Írt népszínművet, hazafias és bűndrámát, ábrándképet, számtalan alkalmi darabot, színpadra adaptálta páratlanul sikeres regényeit. Első színésznő feleségével a forradalom hozta össze, és színésznő volt második felesége is. Belülről ismerte a színház világát, regényeiben emléket állított a vándorteátristáknak és a Nemzetinek. Korának sztárírója volt a kétszáz éve született Jókai Mór, akinek hosszú teátrumi pályáját a kezdeti felívelés után leginkább csendes bukások és „tisztes” sikerek szegélyezték. A színpadokon is a regényírót ünnepelte a közönség.
Public domain, via Wikimedia Commons
„A színház oltár volt ma” – írta Jókai hírlapi tudósításában a 1848. március 15-iki történelmi nevezetességű koraestéről, amelyen hirtelen elhatározásból ő maga is fellépett az ország első számú színpadán, a Nemzeti Színházban.
Színházi életesemény
Ez volt az első alkalom, hogy megmutatkoztak szónoki képességei, hogy megtapasztalhatta: hatalma van közönsége felett – sikerült lecsillapítania a zajongókat, a börtönéből kiszabadított Táncsics jelenlétét követelőket.
Több (néhány részletben egymással nem egyező) beszámolót ismerünk erről a forradalmi napot lezáró színházi estéről, maga Jókai is többször emlékezett meg róla, hiszen élete egyik (ha nem a) legfontosabb eseménye volt. Az évek múlásával kicsit mindig változtatott elbeszélésén, nem függetlenül persze attól, hogy milyen kontextusba illesztette. A fő mozzanatok azonban változatlanok maradtak. Így az is, hogy ezen az estén vált nyilvánossá a színház ünnepelt drámai színésznőjével, Laborfalvi Rózával való kapcsolata. A szépsége és sikerei teljében lévő művésznő a pillanat adta lehetőséget megragadva, hatásos, a nemzeti emlékezetben máig megőrzött színpadi jelenet szereplőjévé avatta a színpadra felrohanó nyurga fiatalembert, a 23 éves Jókay Móricot – éppen e nevezetes naptól fogva kezdi elhagyni a „nemesi” y-t, és lesz belőle Jókai. A felhevült ifjú egész napi utcai szerepléstől megtépázott köpönyegére Laborfalvi Róza saját, addig kebelén viselt kokárdáját tűzte fel, majd megölelte és megcsókolta a fiatalembert. A történelmi nevezetességű nap így lett viharos gyorsasággal kifejlődő szerelmük nagy napja is.
E megismételhetetlen alkalmat követően Jókai számtalan estét tölt majd még el ebben az épületben, mindinkább beavatottként szemlélve a színházi univerzumot, a színpadot, a nézőteret, a színfalak mögötti világot, a színészeket jelmezben deklamálva és hétköznapi életük gondjaiba merülve. Laborfalvi Róza fellépésein – ha csak tehette – ott ült a nézőtéren, és részt vett a színészek társas összejövetelein is.
Kritikus és vitázó
Eközben – néhány évig – színikritikusként is fellépett: legtöbbször egy maga teremtette kakasfejű, embertestű lény: Kakas Márton alakját öltötte magára, s ekként lett a századközép legolvasottabb magyar nyelvű lapjának, a Vasárnapi Újságnak színházi tudósítója. A magyar öltözetű, magyar észjárású Kakas Márton kakaskodásai (voltaképpen bírálatai) kis paródiák voltak, amelyek egyszerre szórakoztatták és tanították a publikumot. E kacagtató színházi levelek mellett komoly hangvételű, saját nevén közölt írásokban is hozzászólt a Nemzeti Színház és színészet ügyeihez. Ekként és ekkortájt folytatott vitát a magyar színészet és drámaírás minőségéről Gyulai Pállal, irodalmi és politikai működésének nagy kritikusával. Gyulai a magyar színjátszás színvonalának kemény bírálatát a nagy olasz színművésznő, Adelaide Ristori berlini vendégjátékának elragadtatott elemzésében tartotta jónak kifejteni, amelyben Jókai (és a vele teljes egyetértésben fellépő színész, Egressy Gábor) a méltányosság szempontjának teljes mellőzését vélte felfedezni.
A magyar színészet, a magyar színházi kultúra múltjának kicsinysége, s ezzel összefüggésben kezdetektől fogva nemzeti ügyként való felfogása és pártolása magyarázat is, mentség is Jókai szemében a Gyulai által szóvá tett színvonalgyengeségre. Másfelől pedig, ami mindebből a Nemzeti Színházra volt vonatkoztatható (vagyis csaknem minden), mélyen sértette azokat a szinte családias érzéseket, amelyeket Jókai az intézmény iránt táplált. A személyes vagdalkozásoktól sem mentes vita elcsendesülésével, egyszersmind Ristori pesti vendégszereplésével számára is világossá vált, hogy változtatásokra, változásra van szükség, hogy a színháznak és a színészetnek is ki kell lépnie a védettségből, nagykorúvá, önmagáért felelőssé kell válnia.
Személyes elköteleződés
Kétségtelen, hogy Laborfalvi Rózával kötött házassága a személyes elköteleződés érzelmeit is belevitte a színházhoz, a színjátszáshoz, a magyar színészsorshoz való viszonyába. Belülről, közelről szemlél(het)te a színházi világot, s több regényében is jelentős szerephez, némely esetben pedig csaknem főszerephez juttatta. Íróként (mindenekelőtt az És mégis mozog a föld lapjain) sokat tett hozzá a magyar színészet hőskorának értelmezéséhez, évfordulós alkalmakra írt ünnepi színműveiben és prológusaiban pedig legendáriumához. Úgy tűnik, Jókai szerint a kezdeteket, az új korszakokat nyitó eseményeket nem lehet a tárgyilagosság hideg optikáján szemlélni, még a kritikusoknak sem, nem is beszélve az írókról.
A Nemzeti Színház nagy napjait regényíróként is megörökítette, a Kárpáthy Zoltán első fejezetét (Egy nemzeti ünnep) a színház 1837. augusztus 22-iki megnyitójának szentelte, A tengerszemű hölgy lapjain pedig részletekbe menően idézte fel az 1848. március 15-iki rendkívüli, különös és felemelő színpadi történéseket.
Mindemellett többnyire nem szent helyként, ellenkezőleg: csaknem mindennaposan látogatott köztérként jelenítette meg a színházat, s ez nagyjában-egészében meg is felelt a valóságnak. Amint azt több korabeli napló és visszaemlékezés tanúsítja, a színházba járás korántsem számított valamiféle emelkedett programnak, inkább egyfajta – viszonylag könnyen elérhető – társasági, olykor pedig társadalmi, sőt politikai eseménynek. Általában véve a színielőadások többsége a könnyedebb szórakoztatást szolgálta. A tragédiák iránti érdeklődést leginkább a politikai áthallásoktól sem mentes hazafias drámák keltették fel (ideértve a Bánk bánt is), s csak a későbbiekben, jóval a kiegyezés után kerültek előtérbe a színészi alakítások és a rendezői interpretációk.
A Nemzeti szerzője
Jókait színpadi szerzőként erős és példátlanul hosszantartó kapcsolat fűzte a Nemzetihez: tucatnyi, változatos műfajú darabot írt a színház számára. Bár kezdetben elmaradtak a sikerek, néhány év után a színház is és a szerző is megtalálta a számításait. Egy századvégi összegzés szerint a Nemzetinek 1896-ig (nem számítva a bérletes előadásokat) csaknem 100 ezer forint bevétele volt a Jókai-darabok színreviteléből. Az író pedig egyaránt élvezhette a szolid anyagi megbecsülést és az annál sokkal nagyobb mértékű nézőtéri tetszést.
Először 1846. április 18-án állt a Nemzeti színpadán Jókai, mikor is első népszínműve, A két gyám bemutatóján a karzati közönség által „megéljeneztetett és kitapsoltatott”. A zajos ünneplést ifjú elvbarátai szolgáltatták, hogy elhárítsák az ellenoldal, a konzervatívok füttykoncerttel való fenyegetését. A két gyám színpadi karrierje ezzel azután véget is ért, a szerző azonban nem adta fel a sajátját: néhány év kihagyása után 1850-ben Csalóközi álnéven újabb népszínművel, 1851-ben pedig (már saját nevén) bűnügyi drámával jelentkezetta Nemzetiben, mindkettőnek csendes bukás lett a sorsa.
A következő év végre meghozta a várva várt sikert, az 1852. november 29-én bemutatott Dalma számtalan előadást élt meg, a Nemzetiben magában is tucatnyi alkalommal adták, de játszották a nagyobb vidéki városokban is. Az ősmagyar tematika felé hajló dráma színpadra állítása „fényes és korhű” volt, az elképzelt avar köntösbe bújtatott színészek nagy átéléssel deklamálták Jókai hazaszeretettől átfűtött mondatait. A főszerepet, a férfias nevelésű és élethivatású avar fejedelemlányt, Dalmát Jókainé alakította, sokak szerint ez volt legjobb színpadi teljesítménye. Jóval később, 1890. június 14-én a Budai Színkör is műsorára tűzte a darabot, Nagy Bellával (az akkor még csak jövőbeli második Jókainéval) a címszerepben. A zajos siker most sem maradt el, de a tapsok és éljenzések most nem annyira a műnek, mint inkább a szerző személyének, a nemzet nagy írójának szóltak.
A Dalma egykori babérjai azonban még elsősorban magát a darabot illették, s így volt ez az egész évtizedben, a hazafias érzületben égő ötvenes években. Ekkor került sor a nagy tetszést és egyben nagy kritikai vihart keltett Dózsa György, s a hazafias megmozdulások kedvelt repertoárdarabjának, a Szigetvári vértanúknak bemutatóira és előadásaira.
Az évek múlásával a színház egyre inkább a sajátjának tekintette: az intézmény fennállásának megünneplésére éppúgy tőle kértek darabot, mint a magyar színjátszás 1890. évi centenáriumára. Az előbbi az Olympi verseny című „ábrándkép” tökéletes alkalmi darab lett, a magyar színjátszás úttörőinek emléket állító Földönjáró csillagokat azonban Thespis kordéja című első változatában nem találta elég ünnepinek a vezetőség, ahogy Jókai beszámolt róla, meg kellett édesítenie a kissé keserű történetet.
Sikeres bukások
Népszerű nagyregényeinek színpadi adaptációival lépett a Nemzeti közönsége elé: 1884 decemberében Az arany emberrel, a következő év októberében a Fekete gyémántokkal, 1897-ben a Gazdag szegényekkel, egy év múlva pedig a Fekete vérrel aratott tisztes sikert. A kőszívű ember fiai egyes részleteit, pontosabban a középső Baradlay fiú, Richárd történetét felhasználó Keresd a szíved azonban tízévnyi huzavona után nem a Nemzeti Színházban, hanem a Budai Színkörben került színpadra 1896 tavaszán. Csaknem egy időben ezzel egy eredeti Jókai-színmű bemutatójára is sor került. Barangok vagy a paeoniai vojvoda című háromfelvonásos, némiképp abszurdba hajló vígjátékával nyitotta meg kapuját a Vígszínház. Az udvarias tapsokon kívül összesen három előadás jutott a darabnak.
Feszty Árpádné Jókai Róza – az író fogadott unokája – visszaemlékezéseiben bukásokról beszélt, amelyek az ünneplés színezetével bírtak, s egyben megvilágította azt is, hogy mi vonzotta az idős Jókait (sőt már az idősödőt is) a színházhoz: „Azok egészen különös bukások voltak. A publikum tombolva hívta, ünnepelte, vastaps őrjöngő éljenzés ünnepelte az embert, a regényírót, az ünnepelt alkotót – de a darab megbukott. Egyikben apácák kánkánt táncoltak, emberek túl sok babot ettek stb. Ezt másodszor nem lehetett előadni, de felvonásközben azért tombolva éljenezték az ország büszkeségét, szerelmét.”
Ha túloz is Fesztyné, az szinte bizonyos, hogy Laborfalvi Róza visszavonulása után Jókai számára a színház fokozatosan elveszítette otthonos jellegét, végül, mintegy kárpótlásul, megajándékozta a rajongó tisztelet megnyilvánulásaival, a csaknem eksztatikus ünneplés óráival.
Új csillagok tűntek fel a színpadon, új nyelven szóltak új darabok, új elgondolásokat valósítottak meg a rendezők, s kicserélődött a nézőtér közönsége is. Azt azonban már nem érte meg, hogy a színház is odahagyta eredeti otthonát, 1908-ban átköltözött az egykor a mai Blaha Lujza téren állt Népszínház épületébe. A régi Nemzeti azonban tovább élt és még sokáig tovább él Jókai írásaiban.
Fábri Anna irodalom- és művelődéstörténész
Egy nemzeti ünnep
részlet Jókai Mór Kárpáthy Zoltán című regényének nyitófejezetéből
Az ezernyolcszázharminchetedik esztendőben, augusztus hó vége felé sajátszerű nemzeti ünnepélynek volt tanúja Pest.
Nevezhetnők azt inkább családi ünnepnek. Hiszen oly keveseket érdekelt ez akkor, és e kevesek mind úgy beillettek egy család tagjainak, kiket közös szeretet, közös bánat, közös áldozatok rokonokká tőnek, s kik most összejöttek megünnepelni egy igen egyszerű kis házuk felépítésének örömét, melynél szebb és nagyobb háza van akárkinek, de ez a mienk, és mi örülünk neki; bár azt mondják, hogy kicsiny és nemigen fényes.
Ez a ház: a pesti nemzeti színház.
Régóta emlegették már buzgó hazafiak, hogy a nemzeti míveltség oltárának mi is építsünk egy gunyhót, hol menedéke, bölcsője, emléke legyen a hazai művészetnek, hogy ne jusson az is annyi szépnek, jónak meg nem érdemlett sorsára: az elenyészésére.
Beszéltek róla, hogy a művészet, az irodalom szerzi meg a nyelv értékét, méltóságát, s a nyelvben él a nemzet. Másutt régen tudják már ezeket a dolgokat, míg itt mondogatni kellett, és sokszor mondani! – az az ifjú, aki elkezdett erről legelébb beszélni, ősz, meglett férfi volt már, amidőn a sikert megérte. De mégis megérte.
Voltak, akik nem hallgattak reá. Egyéb sincs, hát ez minek? Apáink ellehettek, mi is ellehetünk nála nélkül.
Voltak, akik nem értették. Kinek az? Minek az? Mi haszon lesz abból?
Voltak, akik kinevették. Művészet, és magyar? Jó az a falukon, ahol nincs. De ide Pestre, világ csúfjára? Hagyjátok el! A kétkedők fejöket rázták; nem volna rossz, de lehetetlen; más időben kellett volna azt kezdeni; az önző szűkkeblűség talált okokat, mikbe az áldozatoktóli iszonyát eltakargassa: Ki ad rá pénzt? Sok kell reá, másra sem telik.
És mind a fillérek lassan összegyűltek, akkor elszabadultak az ellenvetések: Hová építitek?
Nem készül az el soha; a pénz egyéb, sok kézen forgó összegek sorsára jut. Ha készen lesz is, mit mutogattok benne? És ha lesz mit mutogatni, ki nézi meg?...
Bocsássatok meg nekünk nálunknál jobb, okosabb és gazdagabb urak, nem akarunk mi veletek versenyt támasztani; mutassatok nekünk egy kicsiny kis helyecskét ebben a nagy kevert városban, ahova letehessük házi oltárunkat, valahol valami külváros szegletében, ahol nem fogja szegénységünk szemeiteket sérteni, ahol nem esünk útjába senkinek; majd építünk mi ott valami szerény házacskát, elég szépnek fogjuk mi azt majd találni; szerzünk bele játékosokat, kiket nem vakmerősködünk művészeknek nevezni, nem igénylünk tőlök sokat, ők is kevéssel be fogják érni, és kedvünkért szorgalmasak, iparkodók lesznek, tán idővel még előre is haladnak. Hagyjátok meg nekünk ezt az örömünket.
(2026. január 06.)