Felvilágosodás vagy világvége?

A Candide, vagy a radikális optimizmus című előadás volt a témája a Magyar Írószövetség és a Nemzeti Színház közösen szervezett beszélgetés-sorozatának a BAB Galériában, 2025. október 21‑én. A szakmai vitán részt vettek: Szabó Réka, a Nemzeti Színház (és az előadás) dramaturgja, az SZFE oktatója; L. Simon László költő, a BAB Galéria vezetője; Szász Zsolt, a Nemzeti Színház dramaturgja, a Szcenárium folyóirat felelős szerkesztője; Smid Róbert, irodalom- és kultúratudós, kritikus, az SZFE oktatója. A beszélgetést, amelynek szerkesztett változatát közöljük, Erős Kinga, az Írószövetség elnöke moderálta.

ERŐS KINGA: A Nemzeti Színházban október 10‑én volt az Aleksandar Popovski rendezte Candide-átirat premierje. Annyit mondanék előzetesen, hogy aki hagyományos előadásra számít, az ne váltson jegyet erre a produkcióra. Viszont aki újító szándékú, kísérleti elemekben bővelkedő darabot szeretne látni, annak nagy szeretettel ajánlhatjuk ezt a rendezést, amelyről most a kollégákkal beszélgetni fogunk. Arra gondoltam, hogy provokatív leszek, és egy Kant-idézettel indítok: „Mi a felvilágosodás? A felvilágosodás kilábalás a magunk teremtette kiskorúságból, merészség arra, hogy ne mások vezessenek, hanem a saját értelmünkre támaszkodjunk.”^[1] Azért bocsájtottam ezt előre, mert bennem a látott darab nagyon sok kérdést vetett fel. A Candide-nak ez az átirata egy igen fiatal szerző, David Jakovljević víziója a máról, amely nyomokban Voltaire-t is tartalmaz. Mi volt erről a benyomásotok?

SMID RÓBERT: Egy picit kontextualizálva: azért érdekes a Candide, mert Voltaire ezzel írt egy viszonylag rövid, filozofikus regényt, tehát egy epikus művet, amely a sűrítettsége miatt ugyanakkor nagyon dramatikus is. Ha drámaként olvassuk, akkor viszont ellentmond a 18. századi klasszikus francia dráma hármas egységének. Inkább visszamutat a modern regény születésére, a Don Quixotéra, amely szintén egy pikareszk regény. Voltaire-nél tehát megfigyelhető egy érdekes fúzió: megvan a drámának a sűrítettsége, és megvan az epikának a sok helyszínen játszódó, időbeli ugrásokkal teli cselekménye; az egészet pedig nyakon önti bölcselettel. Ez manapság nagy újdonságértékkel talán nem bír, de nekem a rendezésben éppen az tetszett, ahogyan erre reflektál. Ha újraírjuk a Candide-ot és színpadra is állítjuk, akkor – nekem, aki a posztmodern felől jövök – fontos, hogy a produkció színre vigye a történeti távolságot is. Nyilván maga a drámai adaptáció is próbál az eredeti szövegre reflektálni. Nem árulok zsákbamacskát: nekem a rendezés iszonyatosan tetszett. De végig az volt a fejemben, hogy itt valami nem klappol, és sajnos a szöveg – az átirat, az újraírás futott a rendezés után. Popovski zseniálisan bánik a gyors átrendezésekkel, a brechtiánus gesztusokkal (elidegenítés) – s mint Rékától megtudtam, már a drámaadaptációban is ott vannak a songok –, és hihetetlen a látványvilág: aki látta az Eldorádó-jelenetet, az tudja, mennyire gyönyörű az egész produkció. De egészen elképesztő Candide jelenete az inkvizítorral és a zsidóval is a mozgás szempontjából.

ERŐS KINGA: Számomra meglepő volt, hogy egy ennyire semmitmondó jelenetet mennyire meg tud menteni a színpadi mozgás. Azt, amikor Candide végez az inkvizítorral és a zsidóval, gyakorlatilag a mozgásművészet emeli meg és teszi értelmezhetővé, mert a szöveg, ami közben elhangzik, az nem nagy kunszt.

SMID RÓBERT: Nem, és ezzel a rendezés rávilágít arra is, hogy a Candide nem pszichologizáló mű. Még bőven Ibsen és Csehov előtt vagyunk; ha dramatizálni akarjuk, és ma akarjuk dramatizálni, érdekes, hogy dramaturgiailag bizonyos szempontból mennyire a saját antitézisébe fordul át. Ezzel nem állítom, hogy Jakovljević szövege a világról bölcseletileg nem mond semmit, de él azzal, hogy ezek a szereplők már nem úgy „papírmasék”, mint Voltaire idején. Rövidre zárva: mindenkinek ajánlom Byung-Chul Han A rítus eltűnése című könyvét,^[2] mert van benne egy érdekes passzus a 18. századi színpadiasságról. Han azt írja, hogy akkor az arc nem számított a lélek tükrének; az arccal játszottak, nem pszichológiai értelemben vett karakter vagy avatár volt. Sőt, továbbmegy akkor, amikor kijelenti – kicsit fura megfogalmazásban, Csordás Gábor fordításában –, hogy a nők haja is „színpadot formál”, illetve bizonyos színpadi karaktereket a parókák evokálnak. Nem azt mondom tehát, hogy ehhez képest nem jelöli ki a saját pozícióját a mostani előadás alapjául szolgáló újraírás, hiszen az előjáték után rögtön egy pszichoanalitikus kanapéján találjuk magunkat, ám a rendező utána teljesen elengedi ezt a vonalat.

SZÁSZ ZSOLT: Talán érdemes azzal kezdenünk, hogy tudunk-e még Voltaire-t olvasni. A Nemzeti Színház sajtófőnöke három nappal a bemutató előtt bevallotta a Művészeti Műhely tagjainak, hogy noha bölcsész végzettségű, a Candide-dal annak idején nem tudott megbarátkozni. S gyanítom, nem ő az egyetlen, akinek kiesett a kezéből ez a regény. Robi utalt rá, hogy Voltaire korában még a 19. századi pszichológiai realizmus előtt vagyunk. De szerintem visszamehetünk az antik regényig is, gondoljunk Apuleius Aranyszamarára, ami szintén egy beavatástörténet. Jó kérdés az is, milyen elvárással ül be a mai néző erre az előadáscímre. Azt hiszem, nemigen gondol arra, hogy Voltaire-nek ez a műve rokonítható lenne a 20. századi brechtiánus epikus drámával. Miközben mi, szakmabeliek abban a hitben élünk, hogy a posztdaramatikus német iskolának köszönhetően Európában a színpadi nyelvújítás terén már minden megtörtént, s hogy ezt a „kint-bent” játékot a Candide esetében is érteni és élvezni tudjuk. Ferenczi László a Szcenáriumban közölt tanulmányában^[3] arról beszél, hogy ez a Voltaire által megkonstruált cselekmény korántsem nélkülözi a pszichológiát, már csak azért sem, mert ez a történet Candide fejlődésregénye. Ám a kalandok olyan sebességgel követik egymást, hogy a főhősnek meglátása szerint ideje sincs arra, hogy önmagára vagy magukra a történésekre reflektáljon. Kamaszkoromban én egyszerre olvastam Csokonai Béka és egér-harcát és a Candide-ot, Voltaire humorát volt hát mihez kötnöm. A jelenetváltásoknak ezt a sebességét, a képmutogatókra jellemző tömörségét az én korosztályom még bírta.

SMID RÓBERT: Én is erre gondoltam: nincs pszichológiája úgy, ahogy majd a 19. századi realista drámának lesz.

SZÁSZ ZSOLT: Így van. A szöveg ebben az átiratban szerintem hűséges az eredeti struktúrához. Meg voltam ijedve, hogy Voltaire regényét Jakovljević csak hivatkozási alapnak tekinti, és teli lesz a produkció ízetlen, napi politikai utalásokkal. Aztán olvasva az átiratot és látva az előadást azon lepődtem meg, hogy milyen „szolid” ez a mai 20‑as, 30‑as generáció.

L. SIMON LÁSZLÓ: Őszinte leszek: nagyon régen olvastam a Candide-ot, és terveztem, hogy a bemutató előtt újra elolvasom. Objektív okokból nem sikerült: több hétig Távol-Keleten voltam. Aznap érkeztem haza, amikor a bemutató volt, úgyhogy nehezen tartottam a fejemet az első felvonás alatt, de a másodikra fölébredtem. A korábbi olvasmányélmény munkált bennem. Szeretem az eredeti szöveget, és annyira bennem van ma is, hogy meg tudtam állapítani: ez az adaptáció többé-kevésbé hű a regény szerkezetéhez és a történethez. Ugyanakkor a lényegét tekintve – és a rendezővel készült interjú^[4] is ebben erősített meg – nem a leibnizi filozófia kritikája áll az előadás fókuszában, hanem az optimizmus fogalmának mai újragondolása. Nyilván erre utal a címben „radikális optimizmus” kifejezés is. De függetlenül attól, hogy ez az adaptáció és a rendezés mennyire hűséges az eredeti műhöz, a kiváló díszletnek, a remek jelmezeknek és a többnyire nagyon jó színészi alakításoknak köszönhetően remek előadás született. Nekem nagyon tetszett.

ERŐS KINGA: Robi nem is a Voltaire szövegéhez való hűséget, hanem a regény gondolatiságához való viszony mibenlétét kérte számon. És szerintem teljes joggal, hiszen a „radikális optimizmus” kifejezés a téma újra gondolását ígéri.

SMID RÓBERT: Igen: azt mondom, hogy a rendezés megtette a magáét; de a szöveg – azzal kellene valamit kezdeni. Elfogadom a fiatalos lendületet, magam is írtam pár éve a „metamodernről”, most jön egy új írásom ehhez kapcsolódva a Bárka folyóirat idei utolsó számában. Az a bajom, hogy miközben a rendezés dekonstruálja a bölcseleti színházat a rengeteg váltással, a sanzonszerűséggel, a „húzd meg, ereszd meg” játékkal, addig a drámában nem látom azt, hogy végigvinné a koncepcióját. Nekem a legmeghatározóbb monológ Kristán Attiláé volt, aki az öregasszonyt alakította. Az elején játszik a rendezés azzal, hogy látjuk a férfit a női maszk mögött, kuncogunk kicsit, és amikor elérünk a poén feloldásához (a jelenet címe: Félfenék), csend lesz a nézőtéren. A rendezésben ott van az erő, hogy ezt a gyönyörű váltást megcsinálja: röhögtünk az elején, a végén pedig érezzük a tragikumot. A szöveg viszont ezt a konzekvens lebontást nem hajtja végre. Beszél az optimizmus megváltozott fogalmáról, a katasztrófák spektákulummá válásáról, a nyomorúság okairól, a pszichoanalízisről – az égvilágon mindenről –, de jó lenne valamivel hazamenni, elgondolkodni azon, hogy miért is kell most újraírni a Candide-ot tulajdonképpen.

SZABÓ RÉKA: Az általatok fölvetett kérdések – főleg, amit te mondasz, Robi –, nem igazán kerültek szóba a munka során. Nem az volt a fő cél, hogy Voltaire mellett vagy ellenében valamit állítsunk, hanem hogy önmagunk nézőpontja felől reflektáljunk arra a Voltaire-műre, amely a maga idejében élénk reakciókat váltott ki. Amikor Vidnyánszky Attila felkérte Popovskit rendezni, ő úgy döntött, hogy David Jakovljević-csel fog dolgozni az adaptáción, azzal a 29 fiatal szerb szerzővel, aki többnyire forgatókönyveket ír, most éppen Kusturica felkérésére. Ez különben tetszik is nekem Aleksandarban: belemegy ismeretlen dolgokba, kipróbálja a fiatalok ajánlatait, és hisz abban, hogy bármi beépíthető a közös munkába, ami közölni akar valamit a világgal. David megírta szerb nyelven az adaptációt, melyet Aleksandar először Verebes Ernőnek továbbított fordításra, és tőle érkezett egy magyar nyelvű verzió. Ekkor kezdődött el az én munkám. A magyar nyelvű szöveget olvasva, és a rendezővel való beszélgetések mentén kiderült, hogy a szerb eredeti rettentően fiatalos, lendületes, megengedi magának a szlenget, és bátran használja azokat a szóalakokat, amelyek az angol nyelvből közvetlenül vagy közvetve épülnek be a magyarba. Az ezekre a nyelvi jelenségekre való utalás sokkal kevésbé jelent meg a magyar nyelvű fordításban, így a feladat az lett, hogy a meglévő fordítást a színpadi szöveg létrehozása során minél közelebb vigyük a szerzői nyelvi-stílusbeli szándékhoz. Ezt erősítette az is, hogy a díszlet, a jelmez, a játékmód is olyan lesz, hogy első körben azt a fiatal generációt szólítja meg, amelyre okkal vagy ok nélkül ráragasztjuk a „letargia” bélyegét. Szükség volt egy nagyobb utómunkára: fel kellett szabadítani a szöveget az alól az erős formai kötöttség alól, ami egyrészt Voltaire filozofikus, bonyolult fogalmazásmódjából adódott, másrészt a magyar fordításból is, amelynek szintén volt egyfajta irodalmias, kicsit ködösítő jellege – mindemellett a helyzetek sem voltak egészen tiszták.

L. SIMON LÁSZLÓ: Verebes Ernő a Gyergyai-fordítást^[5] használta, nem?

SZABÓ RÉKA: A Gyergyai-részletek beemelése, amiket felismertél, már a mi munkánk volt. Az adaptáció különböző jeleneteket emelt ki a regényből és tematikusan csoportosította: „példázat 13 képben” – ez volt a szerzői műfajmegjelölés is. Ebben a 13 képben viszont élő, működő helyzeteknek kell megszületniük. A pszichológiai, lélektani fejlődés, az, hogy hány dimenziósak lehetnek a szereplők, attól is függ, mennyire erősek a helyzetek. Ha ezek nincsenek elég élesen megírva, a színészi improvizációból és a rendező kéréséből kell élő helyzeteket teremteni. Rengeteg munka volt, hogy élővé tegyük azt az anyagot, amiből kiindultunk. Jó a példázatszerűség, a kortárs világvége-szemléltetés, de sok helyen hiányos marad a bölcseleti rész. Mi van a kijelentések mögött? Ezért többször visszamentünk Voltaire-hez, és visszaemeltünk részeket az eredeti regényből: a voltaire-i cinizmus egyébként ma sem igényel sok változtatást. Amit változtattunk, az az alapkérdés: elég-e ma a végén az a felvetés, hogy „műveljük kertjeinket”? Elég-e ma azt feltételezni, hogy, ha a saját közegedben rendet tartasz, az kihat a világra?

L. SIMON LÁSZLÓ: Nyilvánvalóan nem – ezt az előadás egyértelművé tette.

ERŐS KINGA: Szerintem talán nincs annyi élettapasztalata a szövegírónak, hogy a rendező jobban hagyatkozhasson a szövegkönyvre, amikor színházat szeretne csinálni belőle.

SMID RÓBERT: Ezért hoztam szóba a metamodernt: nem tapasztalatban, hanem érzületben gondolkodik. A rendezés grandiózus és egyáltalán nem felszínes. A felszínest itt most nem a hétköznapi értelemben használom, hanem hogy koncepciózusan semminek nem hatol a mélyére, hiszen már semminek nincs is mélysége, minden kiüresedett. Értem én ezt a fiatalos svungot, amiről beszélsz, csak illetlenség a befogadóval szemben, hogy ezt a masszát neki kellene számtalan formára széttördelnie; kiemelnie belőle például az egyik legfőbb oppozíciót, a globalizált világ és a lokális (nemzeti?) kultúra közöttit. Ezt megtámogatja a rendezés, például azzal, ahogy tematizálja a globalizált helyzeteket lokalizált eszközökkel (pl. francia sanzonok, Buenos Aires-i tangó), és felveti: el tudunk-e gondolni egy nem negatív globalizációt?

SZÁSZ ZSOLT: Az előbb általam már hivatkozott Ferenczi László óva int attól, hogy ezt a művet valamiféle filozófiai tankölteményként olvassuk. Azt hangsúlyozza, hogy Voltaire regényében „Az emberi élet alapstruktúrája és alapértéke maga az élet ténye”. Az a gyanúm, hogy a globalizáció manapság egy hasonlóan ideológiával terhelt fogalommá kezdi kinőni magát, mint Voltaire korában a Leibniztől származtatott szállóige, miszerint „Ez a világ a lehetséges világok legjobbika”. Ami – ahogyan Robi mondta az imént, valójában már úgyszintén kiüresedett. Én azzal sem tudok mit kezdeni, amit Popovski mond, hogy ma már a kert alatt a világot kell értenünk. Én azt vártam volna egy 29 éves szerzőtől, hogy leszámol ezekkel az ideológiai terheltségekkel. Egyébként szerintem a kert művelése Voltaire idejében is, de manapság már mindenképpen arra a vágyott működésre utal, ami közelebb áll magához az élethez, az emberhez méltó léthez.

SZABÓ RÉKA: Igen, és szerintem épp a voltaire-i magatartást kellene erősíteni azzal, hogy az ember élete felől továbbgondoljuk, de a kiindulási alap mindenképp ma is teljesen reális. Voltaire-nek Rousseau-val is az volt a baja, hogy a civilizáció ellenében nem lehet azt mondani: zárjuk be a kapukat, vonuljunk vissza a civilizáció előtti állapotba. Voltaire kultúra- és civilizációpárti volt; amellett kardoskodott, hogy a fejlődés jegyében ne szakadjunk el attól, amit elértünk. Itt kellett volna erősebben erről beszélni: kijelentettük, hogy az európaiak nagykorúak lettek – s hova vezetett ez? Hol tartunk most? Merre tovább? A darab legnagyobb erénye szerintem a mindennek ellenére való értelemkeresés. És ott van a Candide–Kunigunda-páros, de igazából nincs teljesen tisztázva, milyen viszony is van köztük. Az első impulzus adott, de Candide annyira tapasztalatlan, hogy nem tud mit kezdeni az érzelmekkel, és Pangloss azt mondja neki: „próbáld ki”, menj, kísérletezz. Kikerül az életbe, de szerintem nincs pontosan lekövetve a szövegben az útkeresés, ez a mi hibánk. Eljutunk Edorádóig; ott van Candide részéről egy szemléletváltás, de előtte több dolognak is történnie kellene vele, hogy valóban eljusson egy újabb felismerésig, ami végül elvezeti őt Kunigundához. A végén pedig nem történik meg a vágyott „szépségben” való egymásra találás, ami amúgy nagyon valóságos: Kunigunda megcsúnyul, mire egymásra találnak, a szerelem elmúlik. Sokan hiányolták ezt az illúziót, jelezvén, hogy ma a szépségre és a reményadásra van leginkább szükség, azt kellene visszaépíteni az életünkbe. Ezzel csak részben tudok azonosulni. Épp ma reggel olvasgattam egy kicsit a témában, és találtam egy mondatot, amivel úgymond fölmentettem magunkat: a szigorú szabályok és a szimmetria a természetes rendet fejezik ki, amellyel a szépség összekapcsolható. A szépség egyet jelent a renddel, és a rend a szépséggel. A rendbontás – és a világ rendjének hiánya – együtt jár a szépség kultuszának széttöredezésével. Innen nézve érthető, hogy a Kunigunda-kép torzóvá válik.

SMID RÓBERT: Amit mondasz, az szerintem nagyon rezonál Freud Rossz közérzet a kultúrában című kultúraelméleti alapművére. Freud egyik példája a kultúra neurotikus vonására a bérházak ablakaiban szabályosan elrendezett muskátlik látványa, amit szépnek kellene találnunk a szimmetria miatt. De továbbra is azt gondolom, hogy ha az az üzenet, amit mondasz, szövegileg is segíteni kellene a nézőnek. Persze nagy kérdés: kinek szól ez az előadás? Ha a huszonévesek beülnek, azt érzik-e, hogy a rendező elkapott valamit abból, amit ők gondolnak a szépségről és a szerelemről?

SZÁSZ ZSOLT: Amikor eljutottunk Konstantinápolyba a giroszos jelenethez, Kunigunda és Candide harmadik találkozásáig, az számomra katartikus pillanat volt. Az egész előadásban itt álltunk meg először, és az egyszerű, direkt fény- és hangeffektusok hatására mintha a két főszereplővel együtt mi is egy másik téridő-dimenzióba csöppentünk volna, ahol végre emberi kontaktus jöhetett létre. E hosszan kitartott pillanat alkalmat adott arra, hogy mi magunk is belegondolhassunk az életünkbe: idekaptam, odakaptam, és egyszer csak elmúlt az élet… Ezt a rendkívüli pillanatot mint gyakorló színházcsináló, egykori bábos emelem ki, hiszen eddig a jelenetig az előadásban jószerivel marionettfigurákat láttunk magunk előtt. Eszembe jut erről, hogy amikor a Viktor Rizsakov rendezte Részegekben^[6] rajzfilmfigurákat imitáltak a színészek, az is kiválóan tudott működni, képes volt érzelmileg hatni a nézőre.

L. SIMON LÁSZLÓ: Szerintem Vidnyánszky megjegyzése, amit a főpróbahéten tett, teljesen helytálló: az egész előadásban minden van, csak szerelem nincs. Annyi szerelem sincs, mint az eredetiben. Szegény Candide azt hiszi, hogy szerelmes, de nem tudja, mi a szerelem. Van benne valamiféle rajongás, amit Kunigunda semmilyen módon nem viszonoz. A végén az egymásra találásban pedig minden van, csak szépség nincs. Nem mondom, hogy nem volt jó a zárás, de én ezt az általad emlegetett katarzist nem érzékeltem.

SMID RÓBERT: Nekem is nagyon tetszett ez a Zsolt által fölemlített marionettszerűség, nagyon jól voltak mozgatva a színészek.

SZABÓ RÉKA: Ez volt a cél, a rendezői kérés is.

SMID RÓBERT: Igen, csak akkor gondolkodjon el a mű azon, hogy a szerelem és a szépség összetartozik-e még. Ha ez a Z-generációs szerző mondani akar valamit, mondja ki: lehet, hogy ez a két dolog már nem tartozik össze az ő fejükben.

ERŐS KINGA: Jó példa erre, amit a FISZ^[7]-táborban tapasztaltunk: az egészen fiatal korosztály egymástól független „fikuszokként” szórakozott. Mi, idősebbek ezt döbbenten néztük, ők meg láthatóan nagyon is jól érezték magukat. Az lehet a kulcs, hogy az átirat szerzőjének úgyszintén egyszerűen más az élettapasztalata?

SZABÓ RÉKA: Azzal a színháznak is nagyon komolyan kellett foglalkoznia, hogy hány éveseknek ajánljuk az előadást. Végül a 16+ lett a döntés. De már túl vagyunk 3–4 előadáson, és ma azt hallottuk a közönségszervezőtől, hogy a tanárok, diákok sorban állnak a Candide-ra – szeretik, érdeklődnek, vitatkoznak. Megnéztem a múltkor ifj. Vidnyánszky Attila előadását^[8] a tanítványaimmal a Vígszínházban, amire a 20–23 éves diákok felháborodtak, hogy milyen előítéletekkel vagyunk velük szemben…

L. SIMON LÁSZLÓ: Mert olyan nagy a generációs szakadék. Elvittem arra az előadásra én is a 23 éves lányomat – neki nagyon tetszett. De eszement mély a szakadék. Mindig azt szoktam mondani a gyerekeimnek, hogy az 1909‑ben született nagyapám és énközöttem kisebb volt a távolság. Az, amit megéltem, megtapasztaltam, átbeszélgettem vele, sokkal közelebb volt az általa átéltekhez, mint amekkora a magam és a gyerekeim tapasztalatai közötti távolság. Ezzel szembe kell nézni. Amit és ahogyan mi írunk, lehet, hogy őket nem érdekli – el fognak tűnni az olvasóink. Ez azonban nem jelenti, hogy ne lennének közös esztétikai tapasztalataink. Nekik el kell fogadniuk, hogy mi másképp gondolkodunk, és fordítva: nekünk is nyitottan kell viszonyulnunk hozzájuk.

SZÁSZ ZSOLT: Réka a szépség és a rend összetartozásáról beszélt, mint ami jellemző volt a klasszicista esztétikára. S mintha úgy értelmezné a történet végét, hogy a rend felbomlása az oka Kunigunda megcsúnyulásának. Laci pedig a szerelem hiányát emlegette föl, úgy Voltaire regényében, mint a Popovski-rendezésben. Én azt a kérdést is felvetném, hogy ez a három dolog ebben a drámai cselekményben konkrétan hogyan kapcsolódik egymáshoz. A regény konfliktushelyzete ugyanis abból adódik, hogy maga a bimbózó testi szerelem minősül rendbontásnak az arisztokrata apa részéről. L. Simon Lacinak annyiban igaza van, hogy Candide csak képzeli, hogy szerelmes, és Kunigunda sem érett még arra, hogy érzelmileg viszonyuljon hozzá. Ezzel a konfliktussal minden generáció szembe találja magát, s a fiúk meg a lányok többnyire későn ébrednek rá arra, hogy a szerelem kultúráját is tanulni kell, miközben a társadalmi konvenciók folyamatosan változnak. A világvége-hangulat, a katasztrófa előérzete közepette mind nagyobb teret nyer a szépség mesterséges kultusza, s az „agyonvizualizált” reklámözön mindinkább degradálja a természetes szépséget. Ezzel a mesterkéltséggel megy szembe az a játékmód, melyet a négy beregszászi színész képvisel az előadásban, s amit Kristán Attila alakítása kapcsán Robi már szóba hozott. Kárpátaljai élettapasztalataik többlete érezhetően ott munkál kimondott szavaik, gesztusaik mögött. De egyetértek vele abban, hogy a rendező által alkalmazott hatáselemek célzottan az 1997 és 2010 között született generáció figyelmére apellálnak.

SMID RÓBERT: Nekem az tetszett, hogy ez egy grandiózus produkció, amelyben a látvány közelít a populáris-szórakoztató színházhoz.

ERŐS KINGA: Engem nem zavar, ha elmegyünk a popularitás felé. Folyton azon sírunk, hogyan szólítsuk meg az olvasókat vagy a nézőket, és lám, egy ilyen látványvilággal meg lehet őket szólítani.

SZABÓ RÉKA: Popovski a próbák elején azt mondta: valami olyasmit kellene látványban hozni, mint az animációs sci-fi témájú szituációs komédiák, amelyek egyszerre nevettetnek és mélyfilozófiai témákat tárgyalnak. És valamilyen szinten fel kell venni a harcot azzal a formával is, amit a Netflix vagy az HBO produkál. Meg kell keresni a színpadon azt a formát, azt a dinamizmust, amit ezek az animációk tudnak. Egyáltalán, párbeszédbe kell kerülni azzal a tudással, amit a digitális audio-vizuális platformok hordoznak.

SMID RÓBERT: Igen, ez egy nagyon fontos szempont szerintem is. Például amikor a történet Eldorádó-epizódjában elkezdett hullani a színpadra az aranyként csillámló konfetti, én azt sem éreztem túlságosan giccsesnek. Inkább olyan volt, mint a Mulan musicalben^[9] a cseresznyevirágzás. Engem magával ragad ez a fajta populáris képnyelv. S örülök, hogy tudatosan törekedtetek rá e komoly filozófiai mű Z-generációs újraírása és színpadra állítása során.

Lejegyezte Ungvári Judit

Enlightenment or Apocalypse?
A Roundtable Discussion on the National Theatre’s New Candide

The new production Candide, or Radical Optimism, premiered on 10 October 2025, was the subject of the joint discussion series organised by the Hungarian Writers’ Association and the National Theatre at the BAB Gallery on 21 October. The participants examined the fundamental question: how director Aleksandar Popovski succeeded in rearticulating the eighteenth-century theatricality of Voltaire’s novel through the formal language of contemporary theatre, in order to engage even the youngest generation accustomed to the popular visual idioms of mass media. The professional debate featured Réka Szabó, dramaturge of the production from the National Theatre; László L. Simon, poet and manager of the BAB Gallery; Zsolt Szász, dramaturge of the National Theatre and editor-in-chief of Szcenárium; as well as Róbert Smid, literary and cultural scholar, critic, and lecturer at the University of Theatre and Film Arts. The discussion—presented here in an edited version—was moderated by Kinga Erős, President of the Writers’ Association.

(2025. december 19.)