„A színház az önkifejezés egy egyszerű eszköze, amelynek a létrejöttéhez nem kell egyéb, mint egy tér, egy színész és a közönség, minden más ugyanis a képzeletünkben történik“ - mondja Jan Fabre, akinek a színháza művészi sokoldalúságának gyűjtőhelye, egy olyan laboratórium, amelyben a színpadi történetmesélés aktív részvételre hívja a nézőt, működésbe hozza képzeletvilágát, múltbeli élményeit megidézi.”
Jan Fabre, a látomásos belga művész 1958-ban született Antwerpenben, és a kortárs nemzetközi művészeti szcéna egyik vezető úttörője. Képzőművészeti, színházi és irodalmi munkái révén vált ismertté, és az első olyan művész, akit már életében nagy volumenű egyéni kiállításokra hívtak meg olyan rangos intézmények, mint a párizsi Louvre (2008) és a szentpétervári Ermitázs (2017). Fabre az egyetlen olyan művész, aki három alkalommal is az Avignoni Fesztivál Cour d’Honneur-ján szerepelhetett (2001, 2003, 2005), és akit felkértek egy új mű létrehozására a salzburgi Felsenreitschule számára (2007).
Színházi társulatával, a Troubleyn-nel Jan Fabre több mint 40 éve járja a világot, úttörő produkcióit vezető színházakban és nemzetközi fesztiválokon mutatta be, világszerte elismerést aratva. Több mint 50 nemzetközi színházi, tánc- és képzőművészeti díjban és kitüntetésben részesült. Fabre kiemelkedő helyét a nyugati színházi kánonban nemrégiben az is megerősítette, hogy bekerült a The Great European Stage Directors (Methuen/Drama) című könyvsorozatba, amelyet az elismert színháztörténész, Simon Shepherd szerkeszt. A sorozat K. Sztanyiszlavszkijjal kezdődik, és Jan Fabre nevével zárul.
Fabre önmagát „konciliáns művésznek” nevezi, aki különböző diszciplínák elemeit ötvözi, tényalapú elméletek és gyakorlatok integrálásával. A színházban újradefiniálta a performansz-művészetet a „valós cselekvés és valós idő” koncepciójával, amely olyan művekben nyilvánul meg, mint a This is Theatre as was to be Expected and Foreseen (1982) és a The Power of Theatrical Madness (1984). Nemzetközileg elismert mesterműve, a monumentális huszonnégy órás előadás, a Mount Olympus – To glorify the cult of tragedy (2015), amely a görög tragédia esszenciáját ünnepelte, majd ezt követte a Peak Mytikas (On the top of Mount Olympus) (2023) című, nyolc órás produkció, amely Budapesten a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó műsorán is szerepelt.
A képzőművészet terén Fabre szimbolikus anyaghasználata—mint például a bogárszárnyak, csontok és vér—kifejezi a természet és a spiritualitás iránti rajongását. Maradandó alkotásai, mint a Heaven of Delight a brüsszeli Királyi Palotában és a The Man Who Measures the Clouds (1998) világszerte igazolják művészetének jelentős hatását.
A vizuális művészeten és az előadóművészeten túl Fabre elismert író is. Számos színházi szövegét méltatják színházi rendezők, akadémikusok és előadóművészek. A Jan Fabre Teaching Group nevű kezdeményezése révén a „fiziológiai színjátszás” módszerét tanítja a következő generációknak, és egyben tovább örökíti egyedi művészi nyelvét. Fabre napi reflexióit, személyes és költői gondolatait „Night Diaries” címmel rögzíti, amelyek már számos fordításban olvashatók, akárcsak a színjátszás módszertanáról szóló pedagógiai útmutatásai.
„Jan Fabre Vér vagyok előadását többféleképp is fölfoghatjuk: az élet alapvető aspektusait kutató rituális játék, az élet és a halál, az áldozathozatal és a megújulás szimbólumait újabb és újabb konstrukciókban megmutató képzőművészeti alkotás, festmény, installáció, zenés performansz, melyben a színészi játék hol élőkép formájában tárul elénk, hol szobrászati remekművek kiállítása lesz, hol pedig a közvetlen történetmesélés révén sodorja magával a nézőt. Erőteljes, provokatív előadás, amely filozófiai, vallási és művészeti kérdéseket feszegetve, a test, a vér és a szenvedés univerzális szimbólumain keresztül az emberi lét mélységeit tárja elénk. A színészi „játék“ erejét megragadva az előadás során leáshatunk valónk mélységeibe, felismerhetjük álmainkban feltörő tudatalattink szólamait, az azokból születő érzéseket, érzeteket, akár tetteinket is. A Vér vagyok a fikció és az illúzió helyett a „valódit” keresi, ennek a keresésnek az öröme pedig a néző részvételével teljesedhet ki. Jan Fabre színháza ugyanis az emberiség születésének helyszíne, ahol az élet és a művészet határai elmosódnak, ahol a néző nem csupán szemlélője, hanem aktív résztvevője egy örökös újjászületésnek, amely a színpadon és a képzeletben egyaránt megvalósul.”
(Szabó Réka dramaturg)
(2024. november 19.)
