„Már az ungvári egyetemen felkeltette az érdeklődésemet, és azóta sem hagy nyugodni: hogyan hathat a mai napig ekkora erővel ennyi drámai, sokszor gyűlölködő szöveg?” – teszi fel a kérdést a Marxtőkéje című előadás rendezője. Vidnyánszky Attilát az előadás ellen induló petícióról, a különleges próbafolyamatról és a neomarxisták célközönségéről is kérdeztük.
A Marxtőkéje című előadást megelőzi a híre, még petíciózás is indult, hogy megakadályozzák…
Ami elég ironikus, ha figyelembe vesszük, hogy még el sem kezdődtek a próbák, amikor sokan – köztük a Kommunizmuskutató Intézet vezetője – is tudni vélték, hogy meggyőződéses híveként propagálom a marxista ideológiát. De nemcsak jobbról, balról is kapom a magamét, hiszen A tőke a baloldal Bibliája. Kutatni szabad, tanulmányokat publikálni róla szintén, de színházi eszközökkel megvizsgálni nem? Milyen érvelési pozíció ez? Nehezen tartható, ha valaki komolyan veszi magát. De ezeken a reakciókon is látszik, hogy Marx személye máig meghatározó. Színházigazgatóként kifejezetten örömteli látni, hogy a sok félreértés és kisszerű intrika mellett ilyen izgalmat vált ki egy közelgő színházi premier.
Az utóbbi évadokban rendre felbukkan egy cím, ami nem klasszikus színpadi adaptációt, egy régi vagy kortárs dráma feldolgozását vetíti előre. Ilyen volt Józsa Péter Pál Agón című víziójának színre vitele, vagy a Liberalizmus diszkrét bájaként beharangozott, majd elmaradt premier. Mintha ebbe a sorba illene a Marxtőkéje…
A Nemzeti Színház elsősorban repertoárszínház, amely túlnyomóan a drámairodalom klasszikus műveit játssza. A kanonizált külföldi címek mellett ügyelünk rá, hogy a magyar szerzők legfontosabb darabjai is műsoron legyenek nálunk. Nemzeti triászunkból most Madách Imre Az ember tragédiája éppen nem látható nálunk, de már ki van tűzve a felújító próba időpontja, tehát három klasszikusunkat – a Tragédia mellett a Csongor és Tündét, valamint a Bánk bánt – újra egyidőben is játszani fogjuk. A klasszikusokat már csak azért is gondoljuk újra időről időre, mert ezek is a jelenről szólnak. De az alapvetően repertoárszínházi működésünk mellett valóban foglalkozunk olyan témákkal, amelyek a körülöttünk lévő világra, vibráló valóságunkra reflektálnak – gyakran akár szokatlan eszközökkel.
Miért éppen Marxtőkéje?
A német filozófus műve voltaképpen csak ürügy, hogy számot vessünk arról, mi a forrásvidéke a ma sokszor kritikátlanul elfogadott vagy meg nem kérdőjelezhető elveknek, amelyek olyan társadalmi tüneteket hívnak életre, mint az eltörlés kultúrája (cancel culture) vagy a woke. Ebben az előadásban tehát nem teatralizáljuk Marx szövegét, hanem különböző kortársi és mai szövegek segítségével gondolkodásra hívjuk a nézőt: hová vezetett mindaz, amit Marx a 19. században megálmodott. Ez a rendezési technika számomra már megszokott, a színészeket is bevonom a próbafolyamat során a közös gondolkodásba. Még Debrecenben csináltam hasonlót a Halotti pompa vagy a Mesés férfiak szárnyakkal című előadások próbái során.
És hogyan reagálnak a színészek?
A kezdeti rácsodálkozást kezdte felváltani a döbbenet és a rákérdezés. Arról is szól ez a folyamat, hogy látszólag köztiszteletben álló, gyakran hivatkozott filozófusok életművét sokszor azért fogadjuk el, mert „így illik”, „így bevett”. Az is tanulságos, hogy a Marx által hangsúlyozott kritikai gondolkodást éppen az ő életművére nem tekintik érvényesnek. Vagyis a neomarxizmus érinthetetlen dogmákra épül. Komoly felkészülést, fáradtságot követel meg, hogy ezekre a dogmákra mégiscsak bátran rákérdezzünk.
Ha nem kizárólag A tőke feldolgozása az előadás, milyen más szövegeket emelnek be?
Karl Marx és Friedrich Engels művei, levelezései mellett felhasználunk Lenintől, Sztálintól vett szövegeket, valamint újmarxista idézeteket. De átmentünk bizonyos részeket Józsa Péter Pál már említett Agón című művéből is, felidézve annak évezredeket összefogó, az emberiségtörténet összefüggésrendszerét felmutató víziónak a hangulatát is.
Mióta és miért foglalkoztatja Marx és követőinek a munkássága?
Már az ungvári egyetemen felkeltette az érdeklődésemet, és azóta sem hagy nyugodni: hogyan hathat a mai napig ekkora erővel ennyi drámai, sokszor gyűlölködő szöveg? Iszonytató mondatokat olvashatunk a vallásról, a hívő emberről, a családról, a nemzetről: mindenről, ami számomra szent. Rémisztő, ahogy megnyilvánul a nemzetekkel kapcsolatban, a szlávokkal, de a saját népével kapcsolatban is. Sztálinok, Leninek, Mao Ce-tungok, Kim Ir Szenek nőttek ki az eszméiből, óvatos számítások szerint is mintegy százmillió ember halála köthető ehhez az ideológiához. Mégis sokan akadnak, akik mindenféle kifogásokkal, de kitartanak a nézetei mellett. Hogyan lehet ez?
Egy színpadi előadás mégiscsak dráma: szereplőkkel, akiknek megvan a maguk igazsága. Milyen helyzetben jelennek meg ezek a szövegek?
Karl Marx személyes életének szereplői is megelevenednek majd az előadásban, mert drámai erejű és nagyon tanulságos az az emberi viszonyrendszer, amely megszülte ezt az életművet. A Marxtőkéje egy tetemrehívást mutat be, amelynek szereplői egy bírósági tárgyaláshoz hasonlóan a vádlott, a védő, a tanúk, az ügyész. Mindenki a maga igazát képviseli – hitelesen, amennyire csak lehet. De ez egy különleges tárgyalás, hiszen azzal a szándékkal emeljük be János evangéliumának részleteit, hogy ebből a szemszögből nézhessünk rá erre a szellemi hagyományra. A máig tartó, szélsőséges vitáink is mutatják, hogy mi, emberek nem tudunk egyezségre jutni. Nagy a tétje tehát ennek az előadásnak, hiszen a filozófiai szövegek mögött egy döbbenetes világkép rajzolódik ki, ami minden számomra fontos értéket – hagyományt, családot, nemzetet – támad. Ami talán a legfájóbb nekem, az Marx vallásellenessége, hiszen ő saját szavai szerint Istenen akar bosszút állni. Mára ez az istenhívő, de a Teremtőt támadó gondolatból a szellemi utódok az ateizmusig jutottak. Ennyit a fejlődésről, mai nevén progresszióról… Marx még más keretek között gondolkozott: hiába a családellenes kiállása, csak feleségül vette nemesi származású jegyesét, öregkorára pedig az egyházi tanács tagja lett. A követői már nem csupán ellentmondásos, hanem istentagadó utat jártak be: Lenin kamaszként levette a keresztet a nyakából, Sztálint papnak szánták, mégis a legrettegettebb keresztényüldözőkké váltak.
Miért szerepel ennyi fiatal színész az előadásban?
Mert egy ideje ők lettek a neomarxisták célcsoportja. Már Marxot is figyelmeztették rá a kortársai, hogy az általa elképzelt munkásosztály 1860-ban már nem is létezik. A 19. század végén is volt természetesen számtalan igazságtalanság a munkásokkal, dolgozókkal szemben, de a „csak a láncainkat veszíthetjük” munkásosztály ekkorra már vagy teljesen megszűnt, vagy összezsugorodott. A Marx által leírt „osztály” a kapitalizmus előtti állapotokból indult ki, amelynek valóban része volt a gyermek- és kényszermunka is. Óvatosan kérdezem, vajon mennyire vannak jelen a mai neomarxisták olyan országokban, ahol ezek a jelenségek még léteznek? Egyáltalán milyen ideológiákra hivatkoznak az érintett államok? Csak nem a kommunizmusra? Manapság a nyugati világban egy gyári munkás jövedelemmel rendelkezik, és kilátással. Van vesztenivalója. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne javítani a munkakörülményeken, vagy a béreken, hanem azt, hogy illúzió az a kiindulópont, hogy létezik társadalmi réteg, amelyik forradalomra vár, mert csak a láncait veszítheti. Ez a leírás sokkal inkább illik a fiatalságra, amely képes minden megkérdőjelezésére. Ezzel természetesen nincs is gond, ez életkori sajátosság. Az elhúzódó kamaszkor jellemzői: kalandra vágyik, dacos és elégedetlen, lázad a szülei ellen. A baj abból van manapság, hogy ők könnyen manipulálhatók, s ebből az el nem kötelezett, lázadó mentalitásból bizonyos politikai erők hasznot húznak.
Lukácsy György
IFotó: Eöri Szabó Zsolt
(2026. március 26.)