Örömből fakad - Silviu Purcărete rendező az Olasz szalmatalpról

„Az Olasz szalmakalap színtiszta színház. Mindig nagy kedvet csinál a munkához, mert örömből fakad” – mondja Silviu Purcărete. A francia bohózat román rendezője visszatérő vendég a Nemzeti Színházban és a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón. Két próba között beszélgettünk a készülő előadásról, egy remekül megírt banális történetről, a komédiai tükörről és a mindig szűkében lévő időről. 

Egy anekdota szerint 1851-ben Párizsban az Olasz szalmakalap ősbemutatójára maga a színház igazgatója sem ment el, mert akkora hülyeségnek tartotta a darabot, ami óriási siker lett. Vajon mi verte ki a biztosítékot?

– Ki tudja?! Egy nagy angol műkritikus például Monet egyik remekművéről azt mondta, hogy ez egy nagy butaság, egy hiba. Néha még a hozzáértő emberek is tévednek. Labiche egyébként rengeteg darabot írt, és nagyon nehéz megmondani, hogy miért éppen az Olasz szalmakalap és még néhány lett végül időtálló mestermű.

A francia bohózat, a vaudeville a 19. század terméke, nem egy kellemkedő, finomkodó színházi műfaj. Miért mondták később, hogy Eugène Labiche ezzel a darabbal forradalmasította műfajt?

– Ha a téma szakértője volnék, tudnék válaszolni a kérdésre, de nem vagyok az. Azt viszont tudom, hogy ennek a darabnak drámai fordulatai mesterien vannak felépítve. A vaudville olyan zenés színpadi műfaj, amelyben – hasonlóan a bécsi operetthez vagy a spanyol zarzuelához – a zene időnként fontosabb a szövegnél és a történetnél. Hogy a Szalmakalap zenéje milyen lehetett az ősbemutatón? Azt sem tudom. Az biztos, hogy mindig a kor jól ismert, népszerű dalaival, sanzonjaival és azokból származó idézetekkel tűzdelték tele a vaudville-eket. Ennek megfelelően mi is saját, a mai kornak megfelelő zenét írtunk az előadáshoz. A zeneszerző, Vasile Şirli régi alkotótársam. A dalszövegeket én magam írtam.

Hihetetlenül pergő, szellemes, szórakoztató a darab – a násznép kerget egy fiatalembert, aki tűvé teszi a várost, hogy találjon egy olasz szalmakalapot, mert megette egy ló... De vajon hogyan tud az előadás az egyszerű szórakoztatástól, a banális történettől elemelkedni? Általánosabb érvényű tanulságot, üzenetet megfogalmazni? Egyáltalán célja ez a rendezésének?

– Sohasem törekszem arra, hogy bármit is üzenjek. Nem is gondolkodom ilyesmin. Azt viszont elmondhatom, hogy Labiche szövegén nagyon sokat dolgoztunk. A végeredmény tulajdonképpen egy adaptáció, mert az eredeti darabból például nagyon sok olyan kisebb-nagyobb részt kivettünk, amelyek nekem nem mondtak semmit. Ezek leginkább olyan idejétmúlt dolgok. A szöveg, amit játszani fogunk, nem az eredeti mű klasszikus fordításainak egyike, hanem a mi változatunk. Amúgy sohasem akarok valami különlegeset, egyedit létrehozni. Engem általában lenyűgöz egy színpadi szöveg, akár vígjáték, akár tragédia, akár próza. A lényeg, hogy arra sarkalljon a mű, hogy legyen kedvem színházat csinálni. Ez a legfontosabb: olyan anyagot találni, ami meghozza a kedvemet. Az Olasz szalmakalap színtiszta színház. Mindig nagy kedvet csinál a munkához – ezért rendeztem meg már korábban is –, mert örömből fakad.

„Purcărete véges szerelemmel viseltetik a szavak, s végtelen szerelemmel a képek iránt”, írta önről az egész pályáját végigkísérő kritikus, George Banu. A most készülő előadásban melyek lesznek ennek a „szerelemnek” az alanyai: a szavak, a képek – vagy esetleg a zene?

– Remélhetőleg mind a három. Merthogy a színház alapvetően szintézis. Minél gazdagabb, minél több alkotóelemből tevődik össze, annál jobb. Ebben a szövegben nincs túl nagy gondolatiság, viszont nagyon dinamikus, teátrális. Nincs mögötte bonyolult, összetett, kész filozófia, ez tiszta komédia-alapanyag. Szó, kép, zene – az a célunk, hogy törekedjünk a harmóniájukra.

Egy magyar kritikus így fogalmazott az Olasz szalmakalapról: kaján látlelet az emberekről. De azt is mondhatjuk: görbe tükör, amelybe belenézve önmagunkon nevethetünk. Egyetért?

– Ez minden komédiára igaz! Ez a lényege. A komédia az emberi vonások tanulmányozásának egyik módja. Az a bizonyos tükör pedig talán nem is görbe, amiben torznak látjuk magunkat, hanem olyan, ami kiemeli, felnagyítja az emberi furcsaságokat. De hát, ez a komédia…

A próbafolyamat a közepénél jár, amikor leültünk beszélgetni. Hogy állnak, hol tartanak?

– Ó, ezt a kérdést ilyenkor nem szabad feltenni! Eleinte még nagyon lassan haladunk, de ez így megy általában. Mindig nehéz és lassú az indulás, hogy aztán a Jóisten segítségével a premierre összeálljon az előadás. Úgyhogy semmit nem tudok mondani a próbákról. Persze a nyelvi nehézségek lassítják a kommunikációt, ebbe is bele kell rázódni.

Beutazta, mondhatni „bedolgozta” a világot. Sok helyre hívják, mindenhol örömmel fogadják. Ráadásul maga választhatja meg, mit akar rendezni. Élvezi ezt az életformát, ezt a szinte korlátlan szabadságot?

– Végül is, igen. Majdnem mindig így éltem: vándorló üzemmódban. Persze az emberben néha felébred a nosztalgia, hogy legyen egy állandó helye, egy társulat, egy színház, ahol letáborozhat. De amikor meg letáborozik, az iránt lesz nosztalgiája, hogy milyen jó volt vándorolni. Szóval, nem is nagyon tudom, hogy erre mit válaszoljak. Kötődöm társulatokhoz, magam is vezettem színházat, és valóban volt lehetőségem többnyire jó helyeken dolgozni. És az nagyon jó dolog, ha az embernek van választási lehetősége.

Árulja el: ha akad egy kis szabadideje, mit szeret csinálni, mivel foglalkozik? Akkor is színházon töri a fejét?

– Valahogy így. Ahogy vége van az egyik munkának, általában rögtön el kell kezdeni előkészíteni a következőt. A legnagyobb problémám mindig az időhiány volt. Nekem – minden értelemben, minden szempontból – az idő az, ami hiányzik.

Értem a célzást, most is várja a munka.

– Elnézést, nem akartam udvariatlan lenni. De tudja, én nagyon rossz interjúalany vagyok. Nincsenek témáim, amelyekről beszélgetésekben szeretnék megnyilatkozni. A legtöbb, amit megtehetek, hogy erőt veszek magamon, és megpróbálok válaszolgatni a feltett kérdésekre. Remélem, nem okoztam csalódást…

Kutszegi Csaba

(2025. február 20.)