Legjobb díszlet díjat kapott a Kurázsi mama és gyermekei c. előadásunk a kaposvári Országos Színházi Találkozón.

A Nemzeti Magazin idei 5. számában Lukácsy György készített interjút a darab rendezőjével, Theodórosz Terzopulosszal. Ebben így vélekedik a színházi díszletről.

Nemrég mutatta be a Nemzetiben új Brecht-rendezését, a Kurázsi mamát. Miért nem használta ki a színház rendkívüli színpadtechnikáját, például a világszínvonalú süllyedőrendszert?

– Gyűlölöm a technikai megoldásokat a színházban! Elvonják a figyelmet a lényegről: a színészről a térben. Még mikrofonokat sem használok soha. Sem nagy vetítővásznakat a színészek mögött, mert ezek megnagyobbítják a testet. A kamerákat, amelyekkel mindig rohan valaki a szereplők után. Mindezek egyáltalán nem érdekelnek. Többször rendeztem olyan előadást, amelyben négy színész volt és egyetlen megvilágítás. Egy asztalon is meg tudnék rendezni egy előadást. Nem támaszkodom a technikai eszközökre, én a színész testét istenítem. Csak olyan eszközöket használok, amelyek a színészt szolgálják. Közelebb állok Mondrianhoz, a geometrikus absztrakció képviselőjéhez és Malevicshez, vagyis az egyszerűséghez, a tisztasághoz, mint az expresszionistákhoz és a realistákhoz. A realizmus mindent megmutat, az „elvonás” pedig, amit én képviselek, eltakar azzal, hogy egy valamit megmutat, öt másikat elrejt – ezzel a lényegre irányítja a figyelmet. Mint az éjszaka, amelynek sötétjében tapogatózva keressük az utat a titkok felé.

Korábban a MITEM-en láthattuk az Aiasz, az őrület, az Ámor és az Alarme című rendezéseit, a Színházi Olimpia nyitóelőadása pedig a Nóra című előadása volt. A Nemzetiben megrendezte a Bakkhánsnőket, legutóbb pedig a Kurázsi mamát. Mindegyik előadás díszletét maga tervezte. Miért hagyott fel azzal, hogy díszlettervezőt vonjon be az alkotói folyamatba?

– Az utolsó húsz évben már valóban én tervezem a rendezéseim díszleteit, ennek vannak személyes okai is. Azelőtt Giorgos Patzasszal dolgoztam együtt, aki a magyar filmkedvelők számára is ismerős lehet, hiszen ő tervezte Theodoros Angelopoulos Odüsszeusz tekintete című mozijának látványát is (ez a film 1995-ben elnyerte Cannes-ban a zsűri nagydíját – a szerk.). Ő nem csupán egy díszlettervező volt a számomra, hiszen együtt alapítottuk az athéni Attisz Színházat, hanem a haláláig igazi alkotótárs. Giorgos határozta meg mindig a játék terét, ami az én színházamban alapvető kérdés. Hozzám hasonlóan sosem volt realista, nem használt székeket, szamovárokat, mindig egy üres térben dolgozott. A test a központja mindennek. A tér feladata, hogy megvilágítsa a testet. Abban, hogy magam vettem kézbe a tervezés feladatát, annak is szerepe lehet, hogy az 1980-as évek elején próbáltam együttműködni más díszlettervezőkkel, de nem találtuk meg a közös hangot. Márpedig számomra az a legfontosabb, hogy az előadás minden eleme egyetlen célt szolgáljon, mert a színház összművészet, Gesamtkunstwerk.

Sosem használt realista díszletet?

– Egyetlen alkalommal: egy ágyat. A tervező valamiért ragaszkodott ehhez a bútorhoz. Én kértem egy másikat is, és a kettőt összetolva színpadot csináltam belőle. Szürreális lett az előadás – nem realista. A térről-díszletről való gondolkozásomra nagy hatással volt Janis Kounellis görög képzőművész, aki a ’60-as évek második felétől az arte povera mozgalmának tagjaként az anyaghasználatban is törekedett arra, hogy – amint a mozgalom neve is mondja – „szegényes” legyen, vagyis minden feleslegtől megszabadítsa a díszletet. Amikor a Prométheust rendeztük közösen, egy görög kikötő raktárában ezer követ akasztottunk fel – ez volt a Kaukázus. Amikor ugyanezt az előadást vittük Isztambulba, a zenekari árokban hatvanezer szemüvegkeretet helyeztünk el, amin a színészek játszottak – a krematóriumban megmaradt szemüvegekkel utaltunk Auschwitzra. Ibsen Nórájában megfigyeltem, hogy folyamatosan hallgatózik valaki. Ezért egy tizennégy ajtóból álló díszletet terveztem az előadáshoz, ennél többre nem is volt szükség. Mintha az ajtókra rányomták volna az emberi történeteket, ezeket nyitják és zárják a színészek.

Melyik tér rendelkezik olyan kisugárzással, amelyhez már semmit sem kell hozzátenni a rendezés során?

– A Delphiben található Dionüszosz-színházban mindig azt érzem: ez az én terem. Apollón szentélye ott áll a színház mellett. Ez a világ köldöke. Szent környezet, amelyben érzem a mélységet. Az a tér nem engedi, hogy bármit hozzátegyünk. Egy könyvet sem szabad letenni oda, tisztán kell hagyni, annyira erős az energiája. Amikor elkiáltod magad, hogy Zeusz, a kövek százszor verik vissza a hangot. Csodálatos, mágikus tér.

(2024. június 26.)