Életfa született
Kustán Melinda iparművész, a Nemzeti Színház nagyszínpadi függönyének tervezője
2019-ben ismertette elképzeléseit a Nemzeti Színház nagyfüggönyével kapcsolatban Kustán Melinda textiltervező iparművész. Száznégy hímző hat év alatt elkészült közös alkotása kifejezi a nemzet kulturális egységét és a közösségi identitást, olyan motívum, amely világnézettől függetlenül mindenki számára ismert, mégsem közhelyes. Az évekig tartó folyamatról kérdeztük a tervezőt, aki végig irányította és összefogta a kivitelezés minden szakaszát.
Ahogyan egy színházi próbafolyamat, a Nemzeti Színház új függönyének a története is egy tervelfogadással kezdődött. Fel tudná idézni ezt a 2019-es különleges napot?
A tervelfogadást rengeteg gondolkodás, tervezés előzte meg, hiszen onnantól kezdve, hogy Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója megszólított ezzel a csodálatos ötlettel, a koncepció kialakításának lázában égtem. Nagyon izgatott voltam, hiszen a tervelfogadást hosszú – közel nyolc hónapos intenzív kutató-tervező szakasz előzte meg. Bíztam abban, hogy a vízióm – tartalmával és szimbolikájával együtt – elnyeri a színház vezetésének támogatását és szakmai egyetértését. A nagyfüggöny központi motívumának olyan jelképet kerestem, amely egyszerre fejezi ki a Nemzeti Színház küldetésének lényegét – a nemzet kulturális egységét és a közösségi identitást –, ugyanakkor univerzálisan értelmezhető marad a nemzetközi közönség számára is. A színház évről évre jelentős számú külföldi vendéget fogad, különösen a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, a MITEM keretében, ezért az ornamentikának kulturálisan befogadónak és befogadhatónak, értelmezhetőnek kellett lennie. A tervezés során fontos szempont volt, hogy olyan jelképeket alkalmazzak, amelyek a világ jelentős kultúrái számára elfogadhatók. Mivel több hagyományban az ember- és állatábrázolás tiltott, ezeket elkerültem. Így végül az életfamotívuma mellett döntöttem, amely egyszerre sajátosan magyar gyökerű és egyetemes jelentéstartalmú. Az életfa – axis mundi – a világ kultúráiban a föld és a transzcendens világ közötti kapcsolatot jeleníti meg, összeköti a földet a fennvaló világgal. Az életfa olyan motívum, amely világnézettől függetlenül mindenki számára ismert, mégsem közhelyes, jelképesen a színház rituális alapélményéhez is kapcsolódik. Nagyon örültem, hogy Vidnyánszky Attila már az első bemutatás alkalmával bizalmat szavazott a koncepciómnak.
Ami arról szólt, hogy hatvan magyar tájegység egy-egy népművészetből inspirálódó motívuma alkotja a 12 életfa „lombját”. Hogyan választotta ki ezeket?
A döntés nem volt egyszerű: néprajzi örökségünk gazdag, több mint hatvan jelentős tájegység motívumaiból meríthettem. Tudjuk, hogy úgynevezett mintacsoportok a múltban az összetartozást és a közösségek elkülönülését is szolgálták: ha a vasárnapi vásárba megérkeztek a távolabbi faluból származó asszonyok, a viseletükről meg lehetett állapítani, honnan jöttek. Az eltérő ruha hirdette a hovatartozásukat. Több vidéken néhány falvanként is eltértek a díszítőmotívumok. A döntésnél ezért nem csupán néprajzi, hanem gazdaságföldrajzi tényezőket is figyelembe vettem: a tehetősebb területeken gazdagabb, időigényesebb hímzéskultúra alakult ki, szegényebb tájakon az asszonyok kevesebb időt fordíthattak „cifrálkodásra”, és az alapanyag szűkössége is behatárolta a mintavilágot. A célom az volt, hogy a teljes magyarlakta térséget reprezentáljam, ezért a területi arányosságot nem engedhettem el. Az összesen hatvannyolc mintából négy honfoglaláskori, négy tarsolylemezekről származik, ötvenkilenc a gazdasági tájegységeket mutatja be, és van egy „kakukktojás”, amelyet a mesterséges intelligencia segítségével hoztunk létre. (Lásd a Hagyományból tervezett jövő című írásunkat.) A hatvannyolc motívum stiláris, színbeli összehangolása és újraalkotása bizonyult az egyik legnagyobb feladatomnak. Ragaszkodtam ahhoz, hogy mindegyik tájegység karaktere felismerhető maradjon. A néprajzosoktól, hímzéskultúrában jártas szakemberektől kapott visszajelzések megerősítettek abban, hogy a harmonizált motívumok továbbra is tükrözik az egyes tájegységek díszítőhagyományait.
2019-ben neki is vágott a munkának, de hogyan érintette a szervezést-kivitelezést az éppen akkor kitörő Covid-járvány?
Röviden: rettenetesen. A megrendelés önmagában is példátlan kihívást jelentett, hiszen Vidnyánszky Attila arra kért, olyan függönyt alkossunk, amilyen máshol nincs. Az egyetlen elvárása az volt, hogy a színe legyen „színházi bordó”. Ekkorra elkészültünk azzal a különleges, kifejezetten a színház számára választott bordó bársonnyal, ami jól illeszkedik a belső terek színhangulatához. Olyan reményt keltő volt minden abban a pillanatban! A koncepcióm elfogadása után újra belevetettem magam további kutatásokba, ezzel párhuzamosan megkezdtem a mintatervek készítését, a hímzőcsapat szervezését, majd kitört a járvány. Fontos szempontom volt a kézihímzők kiválasztásánál, hogy olyan emberhez kerüljön egy-egy minta, aki az adott tájegységen él, vagy onnan elszármazott. Ám bezárt az ország, nem lehetett utazni. Meg kellett tanulnom gúzsba kötve táncolni. A hímzők között akadnak idősebbek is, és mivel itt kézimunkáról van szó, elkerülhetetlen a gyakori személyes találkozás. Nem kockáztathattam azt, hogy az asszonyok elkapják a fertőzést, kénytelen voltam megfékezni a lendületet. Pokoli érzés, de felelős döntés volt.
A pandémia okozta bezárkózás nem bizonytalanította el az eredeti elképzeléseiben? Nem kacérkodott azzal, hogy kézi hímzés helyett gépire álljon át?
Kitartottam a kézi megmunkálás mellett, mert a nagyfüggöny kiemelkedő értékét az is adja, hogy asszonyok alkotó ereje testesíti meg. Belehímezték a sorsukat, örömeiket, fájdalmaikat, a kezük nyomán jelen lett a lélek a műben. A közös munka ünnepe ez az alkotás. Ki kell ezt egészítenem: kézi és gépi hímzés együttese hozta létre az életfák ligetét. Az életfák törzsét adó honfoglaláskori ornamentikaidézetek gépi hímzéssel készültek. Ezek biztosítják a több mint fél tonnás textil függönyként való működését, ezekhez rögzítettük ugyanis azokat a – közönség számára nem látható – elemeket, melyek a funkcionalitásért felelnek. A hímző kézre emellett is óriási terhelés jutott. Ha érzékeltetni szeretném a fizikai igénybevétel mértékét, talán elég csak annyit mondani, hogy azt a fajta hímzést a 18-19. században csak férfiak végezték. Az alkotói folyamatról minden részletre kiterjedő tervdokumentációt készítettem, elmondhatom: a hatvannyolc „lombrészből” álló függöny egy-egy darabjának kézi hímzése egyenként 270-től 740-ig terjedő munkaóra alatt készült el. Munkanaplóm alapján én a hat év alatt összesen 12 700 munkaórát fordítottam erre a páratlan léptékű alkotásra.
Ennyi idő alatt milyen kapcsolat alakult ki a tervező és a több mint száz hímző között?
A függönyről beszélve nem emelek név szerint ki egyetlen részt vevő asszonyt sem, mert ezzel szeretném kifejezni, hogy úgy érzem, valamennyien a családom tagjává váltak. 23 éves a legfiatalabb, 87 éves a legidősebb alkotótársam, időközben gyermekek születtek, sokat változott, haladt előre mindenki élete, vannak már sajnos halottaink is, elképesztő történeteket éltünk meg együtt. Mivel tudják rólam, hogy keveset alszom, hajnaltól az éjszakai órákig hívtak engem telefonon, Messengeren, Facebookon, Zoomon – akárhogyan is, megpróbáltam mindig a rendelkezésükre állni. Egy rövidke történettel érzékeltetem a közös élményeink intenzitását. Egyik hajnalban csörgött a telefonom, felvettem, majd sokáig hallóztam, nem jött válasz. Érzékeltem, hogy ott van a vonal másik végén a hívóm. Kisvártatva hüppögést hallottam, majd zokogás tört ki. Rémülten kérdezgettem, miben segíthetek. Egy kis idő után egy kedves, elfogódott hang csak annyit tudott mondani: „Most vágtam el az utolsó szálat.” Katartikus érzés volt. Ennek az odaadásnak, elkötelezettségnek, alázatnak, szívós asszonyi alkotó- és teremtőerőnek a nyoma mind megtestesül a nagyfüggöny életfáinak lombjain. A színházba járó emberek bizonnyal kapcsolódni tudnak majd ehhez a misztériumhoz. Ebben a reményben készítettük.
Lukácsy György
(2026. január 15.)