Sok a róka, kevés a medve

Sosem volt, most sincs és sosem lesz jobb – mondja Hobo, aki mégis időutazásra hívja nézőit egy évszázadokkal ezelőtti lovagvárba, hogy lássuk: mi volt akkor, mi van ma. Keserű vigaszra lelünk Hobo bábszínházában…

Hogyan kerülünk ma Medvevárába?

– A mai idők egyik választásának éjszakáján a „Krónikás” átlép az idő kapuján, és visszamegy egy régi korba, egy lovagvárba, hátha akkor jobb volt az élet. Az előadás az ő úti beszámolója dalokban és versekben. Az jutott szembe, hogy megírom a Vadászat című album Fattyújának történetét, aki nem tudja, ki az apja, „talán lehetett egy ifjú herceg, kinek az anyám csak egyszer kellett…” – ebből alakult, fejlődött a Medvevára.

S miért éppen a medve – miért nem farkas, róka, vagy bármi más?

– Számomra érthetetlen okokból engem rengetegen Medvének neveznek. Családi, baráti, zenei körökben, sőt még a Nemzeti Színházban is, mint Szűcs Nelli, akit Beregszászból ismerek, és akivel együtt játszottuk a Ballada a két sebzett szárnyú hattyú című darabomat, vagy Hosszú Marcsi, aki művészeti titkárként a színházi életemet szervezi. Ez azért is furcsa, mert néha úgy érzem, könnyű vagyok, szép és szárnyalok… A medve számomra bátorságot, erőt és méltóságot jelent. A mai világban nálunk kevés medve van, róka annál több.

Azt írja a darabismertetőben…

– Már az is szörnyű, hogy darabismertetőket kell írni, ami egy kicsit azt jelzi, hogy médiakörökben hülyének nézik a közönséget. Szerintem ha „Szégyen és gyalázat” lenne a munkám címe, akik ennyi év alatt nem hagytak el, erre is eljönnének.

Szóval azt írja: a darabbeli időutazás alkalmat ad összehasonlítani a régi és a mai világot, és hogy bemutassa: akkor sem volt jobb. Ez lenne a vigaszunk?

– Ami a vigaszt illeti, ilyen nincs. Sosem volt, most sincs és sosem lesz jobb. Pillanatok, percek, órák vannak, amíg megfeledkezhetünk arról, ami az emberiség történetében évezredek óta folyik, nem is beszélve a máról. A legfontosabb a szeretet, de ez sokszor kevés a vigaszhoz. Mindig a humort tartottam és tartom az egyik legfontosabb dolognak. És az, hogy ennyi évet végig tudtam játszani, Švejknek köszönhetem, aki minden hatalomból hülyét csinált. Pályafutásom során rengeteg mindent betiltottak, egyedül a nevetést nem sikerült. A rockzenében nem ismerik az egyik legfontosabb tanácsot: „Vegyük komolyan, hogy nem vagyunk komolyak.” Ezt szerencsére elég korán belém verte atyai mesterem, a zenekritikus-karnagy-szerkesztő-újságíró Fodor Lajos is, így csak ritkán hempergek az önimádat oly édesen langyos pocsolyájában. Minden korban minden hatalom azt tett, amit akart. Volt, hogy az emberek fellázadtak, de ma, ebben a modern világban nincs erre lehetőség, hiszen a bankok legyőzhetetlenek.

Annyi mindent csinált már – de bábszínházat nem! Hogyan jött képbe most – ahogy saját maga fogalmaz: pofátlanságként – ez a műfaj?

– Annyi mindennel próbálkoztam már, volt, ami bejött, sok minden nem. Gyerekkoromban a Városmajor utcai iskolában láttam először és utoljára bábszínházat, ahol Paprikajancsi verte az Ördögöt bunkósbottal, mi meg üvöltve biztattuk. Akkor nem is sejtettem, hogy az életben majd pont fordítva lesz. A „pofátlanság” pedig az egyik legjellemzőbb tulajdonságom, mivel sem színész, sem zenész, sem bohóc, sem író, sem költő nem vagyok. Ráadásul egyik sem akartam lenni, meg nem is vagyok. Szerintem irtózatos gátlástalanság, hogy mindegyik műfajban megfordultam. Ám ez nem fékezhetetlenséget, vagy állandó útkeresést jelent, hanem csupán annyit, hogy nem tudtam-tudom a fantáziámat kordában tartani. Ebbe a dologba úgy keveredtem bele, hogy a Vadászat Fattyújának történetét írva tizennyolc szereplő született. Ezek szerepének megírásához nem vagyok elég tehetséges. Így jutottak eszembe, hogy jön majd egy bábos, aki ezt megoldja...

Hogyan találta meg a „tettestársait”?

– Megírtam a dalszövegek legelső változatát, elküldtem őket Madarász Gábornak, aki korábban a Circus hungaricus című lemezem zenéjét szerezte. Lelkesen fogadta, ezután, még ’24 tavaszán, megmutattam Vidnyánszky Attilának az elkészült anyagot, és jeleztem neki, hogy bábokkal kellene megcsinálni az előadást. Neki ez is – mint ahogy az előző tizenöt estem és darabom ötlete – tetszett. Szabad utat adott az elképzelt bemutatónak, ám én lelkesedésemben elfelejtettem valamilyen hozzávetőleges időpontot megjelölni, így majdnem kimaradt a 2024/25-ös évad terveiből.

A következő „tettestárs” Molnár Kristóf, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendezőszakos hallgatója, Vidnyánszky Attila tanítványa.

– Mivel Vidnyánszky igazgató úr hol Katmanduban, hol Mongóliában és esetleg Bokharában jár, úgy gondoltam, hogy ha nem ér rám, ajánljon valakit, akivel nekivághatunk a próbáknak, ő pedig, ha egyszer Besszarábiából visszatérne, bekapcsolódhat a munkába... De félre a tréfával! Attilának volt az ötlete, hogy dolgozzak az egyik tanítványával. Molnár Kristóf nemcsak a fiam, hanem már az unokám lehetne, nagyon tisztel. Az első napon felidéztem neki tanárának még a Tanácsköztársaság bukása idején tett kijelentését, miszerint „Hobót nem lehet rendezni” – amiben igaza volt és van. Gondolom, a tanár úr jelezte is tanítványának, hogy mivel és kivel áll majd szemben. Miután Molnár rendező úr, valamint Majoros Ági bábszínész elolvasták a szövegeket és meghallgattak tizenkét dalt, elvállalták az ügyet. Kristóf hozta magával Racsmány Boriskát díszlettervezőnek és Cserháti Gergely táncművészt is, s már az elején kifejeztem, hogy csapatként számíthat ránk.

Hogyan határozná meg a most készülő előadás műfaját? Kiknek ajánlja? Fiataloknak, idősebbeknek, örökifjaknak, mindenféle korosztálynak?

– A meghatározás nem az én műfajom. Megírtam, társaimmal eljátszom, és azoknak szól, akik eljönnek. Őket várom szeretettel.

Hamarosan nyolcvan éves lesz – mennyinek érzi magát valójában?

– Az exhibicionizmus fiatalon tartja az embert.

Ungvári Judit

A Krónikás belépője

Jó estét kívánok mindenkinek,

Férfinek, nőnek, vénnek, gyereknek,

Úrnak, elvtársnak, minden kortársnak,

Sportársnak, portásnak, sorstársnak.

Hobo vagyok, magyar krónikás,

Ilyen volt barátom is, Cseh Tamás,

Most elmondom, hogy’ kerültem ide,

Egy régi kor kellős közepibe.

A választások éjszakáján

Átléptem az idő kapuján.

Budapesten már csak néha járok,

2024-ben mit látok?

Égen-földön óriás plakátok,

Így hívnak maguk közé a pártok.

Van köztük Totális, fatális, maximális,

feudális, kapitális, szociális, klerikális, triviális,

vaginális, brutális, morális, orális. Ja és anális.

Nem vártam meg, hogy most melyikük győz?

Végbélszél, balfarhang, vagy bödöngőz?

Mindegyik csábított, így szólt hozzám,

Engem szeress, gyere és – szavazz rám!

A választások éjszakáján

Átléptem az idő kapuján.

Felébredtem, nem tudtam, hol vagyok,

Kérdeztem egy kölyköt, ti kik vagytok?

Kárikittyom, mondta, hát magyarok,

Megyek tovább, utamról hírt adok.

Láttam, ide nem ért el még a jövő,

Bocskor, bugyogó, mente a menő,

Szép ez a vidék és reménykedem,

Itt nem lehet kiguglizni engem.

Átkeltem folyón, bérceken jártam,

Rekettyésben, ég alatt háltam,

Sárba léptem, bűzös pocsolyába,

Így jutottam el Medvevárába….

(2025. január 23.)