Öltések az összetartozásért

A mai színjátszási-szcenírozási szokások miatt sok nagyszínpadi produkció nem használja az úgynevezett nagy- vagy díszfüggönyt. Miért szeretett volna mégis egy újat, különlegeset készíttetni ahelyett, hogy egyszerűen megszabadula régi, nem túl jó állapotban lévő anyagtól?

A  nagyszínpadi függönyök láttatását a  manapság tervezett díszletek valóban nem mindig teszik lehetővé, és ma már nem szerves része a függöny egy-egy rendezésnek. Régebben sok előadás úgy kezdődött, hogy „felment a függöny”, és akkor tárult a nézők szeme elé a díszlet, illetve a sikeres darabok tapsrendjéhez hozzá tartozott, hogy egy idő után összecsapódott a függöny, és még az elé is „kitapsolta” a  színészeket a  lelkes közönség.  Jó ideje megváltoztak a színházi szokások, a rendezéseknek már kevésbé része ez a „kellék”, de azért sok előadás megengedi majd, hogy megmutassuk a nézőinknek ezt az új díszes függönyt – a jelenleg repertoáron lévő produkciók közül többek között a sokszor játszott János vitéz vagy a Bánk bán előtt is látható lesz majd. Emellett a nyílt napok, a rendkívül népszerű kulisszajárások során is meg tudjuk mutatni az érdeklődőknek. Akár egy-egy előadás szünetében is le fogjuk engedni, mert szeretnénk, ha minél többen minél többször láthatnák, mert az iparművészeti értéke mellett a függöny egy számunkra fontos szellemi értéket jelenít meg: az összetartozás eszméjét.

Ez volt az eredeti szándék is?

Az egyik. Már korábban is végrehajtottunk néhány kisebb változtatást annak érdekében, hogy nézőink számára a  nagyterem hűvös kékjét némi meleg bordóval tegyük otthonosabbá. A  páholyok,  a nézőtéri bejáratok drapériáit márkorábban „színházi” bordóra cseréltük, és azt szerettem volna, ha a nagyszínpad hatalmas függönye is bordó lenne, de ennél még több is... Az alkalmat erre 2019 hozta el, amikor is a következő évi Trianon-emlékévre készültünk különböző ötletekkel, és akkor merült fel az új nagyfüggöny ötlete is. Bár a magyar kultúra, s ezen belül a színházi élet is súlyos veszteséget szenvedett Trianon következtében, nem szabad elfeledkezni arról, hogy a magyar közösségeknek még mindig van erejük társulatokat fenntartani, a magyar szónak még mindig van tere a Kárpát-medencében. Ezt szerettük volna a magunk módján megmutatni. Ezért kértük fel Böjte Horváth István szobrászművészt, akinek alkotása – amely egy amfiteátrum és egy térkép – az 1920 előtti magyar színházi világot jeleníti meg. Ezt a kompozíciót 2021-ben adtuk át, bárki megtekintheti a Duna-parti épület előtti „Hajóorrban” – a hozzá kapcsolódó, a Nemzeti Színház honlapján elérhető-megtekinthető virtuális kiállítással együtt. A trianoni tragédiára emlékezve ültettünk almafákat a békediktátum miatt – szó szerint – kettévágott településeken. A faültetést Szarvas József színművész kollégánk kezdeményezte, aki a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfáinak megmentését célzó Tündérkert-mozgalom egyik motorja. Ez a gesztusunk a Tizenhárom almafa című előadásunkból „sarjadt”, amit szintén az emlékévben mutattunk be, és Szarvas József volt az egyik főszereplője. De eddig csak félmunkát végeztünk: a magyar oldalon elültettük a csemetéket, és szeretnénk a határok túloldalán lévő településeken is megtenni ugyanezt. A trianoni megemlékezések idején fogalmazódott meg, hogy az új nagyfüggönyünket egy különleges koncepció szerint lehetne elkészíteni.

Amire Kustán Melinda textiltervező-iparművészt kérte fel. Miért éppen őt?

Amikor 2013-ban kineveztek a Nemzeti Színház élére, az épületet bejárva számos szomorú dologgal szembesültem, például azzal, hogy egy gyönyörű szőnyeg, egy iparművészeti alkotás összecsavarva, elhanyagoltan hever egy raktárban. Azóta az irodám falát díszíti, fő helyen látható. Nemcsak az derült ki, hogy ez a gyönyörű munka Kustán Melinda alkotása, hanem az is, hogy azt 2002-ben az új Nemzeti átadásakor ajándékozta a nemzet első színházának. Magától értetődő volt, hogy Melindát szólítom meg a Trianon-emlékévre készülve, hogy alkosson koncepciót az új nagyfüggönyre.

Mit kért a tervezőtől?

Ennek hátterében ott vannak a személyes élményeim. A 1990-es évek közepétől az akkor alapított beregszászi társulatommal rendszeresen jártunk magyarországi vendégjátékokra. Ahogy teltek az évek, egyre világosabbá vált számomra, hogy nem csupán az fontos, hogy otthon, Beregszászban van egy magyarul játszó társulat, hanem az is, hogy minden utunk, amikor áthozzuk az előadásainkat, a mi Kárpátalja és anyaország közötti ingázásunk egy-egy öltés a nemzet jelképes „összevarrásában”. Talán már kétezer öltést tettünk. Ezt is elmeséltem Kustán Melindának, amikor arról beszéltünk, hogy a függöny díszítése miképpen fejezhetné ki a nemzeti összetartozást. Melinda ötlete volt az életfamotívum, és az is, hogy magyarországi, erdélyi, felvidéki és délvidéki hímzőasszonyok készítsék el az életfa egyes részeit, mégpedig annak a tájegységnek a jellegzetes mintáival, ahol élnek vagy ahonnan származnak. Úgy véltük, hogy ez a közös alkotás az együvé tartozást és élni akarást művészi módon fejezi majd ki. Már „csak” el kellett készíteni… Magam sem gondoltam, hogy ilyen nagy fába vágjuk a fejszénket, de megannyi nehézség és viszontagság – a bonyolult logisztika, számos technikai kérdés, illetve a Covid-járvány – után végre ünnepélyes keretek között átadhatjuk ezt a különlegesen szép alkotást. Az ötlet megszületésétől a függöny megvalósulásáig eltelt hat évben néhány munkatársam – Kovács Bálint műszaki igazgató, Tóth Kázmér díszlettervező- és kivitelező, valamint mindenekelőtt Bander Hajnalka projektvezető – erőfeszítései is szükségesek voltak ahhoz, hogy ez a pillanat eljöhessen. Bízom benne, hogy sok nézőnket gyönyörködteti és inspirálja majd Kustán Melinda munkájának gyümölcse: a Nemzeti Színház új és egyedi díszfüggönye.

Lukácsy György

Fotók: Szabó Béla

(2026. január 14.)