Csao-csün/Zhaojun utazása: Eredeti Csincsiang (Qinqiang) opera. A szöveget a népszerű magyaros átírásban közöljük.
Téma
Egy kínai asszony érzelmes „nomád története”;
Egy darab a kínai és a hun (hsziungnu) népek egymásra találásáról, a „testvéri kötődésről”.
Időszak
Nyugati Han-dinasztia, Kr. e. 53. – Kr. u. 2. (vagyis a Han-házbeli Xuan császár uralkodása Ganlu korszakának első évétől a Han-házbeli Ping császár Yuanshi-korszakának második esztendejéig.)
Szereplők
VANG CSAO-CSÜN – Eredeti neve Vang Csiang, tejneve Hao-jüe. Kezdetben a Nyugati Han-dinasztia háremének udvarhölgye volt a Jeting-palotában, később pedig a hun (hsziungnu) Ninghu felesége lett.
HAN JÜAN-TI – Eredeti neve Liu Si, a Nyugati Han-dinasztia császára.
CSEN TANG – A Nyugati Han-dinasztia tábornoka, aki többek között a Nyugati Régió helytartó-helyetteseként, követként és Jüncsung tartomány kormányzójaként, valamint a csilupieni erőd parancsnokaként szolgált.
KUAN HENG – A Han-dinasztia császári udvarának kancellárja.
SI HSZIEN – A Han-dinasztia udvari titkárságának vezetője.
HU-HAN-JE sanjü – Eredeti neve Csi Hou-san, a déli hun törzsszövetség vezére, aki később egyesítette az egész hun népet.
FU CSU-LEJ sanjü – Eredeti neve Tiao Tao-mo Kao, Hu-han-je sanjü fia.
VU-CSU-LIU sanjü – Eredeti neve Nan-cse-ja-si, Hu-han-je sanjü fia és Fu-csu-lej sanjü testvéröccse.
JI-TU CSE-JA-SI – Hu-han-je sanjü és Vang Csao-csün fia, aki később a „balfelőli bölcs király” címet kapta.
JEN-CSE – Egy, a hun csatatéren talált árva, akit Vang Csao-csün fogadott örökbe, később Ji-tu Cse-ja-si felesége lett.
JÜN-ER – Fu-csu-lej sanjü és Vang Csao-csün lánya.
Felvonások
Első felvonás: Utazás a határon túlra
Második felvonás: Honvágy
Harmadik felvonás: Maradás
Negyedik felvonás: Epilógus
MESÉLŐ: Ez egy valós történelmi esemény, amely a Nyugati Han-dinasztia idején játszódott. Vang Csao-csün a déli tartomány, Cekuj városában született, és közrendű lányként került a kínai császári palota Jeting-házába udvarhölgyként. Ebben az időben a Kínai Birodalom és a hsziungnu nép között fegyverszünet volt. Hu-han-hszie sanjü, a hsziungnu nép vezére, a belső megosztottság megszilárdítása érdekében feleséget kért a kínai udvartól. Han Jüan-ti császár a hercegnőknek kijáró „csao-csün” címmel adományozta meg Vang Csiangot, és békekövetként a hsziungnukhoz küldte, hogy e házassági kapcsolat révén biztosítsa a békét. Vang Csao-csün számára ekkor vette kezdetét hosszú, a határon túlra vezető vándorútja…
Első felvonás
Utazás a határon túlra
Han Jüan-ti: Érkezett hadi jelentés a Nyugati Régióból?
Si Hszien: (átveszi a jelentést): Felség, a Nyugati Régió helytartó-helyettese, Csen Tang negyvenezer gyalogos és lovas katonájával, napok óta fáradhatatlanul haladva háromezer mérföldet tett meg. Már tábort vert és hadrendbe állt Csecse városa előtt.
Han Jüan-ti: Mekkora sereggel rendelkezik Csecse?
Si Hszien: Ötvenezer katonát mondanak.
(A két hadsereg összecsap, Han Jüan-ti pedig feszülten követi a Nyugati Régió csatáiról érkező jelentéseket.)
HANG KÍVÜLRŐL: Jelentés! Hatalmas győzelem a Nyugati Régióban! Hatalmas győzelem!
Kuang Heng: Felség, Hu-han-je sanjü beadvánnyal fordul hozzád, amelyben egy kínai leányt kér feleségül, hogy ezzel pecsételje meg az örök a szövetséget a Kínai Birodalommal.
Han Jüan-ti: Szövetség a Kínai Birodalommal… Döntöttem. A hercegnőknek kijáró „csao-csün” címmel ruházom fel Vang Csiangot, és a béke érdekében férjhez adom őt a hunokhoz.
Si Hszien: Parancsára!
(Felcsendül a témadal: „A határon felhők gyűlnek”)
Az északi pusztákon beköszöntött az ősz, a lovak kövérek és erősek;
egy lant-dallama kergeti a felhőket a határvidéken.
Évek óta északra tekintek a főváros felé, hol a távolban zöldell a táj;
tudom, ez a narancsillat Cekuj vidékéről érkezik.
Vang Csao-csün útnak indul
(Vang Csao-csün felszáll a hintóba, Csen Tang lóháton kíséri. Hu-han-je sanjü elöl lovagol, Tiao Tao-mo Kao hátul biztosítja a menetet. A karaván hosszú, kígyózó sorban halad. Vang Csao-csün immár lóháton énekel, büszkén és határozottan lép előre. Csen Tang mellé csatlakozik.)
Vang Csao-csün (énekel):
Elraktam és hátra hagytam hímzett ruhámat, selyemcipellőmet, s barbár ruhát öltöttem magamra;
hátra hagytam fényes baldachinom, kincses hintómat, sárkánydíszes paripámat más vezeti már.
Búcsút intettem a kínai palotának és a Vej-folyónak, hol fűzfák szegélyezik a partot;
három évig tartó tétovázás után végre indulok, a szívem most is nehéz, de az utam világos.
Búcsút veszek szülőföldemtől, hol a tavaszi pompában a virágok könnyei hullnak;
ki gondolta volna, hogy mai reggelen lóháton lépem át a határt a hunok földjére.
Búcsút intek ezernyi hegyeknek és folyóknak, az egyre távolodó otthonomnak;
s az újbóli viszontlátás csak a vándor álmában volna lehetséges.
Lovász: Kérem, hercegnő, szálljon lóra!
Vang Csao-csün (énekel):
A szekerek kerekei zörögve gördülnek, a paták szaporán kopognak;
a zúgó szél meglebbenti a hintó brokátfüggönyét.
Lassan alkonyodik, az utcák elcsendesednek;
pihenőhelyről pihenőhelyre haladunk a ködös tájon.
(Ének)
A ragyogó pirosító ékíti lótuszvirág arcomat;
de nem véd meg a puszta csípős, hideg szelétől.
A hadi lobogós, arany lándzsás és csillogó szablyás katonákkal kísérve
mégis, merre vezet, hová visz ez a hosszú út?
Csen Tang: Hercegnő, haladnunk kell tovább!
Vang Csao-csün: Köszönöm, Csen tábornok.
(Énekel):
Egy pillanat alatt porfelhő támad, mindent beborít;
egy pillanat alatt megriadnak a lovak, a szekér megrázkódik.
Egy pillanat alatt eltűnnek az emberek, s a táj elhagyatottá lesz;
egy pillanat alatt a madarak sírásától a hold is elhalványul.
Egy pillanat alatt a hullámok zúgása visszhangzik a sziklák közt;
egy pillanat alatt a zápor mintha húrokon játszana.
(Ének)
A hegyek néma tisztelettel figyelnek az út két oldalán,
Csen Tang: Már közeledünk a Sárga-folyóhoz.
Vang Csao-csün: Megint egy folyón kell átkelnünk…
Lovász: Hercegnő, kapaszkodjon erősen!
Vang Csao-csün (tovább énekel):
A néma hold két hazát köt össze az éjben.
Tegnap éjjel egy régi álomból ébredtem,
Mosolyogtam és sírtam – könnyeim még fel sem száradtak.
A holdfényben egyetlen kis csónak sodródik,
Kanyarogva halad a folyón át a végtelenbe.
(A jelenet változik. Nyár. Az Jinsan-hegység vidéke, virágok és fű burjánzik mindenütt.)
Érkezés a hun pusztára
Hu-han-Je: Csao-csün, hosszú utat tettünk meg: hegyeken és folyókon át, átkelve a Sárga-folyón, keresztül a Janmen-hágón, míg végül megérkeztünk ide, a végtelen pusztára. Te vagy a béke hajnalának fénye, a jóságod olyan, akár a puszta napja. A puszta népe pedig őszinte szívvel szeret és tisztel téged…
Csen Tang: Nagy sanjü, Csao-csün hercegnő… Ha még háromezer mérföldet északnak haladtok, elértek Lungcsengbe, a sanjü székhelyére. Én most visszatérek Jüncsung tartományba, itt búcsút veszek.
Hu-han-Je: Csen tábornok, vigyázzon magára!
Vang Csao-csün: Csen tábornok…
(Csen Tang és a lovász távoznak.)
(Az üdvözlésükre érkező hun nép ujjongva siet eléjük és üdvrivalgással ünneplik a sanjü esküvőjét. Az asszonyok virágkoronát helyeznek Vang Csao-csün fejére, és virágszirmokat szórnak köré.)
(Hu-han-je sanjü kézen fogja Vang Csao-csünt, és magasra emeli a karját.)
Hu-han-Je: Mától kezdve Csao-csün a hunok királynéja!
Második felvonás
Honvágy
MESÉLŐ: Vang Csao-csün, miután a hunok királynéja lett, jelentős hatással volt a puszta vidékére. Ő hozta el a Kínai Birodalom szellemét, és az egész pusztát végigjárta, hogy megtanítsa a népet a földművelésre és a selyemkészítésre, gyógymódokat kínáljon a betegségek, járványok kezelésére, és elterjessze magát a műveltséget. Örökbe fogadta és saját lányaként nevelte fel Jen-cset, később pedig világra hozta Hu-han-je sanjü fiát, Ji-tu Cse-ja-sit. Azonban amikor Hu-han-je sanjü elhunyt, a hun szokások szerint a fiú örökölte volna apja feleségét is. Vang Csao-csün, akit mélyén áthatott a kínai kultúrával és etikettel, most nehéz döntés előtt áll…
Időpont: Kr. e. 31, vagyis a Han-házbeli Cseng-ti császár uralkodásának második esztendeje.
Helyszín: Télen, a végtelen hun pusztaságban, ahol hó, fagyos szél és járvány pusztít, nagy számban veszejtve el embert és jószágot.
(Tiao Tao-mo Kao lóháton lovagol.)
Tiao Tao-mo Kao (énekel):
E rettentő hóvihar mindent betakar,
ki tudhatná, hogy a szerencsére miféle sorscsapás jő.
Csao-csün a vad pusztában vándorol,
míg apám élet-halál között lebeg.
(Egy fénysugár villan, és feltűnik Tiao Tao-mo Kao, vagyis Fu-csu-lej sanjü, teljes fejdíszben és öltözetben.)
(A fények felgyúlnak, a sanjü udvarában, annak hatalmas sátra előtt, a hun nemesek és a feleségek tisztelettel köszöntik a sanjüt.)
Tömeg (kiált): Fu-csu-lej nagy sanjü, megérkezett!
Fu-csu-lej nagy sanjü, hosszú életet kívánunk!
Fu-csu-lej: Mindenki nyugodjon meg!
Nemes 1: Nagy sanjü, miért nincs itt királyné?
Nemes 2: Nagy sanjü, a hun szokások szerint Vang Csao-csünnek kellene a te új feleségednek lennie. Ez egy kétszáz éve fennálló hagyomány a mi hun népünk körében.
Fu-csu-lej: A szokásokat emberek alakították, de az emberek meg is változtathatják azokat. Miért is ne tehetnénk?
Nemes 1: Ha eltérünk ettől a szokástól, akkor kérdem én, hogyan osztod el a család vagyonát? Hogyan tartod kézben az irányítást a seregeid felett? Hogyan őrzöd meg trónod, sanjü? Hogyan nyered el a nép tiszteletét és támogatását? Kérlek, nagy sanjü, fontold meg alaposan!
Tömeg: Nagy sanjü, fontold meg!
(A fények a bejáratnál felgyúlnak, Vang Csao-csün már mindent hallott, belép a sátorba.)
Vang Csao-csün: A királyné üdvözli Fu-csu-lej nagy sanjüt, hosszú életet kívánok neked!
Fu-csu-lej: Pihenned kellene.
Vang Csao-csün: Azért jöttem, hogy elköszönjek.
Fu-csu-lej: Elköszönni?
Vang Csao-csün: Vissza akarok menni.
Fu-csu-lej: Itt van a te otthonod.
Vang Csao-csün: Vissza Kínába.
Nemes 1: Nem lehet! Te a hunok királynéja vagy.
Vang Csao-csün: Én Hu-han-je sanjü felesége voltam, de ő meghalt.
Nemes 2: Most Fu-csu-lej nagy sanjü áll itt előtted!
Vang Csao-csün: Én a nagy sanjü anyja vagyok!
Fu-csu-lej (Vang Csao-csünhöz): Döntésed végleges?
Vang Csao-csün: Igen. Bármerre is vezet az út, bármily magasak a hegyek, bármily hosszúak a folyók, bármily végtelen az út, én akkor is visszamegyek.
Nemes 1: Királyné, nem mehetsz el!
Fu-csu-lej: Nincs más választásunk?
Nemes 1: Van egy mód: a királynénak követnie kell az elhunyt sanjüt a sírba.
(Vang Csao-csün távozik.)
(Bentről kiáltás hallatszik: „Csen Tang tábornok érkezik!”)
Fu-csu-lej (örömmel): Kérem, jöjjön! (Int a többieknek, hogy hagyják el a sátrat.)
Csen Tang (hóval borított páncélban lép be): Csen Tang jelentkezik Fu-csu-lej nagy sanjünél! Üdvözlöm a királynét is.
Fu-csu-lej: Tábornok, nem szükséges a formalitás, már nagyon vártunk titeket!
Csen Tang: A császár parancsára jövök, a határmenti tartományokból gyorsan kellett összeszednem a 30 ezer véka élelmiszer- és gyógyszerkészletet, de a hó miatt nem tudtunk gyorsabban haladni.
Fu-csu-lej: Tábornok, köszönjük a fáradságot!
Csen Tang: A királyné jól van?
Vang Csao-csün: Jól, jól.
Fu-csu-lej: Tábornok, régóta nem találkoztak. Talán beszélgessenek előbb.
(Fu-csu-lej elvonul.)
Vang Csao-csün: Rendben… Tábornok, kérem, fáradj be a sátorba. Két éve nem láttalak, tábornok, egy kicsit megöregedtél.
Csen Tang (nevetve): Én mindig is kint a pusztán, a szabadban aludtam, minél hangosabban zúgott a szél, annál jobb volt az álmom.
Vang Csao-csün (nevetve): Tábornok, egy csésze tejet hoztam, amit saját magam készítettem.
Csen Tang: Köszönöm, királyné.
Vang Csao-csün: Nem tudom, mik történhetnek odahaza Kínában…
Csen Tang: Új császár lépett a trónra, már a második évét írjuk.
Vang Csao-csün: Új császár? Második év? Tábornok, én hazamegyek.
Csen Tang: Ez…
Vang Csao-csün: Tábornok, a küldetésem immár véget ért. (Nagy nehezen mondta ki.) Vissza akarok térni Kínába! (Sírással.) Tábornok, amikor elindultam, te kísértél el a határra, most azt kérem tőled, vidd el a levelemet, és add át a császárnak!
Csen Tang (a levelet olvassa):
Csao-csün szerencséjére a korábbi császár kegyét élvezhette,
de a szülei iránt gondolatait hűvös esti szél kíséri.
Alázattal könyörgöm őfelsége kegyelméért,
hogy az északra vándorolt vadlúd délre visszaszállhasson.
CSEN TANG: Most azonnal indulok is vissza, hogy kézbesítsem a leveledet. Búcsúzom hát.
Vang Csao-csün: Csen tábornok! Ön az én megmentőm, de még inkább, szerető rokonom! (Meghajol.)
Csen Tang: (Szintén meghajol, leplezi fájdalmát.) Észben tartom. (Eltűnik.)
(Csend. Vang Csao-csün megfordul, és megpillantja a lantját, játszik rajta egy keveset, majd leteszi.)
Vang Csao-csün (elmerengve): Csang’an… amott a nagy Kínai Birodalom fővárosa. Lungcseng… itt pedig a hunok fővárosa. Midőn idejöttem, hegyeken és vizeken átkelve sohasem gondoltam volna, hogy az előző császár, Jüan-ti már távozott az élők sorából, s most Hu-han-je is jobb létre szenderült. Többé már nem vagytok…
(Énekelve):
Emlékszem még, az ablak mögött egyedül szavaltam Csü Jüan sorait,
S találkozásunkkor is tudtad, hogy csu lány vagyok: vad és szabad.
Egyetlen ígéretet tettünk, mely aranynál is drágább, szívünkbe vésve,
s most a fényes telihold emelkedik Kína határain túl.
(Prózában):
Ó, Jüan-ti császár, rajtad kívül nem tudja más, hogy mielőtt búcsút vettem Csang’anban, mit ígértem, mire tettem esküt. Mostantól egyedül én, Csao-csün, vagyok az, aki ezt tudja. De még mindig várok… mire is? Mit őrzök? Kiért őrzöm? Meddig kell őriznem? Mennyi idő számít elég hosszúnak? Hu-han-je… amikor először érkeztem Lungcsengbe, már akkor fel akartam tenni ezt a kérdést. De volt-e valaha is rá alkalom…?
(A félhold elhalványul.)
(Hó esik. Csao-csün kinyújtja a kezét, hogy elkapja a hópelyheket.)
Kísérőének:
Végtelen pusztán húzódik a hadak útja;
A távolból visszanézve a Három Csin földje összefolyik.
Hirtelen a jurta előtt arcomba csapott a hó,
s egy pillanatra azt hittem, mintha a tavasz hírét hozná.
(Csao-csün kacagva kergeti a hópelyheket, akár egy gyerek.)
(A háttérből hangos szó: „A császári parancs érkezett!”)
Vang Csao-csün (leborulva): Éljen, éljen, éljen!
(A levelet leengedik a magasból, amint három nagy írásjeggyel írva az áll: „Igazodj a hun szokásokhoz!”)
(Csao-csün szemléli a levelet, többször is rápillant, nem hisz a szemének.)
Vang Csao-csün (lassan felemelkedve, háromszor ránézve a parancsra, minden szónál szünetet tart): „Igazodj… a hun… szokásokhoz”?
(Énekelve):
Hideg és fagyos e három szó, mint egy kard pengéje hasítja szívemet;
fenséges és hatalmas e parancs, akár egy ostorcsapás sújt rajtam végig.
Azt hittem, hogy a határt elhagyva lóháton szállhatok, mint a fecske,
de ez a jurta a börtönöm lett, ahová leláncolnak engem.
(A háttérben gyermekek recitálják Csü Jüan „Óda a narancsfához” című költeményét):
A császári udvar dicső fája,
a narancsfa termése csodás;
a parancsot betartva, nem költözik el soha,
és a déli országban éli életét.
(Hang a háttérből): „Vang Csao-csün, nem mehetsz el! Igazodj a hun szokásokhoz!
Nem mehetsz el! Igazodj a hun szokásokhoz!”
(Csao-csün kétségbeesett, nincs hová bújnia.)
Vang Csao-csün (énekel):
A hangok villámként üldöznek;
a fájdalom, akár egy tőr, átjárja minden porcikámat.
Hogyan léphetnék át egy újabb akadályon?
Hogyan oldhatnám meg a nehézségeket, ha el kell válnom?
Mennyit szenvedtem, miközben együtt osztoztunk a fájdalomban Hu-han-jevel;
ki gondolta volna, hogy betegség ragadja el őt, és itt hagyja e világot?
Vágytam visszatérni Kína földjére – a szívem szakad meg, várva a tavaszt;
de hogyan lehet, hogy életemet két férfinak ígértem?
Dönteni nem tudok, az út végtelen;
egyedül állok a Kék Ég alatt, a hajó elérte a folyó közepét,
a távolban halvány, magányos vitorlás, magában sodródik, egyedül, egyedül.
(Fu-csu-laj fellép, távolról nézi a nagy sátrat.)
Fu-csu-laj: Csao-csün, nézd,
a fák, amiket hoztál, már zöldellő sorokat alkotnak;
a búza, amit elvetettél, már megtöltötte a magtárakat.
Megtanítottál minket olvasni, s a tus és a papír szívünkhöz nőtt;
Megtanítottál minket az etikettre, a kardot már csak szokásból hordjuk.
Nép: Királyné, maradj itt velünk!
Fu-csu-laj: Csao-csün, maradj itt!
(Zene kezdődik.)
Nép (énekel):
Te vagy a legszebb hold a pusztán,
s én a legmelegebb napfényt hoznám neked,
ó, napfény.
(Fények elhalványulnak.)
Harmadik felvonás
Maradás
MESÉLŐ: Vang Csao-csün a kínai és a hun nép közötti béke, küldetése teljesítése érdekében végül maradt a pusztán. Két gyermeknek is életet adott: Jün-ernek és egy másik fiának, akiket felnevelt. Jen-cse, az örökbefogadott lánya is feleségül ment Ji-tu Cse-ja Sihez, és már maga is anya lett. Vang Csao-csün idősebb korba lépett, és amikor új vezérként Vu-csu-liu sanjü vette át a trónt, a nyolcvan esztendős Csao-csünre új és nehéz jövő várt…
Kr. u. 2-ben, a Han-házbeli Ping-ti császár uralkodásának 2. évében
MESÉLŐ: Ekkor Vang Csao-csün ötvenöt esztendős. Fu-csu-laj korán meghalt, és Csao-csün húsz éve özvegy. Vang Csao-csün fia, Ji-tu Cse-ja Si harminchárom éves, és Fu-csu-laj lánya, Jün-er huszonöt Csao-csün örökbefogadott lánya, Jen-cse, már harmincöt éves, és ő Ji-tu Cse-ja Si felesége. A jelenlegi hun uralkodó, Vu-csu-liu sanjü, aki apja, Hu-han-je másik feleségétől származik, közel ötven éves.
(Ősz. A sanjü udvar közelében, a Langcsühszü hegyeinél és a Lungcsü-folyónál. A hun „Talin nagygyűlés” (az őszi áldozat) – tiszteletteljes és ünnepélyes. Vu-csu-liu sanjü koronát viselve, a nemességgel együtt térdre ereszkedve imádkozik, háromszor meghajolnak. Ji-tu Cse-ja Si is közöttük van.)
Kísérők: Vu-csu-liu sanjü, hosszú életet kívánunk!
Vu-csu-liu: Évről évre, ez az őszi áldozat ünnepe, a nagy hun nép virágzik, és az idei évünk jobb volt, mint valaha! Hetedik testvér, lépj elő és vedd át a tisztedet!
Ji-tu Cse-ja Si: Ötödik fivérem?
Vu-csu-liu: Ma tégedet, Ji-tu Cse-ja Si-t baloldali bölcs királynak nevezlek ki. Tudjátok jól, hogy a baloldali bölcs király a hun udvar trónörököse. A jövőben valamikor Ji-tu Cse-ja Si lesz az új sanjü! (Felemeli Ji-tu kezét.)
Kísérők: Balfelőli bölcs király! Balfelőli bölcs király! Balfelőli bölcs király!
(Ünneplés, szétoszlanak.)
Vu-csu-liu: Hetedik testvér, pattanj lóhátra, és indulj! (Lóra pattan, lelép.)
Ji-tu Cse-ja Si: Anya, Jen-cse!
Jen-cse (bentről válaszol): Igen!
Ji-tu Cse-ja Si: Viseld gondját anyámnak és a gyerekeknek! Most elindulok. (Családja felé int, majd lovon elindul.)
(Megáll, leszáll a lóról.)
Vu-csu-liu (hosszan sóhajt): Jaj!
Ji-tu Cse-ja Si: Miért aggódsz ily nagyon, ötödik fivérem?
Vu-csu-liu: Mert van valami, ami sehogyan sem hagy nyugodni.
Ji-tu Cse-ja Si: Ha bármit meg kell tennem érted, az életem árán is megteszem, soha meg nem hátrálnék.
Vu-csu-liu: Látod amott a Nyugati hegyeket, a Csilian-hegyet és a Jencse-hegyet? Ezek valaha a Nagy Hun Birodalom részei voltak, most pedig… Jaj…
Ji-tu Cse-ja Si: Ötödik fivérem, a Hun Birodalom és a Nyugati Régiók régóta békében élnek. Ne szíts ellenségeskedést!
Vu-csu-liu: Hetedik testvér, te nem is vagy igazi hun férfi! Húzd elő a kardod, lássuk, melyikünk a jobb! (Kardot ránt.)
(Küzdelem kezdődik. Az első körben Vu-csu-liu hatalmas erővel támad, Ji-tu Cse-ja Si kitér, megsérül a karján. A második körben Vu-csu-liu ereje gyengül, Ji-tu Cse-ja Si sikeresen leteríti őt, kardját a nyakára szegezi.)
Ji-tu Cse-ja Si: Ötödik fivérem, te vesztettél.
Vu-csu-liu: Hetedik testvér, hát tényleg nem hallgatsz rám?
Ji-tu Cse-ja Si: Ötödik fivérem, nem tehetem!
(Vu-csu-liu hirtelen megfordul, egy rúgással a földre küldi Ji-tu Cse-ja Sit, majd kardjával szíven döfi. Ji-tu Cse-ja Si életét veszti.)
Jen-cse (előre rohanva): Ji-tu Cse-ja Si! Ji-tu Cse-ja Si… Anyánk hazavár minket, vacsorára! (Sírás) Ötödik fivér, megőrültél?
(Jen-cse vadul támad rá Vu-csu-liu sanjüre, aki közömbösen, érzéketlenül újból előveszi a kardját, és Jen-cset is leteríti.)
(Vérhold, és a hun dal felcsendül):
Ha elveszítjük a Jencse-hegyet, asszonyaink arca megfakul.
Ha elveszítjük a Csilian-hegyet, a háziállataink sem szaporodnak.
(Vu-csu-liu sanjü rémült és zűrzavartól zavart, megfutamodik. Sötét fényben, a hun asszonyok egy csoportja lassan felemeli Ji-tu Cse-ja Si és Jen-cse testét, majd lassanként eltűnnek.)
(A dob hangja nehéz és nyomasztó, mintha minden egyes ütés a szívünket szorítaná.)
A sanjü udvar nagy sátra
(Vu-csu-liu sanjü ül a közepén, mozdulatlanul. Vang Csao-csün, aki egy szarvasfejű botra támaszkodik, balján ül, szintén mozdulatlanul. A két oldalon a nemesek és katonák készülnek a harcra, a feszültség tapintható. Csend.)
Vu-csu-liu sanjü: Királyné, mondj végre valamit, már három napja szótlanul ülsz!
Vang Csao-csün: Ugyan mit mondhatnék?
Vu-csu-liu sanjü: Szótlanságod megrémít.
Vang Csao-csün (nevetve): Félsz? S ugyan mitől félsz?
(Énekel)
Félsz tán tőlem, hogy gyűlölséget szítok, és trónodra török?
Félsz tán tőlem, hogy seregeket vezetve reád támadok?
Félsz tán tőlem, hogy harcra kényszerítelek, és számon kérem a bűnödet?
Félsz tán tőlem, hogy a palotád ledöntöm, és temetővé teszem?
Félsz tán tőlem, hogy addig kiáltozom sírva, míg könnyem el nem fogy?
Félsz tán tőlem, amiért vén fejjel eltemetem a fiamat, és a szívem összetörik?
Félsz tán tőlem, amiért vénasszonyként sírba szállok majd?
Félsz tán tőlem, amiért nem tudtam megmenteni a világot, és minden reményem elveszett?
(Jün-er lóháton gyorsan közeledik, kiabál.)
Jün-er: Vu-csu-liu!
(Jün-er kardot lengetve, több őrt leterít.)
Vang Csao-csün: Állj meg! Vu-csu-liu! Azt akarod tán, hogy a hunok ismét egymást öldököljék? Vu-csu-liu, azt akarod tán, hogy a világot ismét lángok borítsák? Elfelejtetted, miért halt meg Csecse sanjü annak idején? Elfelejtetted, hogy Jen-cse méhében egy meg nem született gyermeket hordozott? Elfelejtetted, hogyan jöttem én, Vang Csao-csün, ide a hun fejedelmi udvarba?
(Énekel)
Miért e vérontás, miért szennyezi be vér a királyi várost?
Tehetetlenül nézem, ahogyan gyermekeim az életüket veszítik.
Miért az ősz hajú kíséri a fekete hajút az utolsó útjára?
Nem tudja senki, hogy én, a vénségemre, szívemben millió nyílvesszőt hordozok!
Eredetileg egy kínai lány volnék, aki messze vetődött a sanjü udvarába.
Több ezer mérföldnyire, lépésről lépésre haladva.
Csak egyet kívánságom volt, hogy a kínaiak és a hunok békésen éljenek együtt,
hogy soha többé ne legyen háború.
Együtt védjük egymást, a földet, az eget, hogy az ökrök és lovak boldogan éljenek.
Miért kell egymással ellenségként harcolni, lándzsákkal és kardokkal?
Miért kell versengeni a hatalomért, miközben a föld népe szenved?
A nagy folyó vizéből tán nem jut mindenkinek egy csészével?
A végtelen ég alatt kit nem köt össze testvéri kötelék?
Három és fél évtizede hagytam el a határt,
s megszerettem a végtelen füves pusztákat.
Szerettem a friss sajtot, melynek ízét még mindig a számban érzem,
Szerettem a nemezből készült jurtákat, melybe az éjjeli hold világít.
Emlékszem a tavaszi vizekre, a fák susogására,
De most az ősz fényei között, a gondolataim mind összekuszálódnak.
A palota terme már távol, s, még nem teljesítettem a tisztemet,
Az ég már ismeri a sorsomat, lassan hatvanadik évembe lépek.
Hányszor keltem át hegyeinken, hányszor hajóztam át a folyókat,
De hol van az a hely, ahol a fényes hold ne ragyogna minden emberre?
Nem vagyok én királyné, Vang Csao-csün,
hanem csak egy pásztorlány a puszta déli és északi vidékéről.
Vu-csu-liu sanjü (prózában): Szégyellem magam a Csang’anban ragyogó telihold előtt, melynek tiszta fénye mindent megvilágít, és védelmet nyújt a szívnek.
Vang Csao-csün (prózában): A háború most véget ért.
(Zene kezdődik, mindenki énekel):
Te vagy a legszebb hold a pusztán,
s én a legmelegebb napfényt hoznám neked,
ó, napfény.
Epilógus
(Jinsan-hegy lábánál, a Fekete-folyó partján. Vang Csao-csün és Csen Tang, a két idős ember egy korsó borral.)
Csen Tang: Tisztelettel köszöntelek, királyné. (Egy kupa borral kínálja. Együtt kortyolják a bort.)
Vang Csao-csün: Egykor te kísértél engem el a határon túlra, most pedig, tiszteletre méltó tábornok, most pedig segítesz, hogy Jün-er eljusson a Kínai Birodalomba.
Csen Tang: Nagy örömömre szolgál, hogy ismét láthatlak.
Vang Csao-csün: Tábornok, volna még egy kérésem. Miután meghalok, kérlek, itt temess el engem, a Jinsan-hegy lábánál, a Fekete-folyó partján. Innen északra tekintve láthatom a hun pusztát, délre pedig a Kínai Birodalmat – e két vidéket, melyek az életemet jelentették…
Csen Tang: Kívánságod számomra parancs!
(Két kupa bort fogyasztanak el. Csen Tang búcsút vesz, majd távozik. Vang Csao-csün a távolba réved.)
(Csen Tang lovat hoz, és Jün-erttel, aki ezüstös öltözetben van, lassan távolodnak…)
(Vang Csao-csün felölti régi, vörös öltözetét, amelyben egykor a határon túlra indult. Kezében lant, és a folyóparti dombon ülve folytatja zenélést…)
(Hirtelen a fák, a sárga őszi fű zöldellővé válnak. Egyik kupac föld a másik után… s egyszeriben egy „zöld sír” emelkedik ki.]
(Telihold.)
MESÉLŐ: A Han-dinasztia krónikája szerint, miután Csao-csün férjhez ment a sanjühöz, „a határvárosok békében éltek, az ökrök és a lovak szabadon legeltek, három nemzedéken át nem volt szükség őrkutyákra, s a nép soha nem szenvedett háborúktól.”
(Felcsendül a témadal: „A határon felhők gyűlnek”)
Az északi pusztákon beköszöntött az ősz, a lovak kövérek és erősek;
egy lant dallama kergeti a felhőket a határvidéken.
Évek óta északra tekintek a főváros felé, hol a távolban zöldell a táj;
tudom, ez a narancsillat Cekuj vidékéről érkezik.
Fordította: Tokaji Zsolt
(2025. május 20.)