Vér és arany - Jan Fabre a máig létező középkorról, a vérontás aktualitásáról és az új erkölcsről

„Még mindig vért ontunk a hatalomért, a pénzért, a szerelemért” – mondja a Vér vagyok című előadásának központi motívumáról Jan Fabre. A belga művész különleges, költői látomását a világ egyik legrangosabb fesztiválján, Avignonban mutatta be korábban, de most a Nemzeti Színház művészeinek bevonásával kelti újra életre – háborúk, vagyis vérontások árnyékában.

A Vér vagyok című produkciót több mint húsz éve, az 55. Avignoni Fesztiválon is bemutatták. Miben tér el ettől a Nemzeti Színház előadásának koncepciója?

– Az előadás mátrixa és térszerkezete fémasztalokból épül föl, és ezeket a fémasztalokat is felhasználtam a 2001-es és 2005-ös avignoni fesztivál fő helyszínén a Pápai Palota udvarán, a Cour d’Honneur terében. A Nemzeti Színház tökéletes másolatot készített ezekről a fémasztalokról, amelyeket gyakran használok a többi előadásomban is. Olyan ez, mint a dísz­lettervem aláírása. Használom őket az új, huszonnégy órás alkotásomhoz, a The Mystic Cycle-hez is, amelyet 2026 nyarára tervezek. Ezzel együtt a Vér vagyok (középkori tündérmese) új alkotás lesz. Például a Bozsik Yvette társulat táncosaival készítettem új koreográfiákat. A zeneszerző, Dag Taeldeman új zenei feldolgozásokat is készített, és a Nemzeti Színház színészeivel végzett munka új szövegértelmezéseket is hoz. Az a típusú rendező vagyok, aki ténylegesen magára a pillanatra reagál abból, amit lát, abból, amit a színészek, a táncosok és a zenészek improvizációiból kap.

A tavalyi színházi olimpián mutatta be a Nemzeti Színházban a Mítikasz-csúcs (Az Olümposz tetején) című nyolcórás előadását. Mit tapasztalt a magyar közönség reakciójáról?

– Emlékszem, hogy a reakciók nagyon élénkek voltak az előadás alatt, az emberek ki-be jártak, a produkció közepe táján nem voltak bent túl sokan, de a legtöbben visszajöttek, néha tapsolt a közönség előadás közben, és a végén hosszan ritmikus tapsot kaptunk, igazi álló ovációt.

Mi késztette arra, hogy a budapesti Nemzeti Színházban dolgozzon? Látta a Nemzeti Színház néhány saját előadását?

– Az, hogy a Vér vagyok megalkotása mellett döntöttem, pusztán az ösztönömön és megérzéseimen alapult, amikor először találkoztam Vidnyánszky Attilával. Magam előtt láttam ezt a nagyszerű embert, aki nyitott szívű, nagylelkű. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy ő az a fajta művész, aki kulturális hidakat akar építeni. Neki köszönhetem, hogy olyan szeretettel fogadtak a Nemzeti Színházban. Körülbelül húsz éve ez az első alkalom, hogy elfogadtam egy másik színház felkérését, hogy készítsek nekik előadást. Magammal hoztam a saját társulatom, a Troubleyn tagjait, így dolgozunk közösen – a Nemzeti színészei, a Bozsik-társulat táncosai és az én művészeim. 

Hogyan választotta ki az új szereplőket?

Fantasztikus dramaturgom és asszisztensem, Miet Martens mellett, aki itt van velem, a Troubleyn társulatból három fellépőt is elhoztam a Bozsik Yvette Társulat táncosainak, a Nemzeti Színház zenészeinek és színészeinek tréningjére. Közülük ketten, a csodálatos francia előadóművészek, Annabelle Chambon és Cédric Charron 2001-ben és 2005-ben szerepeltek az eredeti változatban. A Vér vagyok – hogy így mondjam – a vérükben van, annak a színházi munkámnak az emlékét magukban hordozzák. A német Stella Höttler, aki tíz éve dolgozik a társulatnál, és akit a magyar közönség 2023-ban a MITEM-en bemutatott Resurrexit Cassandra című előadásban fedezett fel, szintén hihetetlen tanár és tréner. Mindhárman a Jan Fabre Csoport (Jan Fabre Teachinggroup) tanárai, és az én színházi módszeremet oktatják, melynek címe: From Act to Acting (A cselekvéstől a színészi cselekvésig – Útmutató a 21. század előadójának). Nagy megtiszteltetés, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem kiadásában magyarul is olvasható lesz. Praktikusan mindez úgy történt, hogy februárban és májusban meghallgatásokat tartottunk a színészek, a táncosok és a zenészek számára, és Attila bevezetett minket a Bozsik Yvette Társulattal való együttműködésbe. Eleinte tréningeket tartottam, és később belevágtunk a Vér vagyok próbáiba, de ki is léptünk a próbateremből… szabadidőmben jártam Budapestet, a galériákat, és eljutottam a Nemzeti Galériába is. Ide aztán közösen is ellátogattunk, megmutattam nekik a flamand mestereket, beszéltem a reneszánsz és a barokk alkotásokról, hogy bepillantást adjak a téma képzőművészeti világába, abba, hogy én miként gondolkozom erről.

A Vér vagyok az ön látomásos, költői szövegére – tulajdonképpen egy monológra – épül, nem klasszikus színházi szerepekre. 

– Az írás mély szükségszerűségből fakad, képzőművészként és színházművészként való gondolkodásom meghosszabbítása. Minden este írok és rajzolok. Amíg írok, rajzolok, és miközben rajzolok, írok. Színházi szövegeim filozófiai kérdéseket vetnek fel az emberiségről és a szépség sebezhetőségéről, többségük egyfajta költői megnyilvánulás. Ezek amolyan kihajtható térképek, amelyek nyelvi installációkat varázsolnak. Más módon irányítanak egy rendezőt, nem naturalisztikusan. Amikor 2000-ben megírtam a szöveget, nagyon inspiráltak a 12. században élt misztikus Hildegard von Bingen írásai. Von Bingent a darabban a vörös misztikus/boszorkány szerepe képviseli Szilágyi Ágota színésznő és Samantha Kettler táncosnő előadásában. A darab – részben latin – szövegében benne van egyrészt a bűntudatos vallásos gondolkodás, másrészt a szabad, független természeti bölcsesség ellentmondása, a vér pedig az élet létfontosságú és megújuló forrása. A Vér vagyok című szövegben a darabot nyitó, végig ismétlődő mantra: „Krisztus után 2024 van, és még mindig a középkorban élünk.”

Hogy érti ezt?

– A mai felfogás szerint a középkor kegyetlen időszak volt, de valójában nem sok minden változott azóta. Még mindig vért ontunk a hatalomért, a pénzért, a szerelemért. Még mindig vágyunk a vérre, és a vér többet ér, mint az arany. A darab a test terhét írja le, amely rögeszméknek, kötöttségeknek, szenvedéseknek és betegségeknek van kitéve. A test a kifejezetten a vérhez kapcsolódó impulzusok és társadalmi tabuk forrása: sebek, menstruáció, stigmák és vérontás. Ebben a tekintetben sem változott semmi a középkor óta. Az ember a szó minden értelmében vérfüggő. Ezért is használatos a darabban az ember-állat-vámpír (a vérszívó) metafora. A két középkori orvos-sebész (Herczegh Péter és Tóth Auguszta alakításában) kifejezi óhaját, hogy egy leendő folyékony testté váljanak, amely csak vérből áll. A vérnek megvan a maga rendszere, amellyel folyamatosan tisztítja magát. És ez a jövőkép tovább megy: egy gigantikus vértócsa, amely átmossa a földet, és vörösre színezi a bolygót. Egy világ, ahol már nem Krisztusnak kell elviselnie a mi bűneinket, hanem maga az emberiség, metaforikus módon, egy szerető, toleráns és sebezhetetlen folyékony testté válik. A darab azt a reményt fejezi ki, hogy egy másik létforma is felbukkan. Az ironikus alcím – középkori tündérmese – jelzi annak fiktív jellegét. Könyörgés ez egy új közösségi érzésért, egy új erkölcsért.

Az elmúlt három évben két háború tört ki – az ukrán-orosz és az izraeli konfliktusra gondolok. Magyarul a háborút vérontásnak is nevezzük. Mennyire érinti önt és az előadást, hogy ismét ilyen közel kerültünk a vérontáshoz?

– „Európa, az öreg hölgy” a 90-es évek balkáni konfliktusát leszámítva a második világháború óta háborúmentes. Olyan szerencsések voltunk, hogy körülbelül nyolcvan éve szabadok vagyunk a háborútól. Most, 2024-ben úgy tűnik, hogy az egész világ ismét az átalakulás időszakában van. Az emberek a szegénység elől menekülnek, és próbálnak jobb életet találni. És amíg ekkora egyenlőtlenség van a gazdagok és a szegények között, addig a világ kiegyensúlyozatlan marad – és vér folyik. A Vér vagyok című darab egyfajta absztrakt középkori környezetben játszódik. A díszlethez és a jelmezekhez elsősorban acélt és vasat használtam: az asztalokhoz, a páncélokhoz, a kardokhoz, a késekhez...

Tervezik külföldön is bemutatni az előadást?

– Az első „küldetésem” az, hogy egy erős alkotást készítsek itt, Budapesten, a Nemzetiben. És ezek után természetesen remélem, hogy ezt a munkát különböző helyeken mutathatjuk majd meg a világnak.

Lukácsy György

---

Jan Fabre

A belga Iparművészeti Intézetben és a Királyi Képzőművészeti Akadémián végezte tanulmányait az 1959-ben Antwerpenben született színházi rendező, író és képzőművész. Hazájában és külföldön egyaránt nemzedékének egyik legújítóbb, legsokoldalúbb művészének tekintik. Szakított a kortárs színházi konvenciókkal. Színpadi szövegei különleges miniatúracsokrok, írásmódja rendkívül nyitott, színházfelfogását gazdag formanyelv jellemzi, dialógusait egyéb elemek – tánc, zene, opera, performansz, improvizáció – egészítik ki. A Troubleyn/Laboratorium nevű társulatával járja a világot. Rendszeresen volt tárlata kiállító művészként többek között a Velencei Biennálén, a kasseli Documentán a szentpétervári Ermitázsban és a budapesti Ludwig Múzeumban, valamint Londontól Tokióig a világ számos városában.

(2024. november 19.)