Gogol „saját gyűjtésből” - Ifj. Vidnyánszky Attila rendező

Van egy zárt közösség, amibe belecsöppen egy idegen. Ez Gogol művének, A revizornak az alaphelyzete, amitől elrugaszkodva született meg a beregszászi társulat új előadása, a Revizor Ревізор. Ifj. Vidnyánszky Attila rendező azt a világot mutatja be, aminek „következménye” a háború. Egy széteső világ a kisemberek szemszögéből.

Egy ideje rendszeresen dolgozik a beregszászi társulattal. Játszott A helység kalapácsában, amit édesapja, Vidnyánszky Attila szinte közvetlenül a háború kitörése után rendezett.

– Nem volt kérdés, hogy A helység kalapácsában részt vegyek, amikor ez a tragikus helyzet kialakult. Abban a társulatban nőttem fel…

’93-ban született, abban az évben, amikor a társulat hivatalosan elkezdte a működését. A tavaly készült Az öngyilkost, az idei Revizor Ревізор című előadást pedig már rendezőként jegyzi.

– Egyrészt úgy érzem, kötelességem dolgozni velük. Másrészt örülök, hogy számítanak rám. Egyedül a beregszászi utat tartom biztosnak az életemben, mivel minden más elég könnyen változhat. Ahogy tudom, szeretném velük folytatni, amit annak idején édesapám elkezdett. Számomra Az öngyilkos és most a Revizor Ревізор is tulajdonképpen egy olyan előadás előkészítése, amely magáról a színházról, a társulatról szól majd. A harminc évükről, és arról, amin a háború kitörése óta keresztülmennek. Ez az egyezség közöttünk. De a jelen helyzet erre még nem alkalmas. Szükség van némi időre, hogy ők is feldolgozzák ezt magukban, hogy minden körülmény ehhez megfelelő legyen. De most még a túlélés az első!

Jó egy év telt el Az öngyilkos óta…

– …és nagyon nagy örömmel láttam, amikor újra együtt dolgoztunk, hogy a fiatalok mennyit fejlődtek. Ezt a fajta generációk közti együttlétet tartom a legértékesebbnek, mert ennek a csapatnak „közös lelke” van. Mostanra már három, sőt négy generáció alkotja a beregszászi társulatot – ez pedig azt jelenti, hogy biztosan van jövője a színháznak. A „beregszászi nagyok” előadásait ezerszer láttam, őket nézve nőttem fel. Kamaszként sokukkal nagymamám stúdiójában tanultunk együtt. Most pedig ott van egy új, erős fiatal csapat, akiket először A helység kalapácsa alatt ismertem meg, és a háborúval párhuzamosan azok, akik otthon maradtak, viszik tovább a stúdiót. Ez óriási dolog. Fáradhatatlanul dolgoznak otthon, elképesztő körülmények között – amiről azt gondolom, regénybe vagy filmbe illő történet. Erről szeretnék majd előadást csinálni, amint lehet. Csak tartsanak ki…

Merthogy a háború kitörésekor a társulat úgy döntött: Magyarországon maradnak. A nők ingáznak, helytállnak otthon is, és ők működtetik Beregszászban a színházat. Miközben az esélye sem látszik, hogy belátható időn belül véget érhet a háború.

– Ahogy nyáron a Revizor Ревізор gyulai bemutatójára készültünk, és huzamosabb ideig dolgozhattunk együtt, azt éreztem, hogy már túl vannak a holtponton, de egyre nehezebben tudják kezelni az újabb és újabb megpróbáltatásokat. Azt hiszem, erről itt most még beszélnem sem lenne szabad…

Abban, hogy Gogol darabját választotta, közrejátszik, hogy jelen helyzetükben egy komédiával foglalkozni hoz némi derűt az életükbe?

– A beregszászi csapat valójában egy vándortársulat – az életük mindig is komoly áldozatokat követelt. Az elsők, Trillék, a „nagyok”, egy olyan világban kezdtek el színházat csinálni, amely ma már szinte elképzelhetetlennek tűnik. Csak életszeretettel és mániákus szenvedéllyel lehetett ezt akkoriban végigvinni. Ők lázadók voltak: teljesen szembementek mindazzal, amit az akkori közeg elvárt volna tőlük, amit az akkori valóság diktált. Ezt ma, kívülről nézve, talán nehéz megérteni. Nekik pedig most, egy új korszakban, egy más közegben nem kevésbé nehéz felismerni, hogyan lehet ugyanazt az energiát, ugyanazt a lángot tovább égetni magukban. A beregszászi színház jelenlegi társulata azonban örökölte azt a mentalitást, azt a szenvedélyes makacsságot, ami egyedülálló. Éppen ezért nem gondolom, hogy szükség lenne „derűt hozni” az életükbe – mert aki ismeri a társulat múltját, az tudja, hogy ez a hozzáállás már ott van a génjeikben.

Beregszászi sajátosság, hogy az előadásaik mindig róluk is szólnak.

– Most is ilyen darabot kerestem. Elsősorban azért merült fel Gogol A revizor című műve, mert úgy éreztem, hogy azt a világot, ami közvetlenül a háború előtt volt, jól meg lehet jeleníteni a darab alaphelyzetéből kiindulva: egy saját szabályai szerint működő zárt közösségen keresztül. Az a fajta munkamódszer, amit mostanra talán már magabiztosan tudok alkalmazni, a csapat számára is természetesnek hatott. Az öngyilkos próbafolyamata miatt ez a gondolkodásmód, ez a közös alkotási struktúra nem volt idegen számunkra. Most is végig „saját gyűjtésből” dolgoztunk. Minden színész hozta a maga „fordítását” az anyaghoz, a saját szövegeit, a saját történeteit. Így nekem egyáltalán nem volt nehéz dolgozni velük, sőt: kifejezetten inspiráló volt ez a közös munka.

Az előadás címe is a saját gyűjtés tárgykörébe tartozik…

– Arra az otthoni helyzetre utal, hogy gyakran látni, hogy a magyar feliratú szövegeket áthúzzák, lefújják, és mellé írják ugyanazt ukránul. A mostani bemutatónk címe sem lehetne Revizor – csakis Ревізор. Ez a fajta illegalitás, amelyben a csapat él és dolgozik, szépen rímel Gogol világára – és talán még erősebben is, mint valaha.

A helyszín egy benzinkút — nekem rögtön a határmenti benzincsempészvilág ugrik be.

– Ez egy létező helyszín. Életünket alapvetően meghatározza a határ: Beregszásztól hat kilométerre van, és a benzinkúton való „ácsorgás” ott hétköznapi életérzés. Ha valaki idegenként belecsöppen, és elkezdi feltérképezni azt a világot, hamar úgy érzi magát, mint egy ismeretlen stratégiai játékban, ahol minden kerülő úton, kacsintással, baráti vagy rokonsági alapon működik. Kárpátalján érettségiztem: mélyen belém ivódtak azok a játékszabályok, amelyek otthon működtették azt a közeget. Szörnyű, ami most történik – de nekem egyáltalán nem meglepő, hogy ez a helyzet kialakult. Mindentől függetlenül én ezt mesebeli világként éltem meg, amely számomra a legértékesebb és legszebb része az életemnek. Talán szerencsém volt, mert nem mindenki van így vele. Visszagondolva: szürreális létezési formának tűnik, mégis sokkal emberségesebbnek és szebbnek gondolom, mint azt, amiben most élünk. Talán mert az életünkbe akkor még nem mászott így be a külvilág. Nem volt még internet, nem voltak ennyire uszítva az emberek – az a szabálytalan élet nekem sokkal kerekebbnek tűnt. Mára már teljesen eltorzult otthon is minden. Ezt a torzult, új világot akartam ütköztetni egy kívülálló figurával. Hlesztakov mint idegen minden Revizorban saját értelmezést kíván, a mi Hlesztakovunk hasonlóan torz, mint az a közeg, ahova megérkezik. Talán itt, Magyarországon ez a közeg távolinak tűnik majd, és kevésbé fog fájóan hatni, ha néha magunkra ismerünk – pedig egy lépésnyire vagyunk attól, hogy hasonlóan torz legyen a mi valóságunk is.

Hlesztakovot valóban egy „idegen” játssza: Szabó Sebestyén László, aki nem a társulat tagja, hanem egy magyarországi színész.

– Ha így nézzük, igen, ő valóban kívülálló. De pontosan mikortól számít valaki annak? Sok előadásban próbáltam foglalkozni a kívülállósággal. Téves beidegződések és új, abnormális ingerek szülik meg az emberben a kirekeszteni vágyást – vagy épp a kirekesztettség érzetét. A félelem az, ami mindezt működteti. A Janovics Jenőről szóló kolozsvári rendezésemben arról szerettem volna beszélni, hogy pont a művészek nem engedhetik meg maguknak, hogy beletörődjenek ebbe az állapotba. Ha másért nem, legalább azért, mert nekünk kell a legjobban tartanunk attól, hogy az ócskaság és a butaság egyre inkább elértékteleníti a szakmánkat – a technikai fejlődés következményeiről nem is beszélve. Éppen ezért nekünk, színházi embereknek kellene megállapodnunk abban a minimumban, amelyben még össze tudunk fogni.

Az előadásnak nyáron, a Gyulai Várszínházban volt a bemutatója. Hogyan fogadta a közönség?

– Azt hiszem, nagyon jól, de kettős érzéseim vannak a bemutatókkal, általában a nézőközönséggel kapcsolatban. A színházi szakma egy buborék – vagy inkább két buborék. Nem éreztem még azt, hogy olyan darabbal vagy anyaggal tudtam foglalkozni, amely ki tudott volna törni ezekből. Ahhoz, hogy egy színházi korszakváltás – vagy nevezhetjük akár rendszerváltásnak is – elinduljon, túl zavarosnak és károsnak érzem ezt a szakmai közeget, amelynek jelenleg a legjobban működő tulajdonsága az, hogy továbbörökíti a saját konfliktusait. Itt nemcsak a szakmára, ugyanúgy a nézőkre is gondolok. Jelenleg a legjobb esetben is csak megfelelni tudok – vagy a színház, vagy a közönség elvárásainak. Mindkét esetben veszélyes önámítás lehet ez. Egy előadás önmagában nem tudja megmutatni az értékét, csak a közönséggel együtt, és azt érzem, hogy minden közönség úgy formálja az előadásait, ahogy akarja – és nem fordítva. Ezért azt érzem, a színház alig tud valódi hatással lenni bármire. Az adott közeg, a kollégák számára persze sokat jelenthet – és ez nem csekélység –, de az emberben hamar elhatalmasodnak a kérdések, főleg, ha komolyan veszi a munkáját. Ebben az elmebajos és néha sokkolt állapotban a beregszászi társulat munkája és hozzáállása messze túlmutat mindenen, amit az elmúlt években megéltem. A társulat működése kijózanítóan hatott rám – jelentősebbnek és fontosabbnak érzem a színházat, mint eddig bármikor.

Kornya István  |  fotó: Eöri Szabó Zsolt

Revizor Ревізор

Gogol műve nyomán

Antal, a polgármester – Ferenci Attila | Anna, a felesége– Fornosi D. Júlia | Marja, a lánya – Polyák Anita | Hlesztakov, vendégművész – Szabó Sebestyén László m. v. | Kapi, a zenésze – Herédi Zsombor | Luka, a tantestület felügyelője – Puskás Gergő | Ljapkin-Tyapkin, a bíró – Szabó Imre | Artyemij , a főorvos – Sőtér István | Ivan Kuzmics, a postás – Szilvási Szilárd | Dobcsinszkij, egy csicska – Séra Dániel | Bobcsinszkij, még egy csicska – Jakab Tamás | Lina, a cigányasszony – Gál Natália | Aranka, egy cigánylány – Herczel Jázmin | Szveta, a helyi határőr – Orosz Ibolya | Dóra, a helyi színház művészeti vezetője – Mónus Dóra | Angika, a benzinkút dolgozója – Orosz Melinda | Angelika, a Benzinkút másik dolgozója – Vass Magdolna | és továbbá még: Sipos Ilka

Díszlet: Csíki Csaba
Jelmez: Pál Alexandra
Zenei közreműködő: Herédi Zsombor
Rendező: ifj. VIDNYÁNSZKY ATTILA

mikor? hol?

Nyári bemutató: augusztus 8. – Gyulai Várszínház

Premier a Nemzeti Színházban: december 10. – 19 óra • Kaszás Attila Terem

Kaszás Attila Terem

A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház, a Gyulai Várszínház, a budapesti Nemzeti Színház és a Győri Nemzeti Színház bemutatója

(2026. január 12.)