait megvallaná neki. Hasonló vallomás a másik két darab, a Na’Conxypanban hull a hó a tragikus sorsú Gulácsy Lajos festőről, és a Boldogságlabirintus egy képzelt festő-költőről, Sámuel Bencéről.

 A trilógia egy időutazás is: Jászai korától, a 19. második felétől eljutunk az Kádár konszolidáció koráig. Van ezekben a korokban valami hasonlóság? Vagy abban, ahogy ezek a művészek megélik saját korukat?
– Azokat a drámai vétségeket keressük, amik időről időre, a mai napig újra és újra megtörténnek. A monotónia ősi kínai kivégzési módszer: hetekig, hónapokig csöpögtettek vizet az áldozatok fejére, akik előbb megőrültek, majd bele is haltak. A változatosság gyönyörködtet, de a monotónia – annak a világnak a monotóniája, amelyben ezeknek a művészeknek élniük, alkotniuk adatott – gyilkolni tud.

 Jászai, Gulácsy és a Boldogságlabirintus Sámuel Bencéjének személyiségében mik foglalkoztatták?
– A Jászai-darab előkészületei során sokat tanulmányoztam klinikai halált átélt emberek vallomásait, amik érdekes módon nagyon hasonló vonásokat és gondolatokat mutattak. Az foglalkoztatott minket, hogy aki „odaát” volt, annak szembe kellett néznie egész addigi életével, jó és rossz cselekedeteivel.

A felismerés pillanata érdekli?
– Ezek az emberek azt látták, hogy egy igazságos és békés világ várja őket, ahol nem egy isteni ítélőszék van, mert nem az Isten ítél, hanem mi magunk kényszerülünk szembenézni önmagunkkal, rákényszerülünk a valódi önismeretre, és minden ott folytatódik, ahol az életben abbahagytuk. Nem szabadulunk a megoldatlan helyzeteinktől, folytatnunk kell tovább... Valamiféle mélyen igazságos rendet látnak tele szeretettel. Onnan visszatérve szinte kivétel nélkül mindenki arról számol be, hogy lelki béke szállta meg – elmúlik a félelem –, kifejlődik benne a másikra és magára való figyelés képessége, azaz maga az önismeret. Mindez igazolja Simone Weilnek azt a gondolatát, hogy minél mélyebbre merészkedünk a labirintusba, azaz magunk megismerésébe, annál közelebb kerülünk Istenhez és a lelki békéhez. Ezt a korai szerzetesek is így vallották. Később kevésbé fontossá vált az önismeret, a görög „ismerd meg önmagad!” parancsa, és lett egyre több eltévedt lélek.

Jászai, Gulácsy és a Boldogságlabirintus költő-festő zsenije eltévedt lelkek vagy ők a keresők?
– Kerestek és eltévedtek. De legalább erről feljegyzéseket készítettek, jelet hagytak, mint a hegymászók, akikről pontosan tudjuk, hány méterrel a csúcs előtt buktak el. És hogy miért? És hogyan lehetne, lehet másképp? Erre keressük a választ a Boldogságlabirintusban.

A darabnak különleges a műfaji meghatározása. Mit jelent a bardo, és mitől esztrád?
– A bardo tibeti kifejezés, a szanszkritban az evilág és a túlvilág közti köztes létet jelenti. Az előadás egyszerre thriller, egy nyomozás története és egy több műfajból álló, szórakoztató zenés színház, azaz esztrád. Melis László zeneszerző misetételei és dalai mellett korabeli slágerek is elhangoznak az előadásban, valamint megjelennek benne a fiktív költő – a valóságban szerzőtársam, Kovács-Cohner Róbert – megzenésített versei.

Jászai esetében a színésznő naplói, Gulácsynál az élettörténet és dokumentumok adtak egyfajta alapanyagot a darabokhoz. A Boldogságlabirintus esetében is voltak efféle inspirációk?
– Kondor Béla Angyal, ördög, költő – Tanulmány egy halott költő emlékezetére című írása ihletett minket, őt pedig Arthur Rimbaud Egy évad a pokolban és William Blake Egy emlékezetes ábránd című írásai inspirálták. Tömör leírások ezek erről a labirintusjárásról, a spirituális utazásról, ahol pokolra szállva – megismerve saját démonainkat – eljuthatunk a lelki békéhez. A labirintus a mindenkori emberré emelkedés szimbóluma, emberré lenni meg kell tanulnunk. Az archaikus népeknél a beavatási szertartás során a gyermek-lélek így válhatott felelős felnőtté: ez volt a figyelem iskolája, a szenvedés és az öröm megismerése, mert ez csak együtt tehet boldoggá, ez adja meg a másokra, magunkra, és az Istenre való figyelem képességét. Ez a modern civilizáció iskoláiból kimarad, vagy csak nagyon részlegesen van jelen. Sok tényt kell megtanulnunk, amelyektől végül nem látjuk a valóságot, és eltévedünk. Morális válságba keveredünk – ebből ered mostanában a legtöbb szenvedésünk.

Merre keressük a kiutat?
– A világ újrafelosztásának kellős közepén, az erőszak anarchiájában embernek maradni, vagy emberré válni nagyon nehéz. De lehet. Ha őszinte vagyok magamhoz. Ha a változtatást rögtön magamon kezdem. Van feltámadás az életünkben. Én ezt látom, nem csak hiszem. Megkaptam ezt a kegyelmet. Óriási ellenállások közt, de lehetséges. Meggyőződésem, hogy minél pontosabban fogalmazunk önmagunkról, annál többekhez szólhatunk. Az eddigi sikerek igazolják, hogy minél őszintébb egy vallomás, annál többekhez jut el, annál népszerűbb, sikeresebb lesz, tehát minden ellenkező híresztelés ellenére szükségünk van az igazmondásra, mint a vízre, ételre, levegőre. Így tanulhatunk meg élni, és élni hagyni.

Krupa Zsófia – Kornya István