Ungvári Judit: De vajon mindennek lesz-e folytatása?

Színvonalas és sokrétű programmal volt jelen az idei MITEM-en az etnikai és nyelvi kisebbségek színházait bemutató sorozat. 2023‑ban kezdődött el az a szakmai párbeszéd, amelynek eredményeként ezen a találkozón az eurázsiai térségből érkezett több kisebbségi színház került fókuszba. Izgalmas előadásokat láthatott tőlük a MITEM közönsége, és – ahogyan ezt már több éve megszokhattuk – arra is volt mód, hogy e színházak vezetői kerekasztal-beszélgetéseken informálódjanak egymás munkájáról, helyzetéről, törekvéseiről. Az idei fesztiválon öt – török, katalán, tatár, fríz – nyelvű kisebbségi színház előadása volt látható: AMADEUS – N. I. Török Nemzeti Színház, Szkopje; TARSIUS – Katalán Nemzeti Színház, Spanyolország; LELKEM KUKORICÁJA – Galiaskar Kamal Állami Tatár Színház, Kazany, Tatár Köztársaság; FÉLBESZAKADT DALLAM – Állami Tatár Dráma Színház, Almetyevszk, Tatár Köztársaság; MADARAK – Pier 21, Leeuwarden, Hollandia. A kulturális párbeszéd is új szakaszához érkezett: a találkozó keretében egy részint élő, részint online zajló konferencián folytatódott az a 2025 áprilisában megkezdődött eszmecsere, mely az etnikai és nyelvi kisebbségi színházak világszövetségének a létrehozását célozza.

 

Anyanyelvi drámák és drámafordítások, közös képzések és workshopok, fesztiválokon való részvétel – többek között ezek a lehetőségek merültek fel azon a nemzetiségi, nyelvi és etnikai kisebbségek színházainak szentelt konferencián, melyet a 13. MITEM egyik szakmai programjaként rendeztek meg május 4‑én a Nemzeti Színházban.

„Alapkérdés, hogy érték-e egy nemzetiségi kisebbség egy társadalomban. Érték-e, hogy vagyunk, és felismerjük, hogy a színház egy eszköz a létünk megerősítésére? Én mindenképpen e kérdés jegyében forszíroznám, hogy egy nagy világszövetséggé álljunk össze” – ezekkel a szavakkal vezette be Vidnyánszky Attila a korábbi párbeszédek folytatását jelentő konferenciát, amelyen részben személyesen, részben online voltak jelen a színházak képviselői. A Nemzeti Színház vezérigazgatója reményét fejezte ki, hogy a korábbi években elindított kezdeményezés folytatódhat. Megemlítette azt is, hogy 2028 júniusában, a következő Színházi Olimpia Görögországban, Delphiben lesz, ahol – Theodórosz Terzopulosz ígérete szerint – egy külön program keretében mutatkozhatnak be a nemzetiségi színházak. Vidnyánszky Attila ennek a lehetőségnek a kihasználására buzdította a résztvevőket.

Az együttműködéssel kapcsolatos vízióra kérdezett rá a konferenciát moderáló Kirill Fokin drámaíró, elsőként az észak-macedóniai N. I. Török Színház igazgatóját szólítva meg. Oszmán Ali elmondta, hogy 125 éves hagyománya van a török színjátszásnak az országban, de hivatalosan 75 éves az intézményük, mely nemzetiségi színházként működik. A mostani művészeti vezetés célja, hogy egyre erőteljesebben mutatkozzanak be a nemzetközi fesztiválokon, ezért a MITEM számukra kiemelten fontos helyszín, ahol már másodjára járnak – hangsúlyozta az igazgató. Hozzátette: Észak-Macedóniában mintegy 35–40 kisebbségi színház van, albán, török és más nyelvű színházak, amelyek közül egyedül a török színháznak vannak nemzetközi kapcsolatai.

Az észak-macedóniai Török Színháztól a MITEM programjában 2025‑ben egy Maeterlink-darabból, A vakokból készült egészen egyedi feldolgozást láthattuk, idén pedig Peter Shaffer darabját, a filmváltozatból közismert AMADEUST mutatták be a fesztiválközönségnek. Nagyhatású, letisztult, bravúros megoldásokkal teli verziót láthattunk Andrej Cvetanovski rendezésében, mely ennek a történetnek egyfajta „hétköznapi” olvasatát adta. Nem annyira a zseni meg nem értettsége volt az előadás fókuszában, hanem inkább a gonoszság megszületésének a természete: az a folyamat, ahogyan az irigység, a pénz és a befolyás elvesztésétől való félelem elhatalmasodik azon az emberen, aki érzi, hogy képtelen felülkerekedni a másikon. Ez a változat sokkal inkább szólt Salieriről, mint Mozartról, annak ellenére, hogy a darab szerethető központi figurája mégis csak ő maradt. De mintha a világunk is manapság inkább a Salierikről szólna, mint a Mozartokról. A kisstílű törtetőkről, akik eltaposnak mindenkit, aki útjukba áll, bemocskolnak mindent, ami érték, csupán azért, hogy ők tűnjenek ki a tömegből vagy látszódjanak különb embernek.

Andrej Cvetanovszki rendezése több szempontból is figyelemre méltó. Például azért, mert nem elégszik meg az unalmas kosztümös történetmeséléssel, itt egy sokkal lényeglátóbb értelmezést kapunk. Erősen meghúzta a szöveget: a Shaffer-féle többfelvonásos műből egy kétórás sűrítményt kap a közönség, amely a rövidebb verziónak, a kisebb térhasználatnak, illetve a szinte csontvázszerű látványelemeknek (például a fémváz-kontúros zongora) köszönhetően jóval nagyobb drámai erőt tud összpontosítani. A színpad mérete a megszokottnál kisebb (nem nagyszínházi térben játsszák), de a színpadkép a szűkebb tér ellenére is nagyon impozáns, a macedón rendező a jelzésszerű díszletelemeket nagyon ügyesen használja fel a stílusjátékokhoz. Ilyen például az egészen absztrakt hatású díszletről lelógó szalagokkal való „körtánc”: amikor a szereplők körben haladva a színpadon összecsomózzák ezeket a szalagokat, egyszerre asszociálhatunk a párkákra, a sors fonalára, de akár a pókhálóra is, amelynek közepén már ott leselkedik a ragadozó pók. A nagyon jól kitalált díszlet (Szergej Szvetozarev) fontos elemei még a forgatható tükörajtók, amelyek azon túl, hogy látványos játéklehetőséget és egyedi vizuális megjelenést kölcsönöznek az előadás terének, az önvizsgálat szimbolikáját is megidézik. Ugyanígy esztétikusak és jelzésszerűek a jelmezek (Rade Vaszilev), amelyek sziluettjükben ugyan felidézik a bécsi udvar öltözékeit, mégis nagyon mai viseletek maradnak a színviláguk és az időnként feltűnő op artos mintáik folytán.

A színészek igen dinamikusan és energikusan, nagy érzelmi amplitúdóval játszanak; van ebben a feldolgozásban valami nehezen körülírható, élettel teli balkáni többlet. Nekem kimondottan tetszett, hogy Jetkin Szezair Mozartja nemcsak az infantilizmust hangsúlyozza, hanem kellően érzelemgazdag és árnyalt. A „hülye csodagyerek” csupán az első jelenetben látható, azzal a geggel fűszerezve, hogy cumival a szájában jelenik meg. Kimagaslóan jó alakítást nyújt a Salierit játszó Szelpin Kerim, aki egyértelműen az előadás motorja. Ravasz és manipulatív figurája, erős kisugárzása uralja a színpadot – tökéletes választás volt erre a szerepre. Constanze alakjában Szlanyana Vujosevity üde színfolt, ám benne is sokrétű drámai erő munkál: a bohókás, komédiás Constanzét éppúgy képes megmutatni, mint a megtört asszonyt. Összességében az eddig látottaktól nem radikálisan eltérő, de mindenképpen szokatlan, ügyes megoldásokkal élő, intenzív drámaiságú, feszült figyelmet kiváltó előadás az észak-macedóniai Török Színház Amadeusa, kitűnő színészi alakításokkal. A társulat játékának átütő ereje annak is köszönhető, hogy 2013 óta szisztematikus képzés van török nyelven a szkopjei akadémián, amelyet Atilla Klinçe vezet, aki már több ízben is részt vett a MITEM kísérőrendezvényein. A kerekasztal-beszélgetésen Rusz Milán, a Magyarországi Szerb Színház vezetője arról is beszélt, hogy itt, a találkozón ismerkedett meg Atilla Klinçe török színész-rendezővel. Szerinte azért is fontos lenne az ilyenfajta tapasztalatokat kicserélni, mert Magyarországon éppen most, szeptembertől indul a nemzetiségi osztály a Színművészeti Egyetemen.

A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház igazgatója, Sin Edina online megszólalóként azt hangsúlyozta, hogy a háborús körülmények ellenére nem hátráltak meg, igyekeznek a magyar kultúrát közvetíteni a Kárpátalján maradt magyarságnak. A beregszászi színházat Vidnyánszky Attila 34 évvel ezelőtt hozta létre, és a teátrum azóta is bizonyítja, hogy az Ukrajnában élő nemzetiségek egyike, jelesül a magyar, képes fenntartani, működtetni egy színházat – tette hozzá. Sin Edina szerint meg lehet találni azt a közös utat, amelyben a szülőföldjükön maradva is képviselhetik hovatartozásukat, kultúrájukat. A beregszászi társulat – mint mondta – a szláv és a magyar színházi hagyományból egyaránt táplálkozik, ez a különlegessége. (E szimbiózis eredményességét bizonyítja legutóbbi előadásuk sikere, mely Gogol REVIZOR című drámájának kortárs átirata – a szerk^[1]). Az igazgató beszélt arról is, hogy szeptembertől színészképzést is indítanak a beregszászi egyetemen, így a háborús viszonyok ellenére a szakemberképzésben is előre fognak tudni lépni.

Carme Portaceli, a Katalán Nemzeti Színház művészeti igazgatója a konferencián felidézte az intézmény előtörténetét. Számukra – mint mondta –, kiemelten fontos a katalán nyelvű drámairodalom gondozása, de a nyelvi örökség ápolása mellett igyekeznek értékeiket az európai színtéren is megmutatni. A művészeti igazgató beszélt a MITEM programjában látott TARSIUS című előadásukról is, amellyel fel szerették volna hívni a figyelmet a fiatalok körében elharapózó öngyilkosság problémájára. Ezzel a produkcióval már nemcsak országhatáron belül turnéztak, eljutottak különböző európai városokba is, köztük most Budapestre. Carme Portaceli beszámolt arról, hogy három éve indítottak egy fesztivált a legnehezebb körülmények között működő színházak megismertetése céljából. Az elsőt Barcelona calling Beirut címmel szervezték, és libanoni társulatokat láttak vendégül, azután a palesztin térségből hívtak vendégeket. Most tervezik a következőt, melynek a Közel-Kelet lesz a témája, de emellett szeretnének még szorosabb kapcsolatot kialakítani a Mediterráneum országaival.

A Katalán Nemzeti Színház és a Teatres en Xarxa együttműködésében megvalósult előadás, a Tarsius nem véletlenül aratott nagy sikert a fesztiválon. Ez a katartikus hatású produkció rendkívül érzékenyen és szakmailag nívósan tálalt olyan tabutémákat, amelyek nemcsak szembesítik a nézőt a fiatal nemzedék legsúlyosabb problémáival, hanem kiutat is mutatnak. A cím némi magyarázatra szorul: „A koboldmakik (Tarsius) olyan veszélyeztetett főemlősök, amelyek fogságban nem szaporodnak. Amikor csapdába szorítva érzik magukat, önbántalmazáshoz folyamodnak, saját fajtársaikat is elpusztíthatják, sőt akár önmagukkal is végezhetnek” – írják az alkotók az előadás ismertetőjében. Kicsit hasonló jelenségnek lehettünk tanúi, mint A lovakat lelövik, ugye? című, jól ismert film esetében, ahol így vetődik fel a kérdés: miközben az állatot megkíméli az ember a fájdalomtól, a másik embert vajon miért hagyjuk szenvedni? Ennek az előadásnak a szimbolikus állata a koboldmaki, mely a fent leírtak okán nem tartható fogságban. A történetben ábrázolt hat fiatal valamilyen értelemben saját sorsának foglya, olyan helyzetekben vergődik, amelyeknek nem ő az okozója, de ő az elszenvedője. Csapdába kerül, ezért aztán a makihoz hasonlóan önbántalmazáshoz vagy öngyilkossághoz folyamodik, ami nem jelenthet megoldást.

A hat fiatal kelepcéje egészen változatos képet mutat: van, aki a bőrszíne miatti diszkrimináció áldozata, van, aki a gyermekkorában elszenvedett abúzus elől drogokba és promiszkuitásba menekül. Van, akit a hátrányos szociális környezete észrevétlenül sodor bele egy erőszaktól terhelt életformába, van, akit, bár jó körülmények között él, az otthoni figyelemhiány miatti jelentéktelenség-érzet gyötri. Egyikük a darkweben talál feloldást a „lúzerség” magányából, másikukat a túlzott családi elvárások, a tökéletességre való törekvés nyomorítja. A mai huszonéves korosztály „archetipikus” történetei öltenek testet egy-egy jellegzetes karakterben, a rendező, Ferran Carvajal és a dramaturg, Lara Díez Quintanilla mesteri szövegeinek hála. Egészen speciális az a módszer, ahogyan az előadás alkotói létrehozták ezt a produkciót: több éven át készítettek interjúkat fiatalokkal, ezekről pszichológusokkal, szakemberekkel konzultáltak, majd hosszú munkafolyamat során formálódtak meg a darabbéli figurák. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy tűpontos rajzolatokat sikerült adniuk a tipikus generációs problémákról.

A puszta látlelet azonban nem volna elég ahhoz, hogy ez a produkció valóban színházzá váljon. Igazi színházi élménnyé az teszi a katalán alkotók darabját, az az, hogy nem elégedtek meg a helyzet dokumentálásával, a lélektani pontossággal, hanem igyekeztek egy távlatos perspektívából szemlélni a jelenségeket. A darabban szereplő fiatalok szándékolt vagy öntudatlan önmegsemmisítési kísérletük következtében egyfajta „köztes létben” találják magukat, ahol kómába esett testükből kiszabadult tudatuk révén kapcsolatba kerülnek egymással. Ebben a furcsa, köztes szférában mesélik el egymásnak boldogtalanságuk történetét, és csodálkoznak rá arra, hogy valójában nincsenek egyendül, képesek megérteni egymás problémáit, léthelyzetét. E találkozások ismétlődő jelenetei elemelik a hétköznapi realitás szintjéről az egymással megosztott epizódokat, kitágítva az értelmezés horizontját, ugyanakkor kitűnően strukturálják az előadást, köszönhetően annak is, hogy ezekben többnyire mozgásszínházi, fizikai színházi eszközöket használ a rendező (nem véletlenül, hiszen Ferran Carvajal koreográfus is). Az előadás színpadképe úgyszintén remekbe szabott: középen egy ergonomikusan kialakított, forgó, kockaformájú díszletelem segíti a gyors helyszínváltozásokat: a rendező ezáltal egyszerű megoldásokat alkalmazhat, például mutatós megvilágítással élhet. Ez egyúttal azt a praktikus célt is szolgálja, hogy az előadás mozgatható, utaztatható legyen.

A „köztes szférában” zajló találkozások az előadás végére komoly felismeréseket hoznak, s az egyes figurák ennek köszönhetően kapnak egy második esélyt: visszatérhetnek az életükbe, hogy azt rendbe tegyék. Megható és felkavaró percek ezek a nézők számára, akiket az alkotók már az előadás előtt bevontak a közös játékba: arra kérték őket, hogy egy papírcetlire írják fel életük legszebb emlékét. Az előadás végén ezekből olvastak fel a szereplők, a nyelvi akadályok leküzdése érdekében a Nemzeti Színház fiatal társulati tagjainak segédletével. A néző tehát kicsit a saját vágyképeivel is találkozhatott a produkció végén, s elgondolkodhatott azon, vajon az életét ő mitől érezhetné teljesebbnek. A közönségtalálkozón az is kiderült, miért éreztük olyan kiemelkedőnek az alakításokat: négyszáz fiatal színész vett részt a castingon, az alkotók közülük választották ki a legjobbakat, a szerepeket alakító hat szereplőt: Quim Gil, Daniel Mallorquín, Carla Moix, Gisel Morros, Tamara Ndong és Joan Lluís Terrassa – ők játsszák elképesztő energiával, érzelmi átéléssel és technikai tudással ezt a megrázó, ugyanakkor lenyűgöző előadást.

A katalán színház erősségeire a konferencián egy másik teátrum vezetője is rávilágított. Víctor Muñoz, a szintén barcelonai székhelyű Sala Beckett nemzetközi menedzsere szintén bemutatta színházukat, amely 1984‑ben jött létre (ettől a műhelytől idén nem szerepelt előadás a találkozón). Elmondta, hogy ők a katalán kortárs drámára fókuszálnak, a bemutatott előadások 70–80 százaléka katalán szerző műve^[2], de külföldi darabokat is színre visznek, és Barcelonában gyakran szerveznek workshopokat is a szerzőknek. Hozzátette ugyanakkor: nekik leginkább az anyagi háttér biztosítása jelent problémát, kis színházként csak nehezen tudják előteremteni például a külföldi utak fedezetét.

A tatárföldi színházakat viszont két, igen színvonalas előadás is képviselte. A Galiaszkar Kamal Tatár Színházról Farid Bikcsantajev művészeti igazgató a konferencián elmondta, hogy ők egészen kivételes helyzetben vannak a legtöbb kisebbségi színházhoz képest: nagy társulatuk és hatalmas épületük van. S mivel a tatárság a második legnagyobb nemzetiség Oroszországban, voltaképpen nehéz is kisebbségnek nevezni (a statisztikák szerint hat és fél-hétmillió körüli népességről beszélhetünk – a szerk). Beszámolt arról, hogy több éve szervezik a Nauruz elnevezésű fesztiváljukat, amely döntően a türk nemzetiségű színházakat fogja össze, de pár éve nyitottak más nemzetiségek irányába is (például a mari nemzetiség felé), ami azért fontos, mert sok olyan kis nép él az országban, amelynek nyelve kihalófélben van. A Távol-Keleten az utóbbi időben kihalt tizenöt nyelvről van tudomásuk. Bikcsantajev szerint a kultúrák találkozását és a szakmai munkát is elősegíthetik olyan kezdeményezések, amilyen például a náluk létrehozott Nauruz School, ahová sokféle nemzetiségű tanárokat és diákokat hívtak meg. Legutóbb magyar diákoknak jakut rendező tartott mesterkurzust, illetve egy magyar oktató azerbajdzsáni fiatalokkal foglalkozott, és a moszkvai tanárok kazak akadémistákat oktattak. A tatár rendező szerint ez azért is fontos, mert ő a színház válságának okát leginkább a színházi képzés válságában látja.

A kazanyi teátrum nem először látogat a MITEM-re, a mostani a harmadik alkalom, hogy láthatunk tőlük előadást a találkozó programjában. A színház művészeti vezetője, Farid Bikcsantajev ezúttal tanítványokat hozott: a LELKEM KUKORICÁJA című produkció Csehov viharos szerelmének történetét dolgozta fel. Lika Mizinova és Anton Pavlovics Csehov kapcsolatát, amely annak ellenére, hogy igazából nem tudott beteljesedni, az író érzelmi életében mindvégig fontos szerepet játszott. Bár igazából az is kérdéses, hogy mi volt a domináns a felek érzelmeiben, hogy valóságos szerelem volt-e ez a kapcsolat, vagy közelebb állt a barátsághoz. Nehéz is ezt utólag rekonstruálni, az viszont bizonyos, hogy a fennmaradt levelek (főleg a tíz évvel fiatalabb Lika részéről) viharos szenvedélyekről tanúskodnak. És az is egyértelmű, hogy Likával való kapcsolat nyomait az író szinte valamennyi nőalakjában fellelhetőek. Leginkább a Sirályt szokták ennek kapcsán emlegetni, hiszen az a fura szerelmi háromszög, ami a szép és színpadi babérokra törekvő nő, a magának való drámaíró és annak barátja, a szintén író Ignaty Potapenko között feszül, erre emlékezteti az embert. A Nyinát ihlető múzsa és a nagy drámaköltő is végül mással házasodott össze, ám mintegy tíz éven át tartó levelezésük megőrizte az utókornak ennek a furcsa, se vele, se nélküle viszonynak a lenyomatát. Lika egyébként későbbi férjével, Alekszandr Szanyin rendezővel az 1917‑es forradalom után emigrált Oroszországból, és Párizsban, 1937‑ben hunyt el.

Kettejük a levelezéséből készített Farid Bikcsantejev a tanítványaival egy izgalmas előadást, amely stúdiumnak indult, ám végül olyan sikeres lett, hogy a kazanyi színház műsorra is tűzte. Hét fiatal színész és színésznő játszik, mókázik vagy búsul – a levelek szövegei által idézve meg ezt a különös művészszerelmet. Szerepcserékkel, egymásba folyó mondatokkal, mozgásokkal és hangulatokkal, egyszerű színpadi hatásokkal, főleg a szövegekre támaszkodva láthatjuk megelevenedni ezt a kapcsolatot, amely a világ drámairodalmának egyik legismertebb művét ihlette. A fiatal tatár színészek bravúros és átélt játékának, valamint az ügyes szerkesztésnek köszönhetően egy percig sem válik unalmassá, amit a színpadon látunk. Annak ellenére, hogy vizsgaelőadásnak készült a produkció, a nézők joggal érzik úgy, hogy „kész” színészek idézik fel Csehov és Lika alakját.

A szereplők játéka nyomán a férfi–nő viszony általános kérdései is felmerülnek, túl azon, hogy itt végső soron két művészember különleges kapcsolatáról van szó. Később, a közönségtalálkozón el is mondták a színészek, hogy megpróbálták a magukban élő Csehovot és Likát megtalálni. S ez igen karakteresre sikerült, hiszen hét teljesen különböző férfi- és nőtípus kelt életre a színpadon. Alakításuk láttán már el is kezdtem játszani a gondolattal, vajon kire melyik Csehov-szerepet osztanám ki, ha rám lenne bízva. Üde, felszabadult előadást láthattunk a tatár fiataloktól, akiknek köszönhetően bepillanthattunk a drámaíró viszonylag kevéssé ismert magánéletébe is.

Nem ez az első eset, hogy vizsgaelőadás szerepelt a MITEM-en, hiszen évekkel korábban Viktor Rizsakov is többször elhozta tanítványait a találkozóra a Moszkvai Művész Színház akadémiájáról. Az orosz színházi iskolának van egy olyan jellegzetessége, amit szinte mindegyik hasonló, a színinövendékek stúdiumait szolgáló előadásban láthattunk. Most, a tatár fiatalok esetében is szembetűnő volt, hogy rendkívül összehangoltan és jól működnek együtt mint színjátszó kollektíva, ugyanakkor az egyéni vonásokat is képesek felszínre hozni. A kazanyi fiatal színészekről is elmondható tehát, hogy magasan képzettek, társulatként és önálló színész-személyiségként is jól megállják helyüket a színpadon.

Egészen más produkciót hozott az Almetyevszki Tatár Dráma Színház a találkozóra. A FÉLBESZAKADT DALLAM szép sikerrel, nagy érdeklődés mellett mutatkozott be a magyar közönség előtt, két időpontban is láthatták a nézők a különleges színpadi formában kivitelezett megkapó, lírai hangvételű előadást. A rendszeresen színházba járó magyar néző ráadásul egészen sajátos pozícióból szemlélhette ezt a játékot, hiszen rendezője félig-meddig „a mi kutyánk kölyke”: Sardar Tagirovsky hétéves korától Magyarországon nőtt fel, színházi „szocializációja” pedig főként erdélyi magyar társulatoknál történt: Marosvásárhelyen tanult, sepsiszentgyörgyi, illetve szatmárnémeti rendezéseivel több fesztiválon (például a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján) fordult meg és kapott elismeréseket, dolgozott Debrecenben, a Csokonai Színházban és a budapesti Nemzeti Színházban is. A MITEM-en is láthattuk már rendezéseit, a fergeteges szakmai és közönségsikert aratott Raszputyint és a Figaró házasságát.^[3] Pár évvel ezelőtt szülőföldjére, Tatárföldre fújta a szél, ahol 2024‑től az Almetyevszki Tatár Dráma Színház művészeti vezetője, főrendezője. Így megkülönböztetett figyelemmel várhatták a MITEM rendszeres látogatói és az alkotó munkásságát jól ismerők ezt a produkciót, amely a máig legismertebb tatár zeneszerző, Ferit Jarullin életét eleveníti föl..

A tatár komponistának sajnálatosan rövid élet adatott, mindössze 29 évesen esett el a második világháborúban, 1943‑ban. Mégis meghatározó zenei munkásságot hagyott maga után: Shurale című balettjét a tatár komolyzene legfontosabb művének tartják, amely a nagy orosz színházak műsorán is szerepel. Zenei világa olyan nagyságokkal rokonítható, mint Grieg, Rimszkij-Korszakov, Sztravinszkij, de Bartókkal is mutat rokonságot. A legnagyobb tatár nemzeti zeneszerző főműve a tatár mitológián és néphagyományon alapul, s azt példázza, hogy a múlt, a saját örökség feltárása kapaszkodót ad az ember jelenében is. Külön értékes ez a vállalkozás, ha egy olyan „messzire szakadt” földijük állítja színpadra a történetet, aki a tatár gyökerekhez kötődik, ám különböző kultúrákban való nevelkedése folytán más nézőponttal, egyfajta külső látással is rendelkezik.

Sardar Tagirovsky eddigi rendezéseiben is megszokhattuk már, hogy nem szokványos megoldásokkal él, hogy mindig eredeti játékötletekkel, vendégszövegek beemelésével, különböző stílusok ötvözésével lepi meg a nézőt. Ez az ambíciója a Félbeszakadt dallam esetében is tetten érhető: a nézőket forgószínpadra ülteti, s annak folyamatos mozgatásával ér el speciális hatásokat (akárcsak a Mesés férfiak szárnyakkal című rendezésében Vidnyánszky Attila annak idején). Ebben az előadásban ez a megoldás egyrészt a zeneiség érzetének színpadtechnikai megalapozása, részben pedig azt a kerettörténetet is megemeli, amelyben a zeneszerzővel már halála után találkozunk. Jarullin, aki a szemünk előtt esik el a harcban, kilép a földi színtérről és a „szellemkalauzoknak” köszönhetően végigtekint az életén. Szép dramaturgiai megoldás ennek a spirituális dimenziónak a megnyitása, amely egyfelől módot ad arra, hogy ne pusztán egy tragikus végű lineáris történetet lássunk, hanem a zeneszerző szellemiségét, munkásságának máig eleven hatását is érzékeljük a tatár közösség életére.

Arányaiban azonban az életrajzi történés megidézése volt a több, a hangsúlyosabb, és kevésbé került fókuszba a zeneszerző főművéből megidézett Shurale alakja. Szerintem még bátrabban lehetett volna építeni a zenére, a balettre, a népi kultúrára. A tatár mitológia „trollja”, Shurale a néphit szerint egy erdei szellem, aki meglehetősen összetett figura: védi az erdőt, ugyanakkor félelmetes démon is. Olyan szimbolikus alak a tatárok számára, aki egyfajta identitáserősítő szerepet tölthetne be ebben az előadásban is. Izgalmas lett volna még többet látni tehát magából a híres balettből, már csak azért is, mert az a bravúros táncjáték, amit Leiszan Zagidullinától láthattunk, bravúrosan idézi meg Shurale alakját. Ahogyan gyönyörű a zene is, ezért érdemes lett volna talán még többször beleszőni az előadásba. Mindazonáltal megkapó volt a zeneszerző életeseményeinek bemutatása; Rausan Mukhametzsanov érzékenyen, mély átéléssel jelenítette meg Jarullin alakját, de jók voltak a családtagjait játszó színészek is. Egységes társulat képe bontakozott ki a játék alapján, ami ismét azt bizonyítja, hogy a tatár színészek kollektív játéka nagyon jól működik a színpadon.

Sardar Tagirovskynak ez a munkája azt mutatja, hogy mint rendező szervesülni tudott az almetyevszki színház művészeivel, és láthatóan képes olyan színeket, inspirációkat vinni a társulat életébe, melyek újszerűen hatnak, de minden bizonnyal ő maga is tanul a közös munkából. Jó lenne többet látni ennek az együttműködésnek a gyümölcseiből, hiszen ez a rendező önmagában is híd, különböző kultúrák metszéspontjában formálódott, kiemelkedő alkotója a kortárs színháznak.

Az elmúlt évben egy különleges előadással, a Sidy Thal című produkcióval érkezett a MITEM-re a Temesvári Állami Német Színház, amely a bukaresti Állami Zsidó Színház koprodukciójával készült. Ez a projekt, amely az Európa Kulturális Fővárosa programban valósult meg a többnemzetiségű erdélyi városban, azt is bizonyította, hogyan lehetséges a közelmúlt közösségi tragédiáinak feldolgozása a kisebbségi színházak összefogásával. Clemens Bechtel, a Temesvári Német Állami Színház művészeti vezetője a 2026‑os találkozón arról beszélt, hogy náluk a legnagyobb nehézséget a nyelv eltűnése okozza, nagyon sokan ugyanis a rendszerváltás után áttelepültek Németországba, így sokszor felirattal készítik az előadásaikat, mert a közönségük már nem beszél jól németül. Nagyon pozitív viszont, hogy kitűnő együttműködéseik vannak, például az erdélyi magyar színházakkal vagy a bukaresti Állami Zsidó Színházzal. A művészeti vezető hangsúlyozta azt is, mennyire fontos lenne számukra a világ más pontjain működő német nyelvű színházakkal együttműködni, egyelőre a magyarországi Deutsche Bühne Ungarnnal van kapcsolatuk. Azt is elmondta, hogy előszeretettel játszanak német darabokat, de olyan új, modern projekteken is dolgoznak, amelyek szorosan kapcsolódnak a kisebbségi történelemhez.

A beszélgetésben online vett részt a MASZÍN, a romániai magyar színtársulatokat összefogó Magyar Színházi Szövetség képviseletében Bessenyei Gedő István elnök, aki elmondta, hogy most már kilenc tagszínházuk van, és a tizedik, egyben utolsó magyar színház, a marosvásárhelyi éppen most csatlakozott a szervezethez. A fesztiválszervezést nagyon fontosnak tartják ők is, mert szükség van olyan platformokra, ahol meg tudják mutatni egymásnak a produkciókat – tette hozzá a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának igazgatója. A szövetség szervezi a kétévente megrendezett Interetnikai Színházi Fesztivált, amelyre nem csak a magyar kisebbség színházait, hanem a két német színházat, a temesvári és a szebeni társulatot, a bukaresti zsidó színházat és a közelmúltban alakult roma független társulatot hívják meg. Bessenyei Gedő István megemlítette, hogy Temesváron kezdeményezés indult egy szerb színház létrehozására is. A szatmárnémeti társulatvezető felidézte Páskándi Géza író mondását, miszerint létezik olyan, hogy „pánminoritizmus”. Vagyis egy olyan jelenség, amely a különbözőségeken túl összeköti a kisebbségieket, mert van egyfajta sorsközösségük a mindenkori többséggel való együttélés során.^[4]

Bár a fríz színház vezetőjével technikai okok miatt nem jött össze a kapcsolat a részben online zajló konferencián, előadással most első ízben voltak jelen a MITEM-en, és a közönség kedvezően fogadta a bemutatkozó kisebbségi teátrumot. Érdemes bizonyos szempontból mintaként is tekinteni erre az előadásra, mert sokoldalúan mutatja meg, hogyan tud saját értéket közvetítve megszólalni egy teátrum kisebbségi pozícióból. A fríz nyelven működő hollandiai Pier 21 színház egy ifjúsági előadással került be az idei találkozó etnikai és nyelvi kisebbségek színházait bemutató programjába. Az egyszemélyes produkciót Theo Smedes előadásában láthattuk.

Kétségtelenül volt annak is egyfajta bája, hogy az ifjúsági előadás budapesti közönsége nem a tizenéves korosztályt képviselte. Ám mindez semmit nem vont le a lényegében ismeretterjesztő funkciót betöltő produkció értékéből, mivel valószínűleg ugyanolyan naiv rácsodálkozással szemlélték a magyar nézők a Frízföld madarait bemutató részleteket, mint ahogy valószínűleg a holland fiatalok is rácsodálkoznak erre a számukra talán hasonlóan ismeretlen világra.

Az UNESCO-világörökség részévé vált Watt-tenger, frízül Waadsee madarairól jómagam is most hallottam először, ezt a területet pedig egyáltalán nem ismertem, így számomra is az újdonság erejével hatott az előadás, amely egy nagyon kedves kerettörténetbe ágyazva mutatta be ezt kis világot. Már magának a kerettörténetnek is megvolt a maga szimbolikája, hiszen egy olyan fiúgyerek nézőpontjából mesélt a frízföldi madarakról, aki éppen az édesapját várja, ám az ismeretterjesztő programra az apuka nem érkezik meg, így nem ő, hanem a fiú „kénytelen” mesélni nekünk a témáról: Frízföld szigeteiről és az ott élő madarakról, amelyekről ő is mindent tud, mivel számtalanszor végighallgatta már az édesapja előadását. A madarakkal foglalkozó, azokat jól ismerő apa és a Theo Smedes által megformált fiú viszonylatában éppen az örökségátadás mozzanata érhető tetten, amiről ez az előadás igazából szólni kíván. A „főhős” a sarki partfutó, amelynek holland neve „kanoet”; ezt a madarat fríz nyelven „mients”-nek is nevezik, így nem véletlenül hívják a Mientnek a fiút az előadásban.

Ez a fajta közösségi alapú edukáció nem idegen a 2013‑ban alapított Pier 21 színházi formációtól, amely küldetésének tartja a fontos társadalmi témákról folytatott párbeszédet. Utazó színházként mintegy tizenötezer nézőt érnek el évente, fellépnek frízföldi színházakban, de kisebb helyszíneken is, az utóbbi időben pedig már Hollandia határain kívül is igyekeznek megmutatni a produkcióikat, amelyeket többnyire fríz nyelven hoznak létre. Ezt a nyelvet körülbelül négyszázezer ember beszéli, és bár küzdenek azért, hogy elkerüljék a globális szinten tapasztalható nyelvvesztést, a társulat vezetői arról is beszámoltak a Nemzeti Színház szervezésében lezajlott, kisebbségi színházakról folytatott korábbi eszmecseréken, hogy náluk van azért pozitív fejlemény is: a fiatalok sokszor használják a fríz nyelvet a korosztályos kommunikációban.

A Pier 21 művészi gyakorlatának alapja a társadalmilag elkötelezett történetmesélés – mondják a társulat vezetői, ezért igyekeznek olyan témákat választani, amelyek az identitás, a társadalmi egyenlőtlenség, a szabadság és hovatartozás, a vidéki élet nehézségei, az eutanázia, a nemzeti múlt öröksége problémáit érintik, vagy például a rabszolgatartás kapcsán tesznek fel kérdéseket. Fontos számukra a helyi közösségek gondjainak megjelenítése, illetve az, hogy a lokális témákat megismertessék tágabb körökben is, akár Hollandiában, akár a nemzetközi kooperációk révén. „Jelenlegi helyzetünk a helyi és az egyetemes közötti feszültségről szól, mert sokszor ugyan a fríz kultúrában, történelemben gyökereznek a történeteink, de bőven túlmutatnak a régiónkon. Ez a kettősség mindenféleképpen kihívást jelent, de lehetőséget is ad nekünk arra, hogy más színházakkal együttműködjünk, akik hasonlóan specifikus nyelvi-kulturális közegben dolgoznak” – fogalmazta meg Maaike Beckers, a fríz nyelvű színház nemzetközi menedzsere a tavaly decemberi webináriumon.

Azt hiszem, remek példa volt ez a MADARAK című előadás arra, hogyan kell mintaszerűen megmutatni egy lokális értéket, s egyúttal felhívni a figyelmet a természeti és kulturális örökség fontosságára. A fríz vidék alapvetően természetközeli lakói számára nemcsak a sarki partfutók puszta megmaradása lényeges, hanem az emberrel organikus egységet képező élő, lélegző táj is, amelyhez nyilvánvalóan társul a tenger, a partvidék, ehhez a csak rájuk jellemző földrajzi térséghez kötődő a madarak tisztelete, mert az ő kultúrájuk ebben gyökerezik. Ilyen értelemben példát mutatott nekünk is a fríz színház előadása, mert a saját mikrokörnyezetünk megbecsülésére hívta fel a figyelmet. Nagyon fontos ugyanis, hogy ezek a mindenütt jelenlevő, üdítően másféle helyi értékek ne tűnjenek el a világból, és mindennél fontosabb, hogy a következő generációk ismerjék meg ezeket az értékeket. Mert akkor az emberiség számára van remény.

A MITEM programjában szereplő kisebbségi színházak előadásai és a kerekasztal-beszélgetés is megmutatta, hogy ezeknek a teátrumoknak a legfontosabb törekvése a saját kulturális örökség színvonalas feldolgozása, illetve a nemzetközi szemléken való megmutatkozás. Ugyanakkor bátran belevágnak klasszikusok feldolgozásába is (láthattuk ezt például a szkopjei törökök esetében), főként, ha lehetőségük van jelesebb rendezőkkel dolgozni együtt, illetve ha adva van a megfelelő színészképzés háttere is (tatárok). A nyelv megőrzése is erős motivációt jelent, főleg a kislétszámú nemzetiségek esetében (mint a frízek), de a nagyobb létszámúak is figyelnek a nyelvre, mint ahogy a katalánok igyekeznek fordításokkal, saját írók kinevelésével erősíteni jelenlétüket a színházi palettán. Több területen is lehetséges tehát az együttműködés ezek között a színházak között, erre világított rá a MITEM-en az idei kisebbségi program is.

De vajon mindennek lesz-e folytatása?

 

Judit Ungvári: But Will There Be a Sequel?
Minority Theatres at MITEM 2026

The programme devoted to theatres of ethnic and linguistic minorities was represented at this year’s MITEM by a diverse and high-quality selection of productions. The professional dialogue that began in 2023 has resulted in a number of minority theatres from across the Eurasian region being brought into focus at this year’s gathering. MITEM audiences could see compelling performances, while, as has become customary in recent years, the directors and representatives of these theatres also had the opportunity to learn about one another’s work, circumstances, and aspirations through a series of round-table discussions. This year’s festival featured productions by six minority theatres: AMADEUS (Turkish, North Macedonia); MY DARLING MAZE (Tatar, Republic of Tatarstan, Russia); BROKEN MELODY (Tatar, Republic of Tatarstan, Russia); BIRDS (Frisian, the Netherlands); TARSIUS (Catalan, Spain); and REVIZOR РЕВІЗОР (Hungarian, Ukraine). The cultural dialogue has now entered a new phase, too: as part of the festival, a conference held partly in person and partly online continued the exchange of ideas initiated in April 2025, whose aim is the establishment of a world association of theatres representing ethnic and linguistic minorities.

(2026. July 11.)