„A mi jelünk a kereszt, nem a horogkereszt” – az elhíresült mondat a 20. század egyik legnagyobb magyar politikusától származik. Gróf Esterházy János öntudatosabb országokban ikon lenne, nálunk egyelőre kevesen ismerik. A felvidéki mártír politikusunk életútját a Hazatérés című misztériumjáték idézi meg a Nemzeti Színházban.
Hogyan lehet drámát írni egy emberről, aki mindig, minden körülmények között igyekszik a jó mellett dönteni? – márpedig gróf Esterházy János (1901–1957) élete a hiteles, tisztességes döntések láncolatából áll.
Nem követett el tragikus vétséget (ez a drámaírói szakkifejezés a hős olyan tettét jelenti, amikor a jószándék a visszájára fordul), helytállása példaszerű volt – a 20. század viharos körülményei közepette is. Csupán egyetlen életrajzi adat: előbb a Gestapo üldözi, majd a Vörös Hadsereg bevonulása után a szovjetek elfogják, és a Gulagra hurcolják. Panasz, önsajnálat nem hagyja el a száját. A pesti nyilasok fogdájától a szovjet lágereken át Csehszlovákia különböző börtöneiig úgy emlékeznek rá rabtársai, mint akinek jelenlétéből olyan békesség sugárzott, melyből erőt meríthettek, feltöltekezhettek.
Mivel a Nemzeti Színház tavaly elhatározta, hogy a mártír politikus születésének 120. évfordulójára rendezett Esterházy-emlékévhez egy előadással járul hozzá, kezdettől a téma megragadása jelentette a legnagyobb kihívást. A történelmi hátteret Molnár Imre, Esterházy János monográfusa világította meg, és az életút mélyebb megismerése után sem kezdett kirajzolódni a tragikus vétség lehetősége. A Molnár Imre által kikutatott Esterházy-kép egyébként harmonizál Arkadiusz Adamczyk lengyel professzor munkásságával, hiszen mindketten arra a végközvetkeztetésre jutnak, hogy a nyitrai születésű, lengyel anyától és magyar apától származó felvidéki politikus nem csupán gerinces, elvhű államférfi, hanem mártír is. A szövegíró kérdése tehát hosszas kutatás után is nyitva maradt: hogyan lehet egy tragikus sorsot megragadni tragikus vétség nélkül?
A dokumentumdráma – vagyis az életút fontos állomásainak minél hitelesebb – felmutatása tűnt a megfelelő eszköznek: Esterházy János tragikus fordulatokkal szegélyezett életútját korabeli iratok, beszédek, levelezések felhasználásával mutatja be a társulat. Hiszen ki tud jobb mondatokat írni Esterházynál? Jó példa erre, hogy amikor 1939-ben arra akarták kényszeríteni, alakítsa át pártját nyilas, illetve náci párttá, így ragadta meg a lényeget: „A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt”. A bravúros retorikával megfogalmazott politikai beszédeknek, vagy a megrendítő erejű napló- és levélrészleteknek pedig szinte végtelen a sora.
Az első premiernek végül a felvidéki Alsóbodokon működő Esterházy János Zarándokközpont adott helyet 2021. szeptember 18-án, egy kétnapos megemlékezés záróakkordjaként. A festői zarándokközpontot és a hozzá tartozó Szent Kereszt Felmagasztalása kápolnát és a kálváriát a 2018-ban elhunyt iskolaalapító, Paulisz Boldizsár építette magánvagyonából. Itt, a Nyitra melletti „magyar szigeten” – Zoboralján – élt, és ide akart visszatérni Esterházy János is. S bár a szlovák történészek egy része még mindig gyanakodva tekint Esterházy Jánosra, a krakkói érsekség két éve elindította a boldoggá avatási perét. (Esterházy János édesanyja révén félig lengyel volt.)
Az előadás mégsem egy példaszerű életút pontos illusztrálására, hanem egy keresztény lélek földi zarándoklatának bemutatására vállalkozott. Márpedig e két szempont színházi formába öntése sokáig okozott kihívást. A spirituális fejlődés érzékeltetésére már az ősbemutatón segítségül hívtuk a Szabó Sebestyén László által ihletetten megszólaltatott balladákat. Zoboralja Kodály Zoltán egyik gyűjtőhelye volt, e környék adta nekünk a Galántai táncokat, a Csitári hegyek alatt című népdalt, de az itteniek költöttek egy balladát Esterházy Jánosról is. Utóbbit a szabadtéri előadás elején az Alsóbodoki Hagyományőrző Asszonykórus adta elő.
Ugyanezt, vagyis nem a dokumentumokkal alátámasztott életpályát, hanem a Szentlélek tüzében edzett férfi belső változását volt hivatott érzékeltetni egy úgynevezett látványégetés is. Esterházy Jánost csehszlovákiai rabtársai „két lábon járó tabernákulumnak” nevezték, mivel rá bízták a börtönben a szintén fogva tartott katolikus papok által titokban tartott szentmiséken átváltoztatott szent kenyeret. A napi fejadagok kenyérmorzsáiból gyúrt Krisztus-fejet megőrizte a történelem. Ezt égették ki jelképesen (valójában agyagból) az előadás során Albert Attila magyarszombatfai fazekasmester és társai. S tették ezzel igazi ünneppé az előadást. A szeptember 18-i felvidéki Esterházy János-emléknapon tartott szentmisén koncelebráló Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes az előadás másnapján A gyűlölet kohójában Krisztus-arc születik címmel számolt be az élményről Facebook-oldalán: „A gyűlölet tüze pusztít, a puszta életet is elemészti. A szeretet tüze táplál, kiteljesedik általa az élet, és új születik. Ha a gyűlölet tüze lángol bennünk, elemészt minket, a környezetünket és minden életet, akit elér. Ha a szeretet tüze lángol bennünk, megvéd minket a gyűlölet tüzétől és kiteljesíti igazi énünket, hagyja, hogy leégjen rólunk minden, ami nem krisztusi, vagyis nem istenemberi…”
Szándékunk tehát értő közönségre talált az ősbemutatón. De a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében nem lehet égetni… Pedig az alsóbodoki élmény miatt is a társulat, a rendező és persze a szerző is egyre inkább elmozdult a dokumentumdrámától a misztériumjáték irányába, mert talán ez a forma képes legjobban megragadni az életutat, ami Szlovákiában gyanakvást, Lengyelországban cselekvést, Magyarországon rácsodálkozást vált ki. Északi szomszédunknál Esterházy János ugyanis nem tud kitörni a hazug módon rá oktrojált háborús bűnös kategóriából, holott az ellene hozott ítélet teljesen megalapozatlan. A krakkói érsekség viszont két éve megindította boldoggá avatási perét, amelyben a hitéért kivégzett, majd szentté avatott, az államférfiak védőszentjeként tisztelt angol Morus Tamás (1478–1535) után „magyar Morusnak” nevezik (egy gulagbeli rabtársa „a magyarok szenvedő Krisztusaként” emlegette). Az életrajzot a Nemzeti Színházban egy kiállítással szemléltetjük, hogy az előadás során minél inkább Esterházy krisztusi útjára összpontosíthassunk. A színészekkel és Rubold Ödön rendezővel olyan megszólalási mód kimunkálása kezdődött meg a próbákon, ami méltó Esterházy János lelkületéhez. Nyílt láng nélküli kohó ez: reméljük, a közös gondolkozás a kőszínházi keretek között is megtermi gyümölcsét.
Idézetek Esterházy János politikai felszólalásaiból
„Mi a szlovák népet, amellyel most szorosabb közjogi kapcsolatba kerültünk, mindenkor testvérünknek tekintettük, és fogjuk tekinteni a jövőben is… A szlovák nép éppúgy kis nép, mint mi, éppúgy küzdött az önállóságért, szabadságért, elismertetéséért és érvényesülésért, mint mi. Mi az Istennek megadjuk, ami az Istené, Szlovákországnak, ami Szlovákországé.” 1938-ban, az első bécsi döntés után, amikor a Felvidék egy része visszatért.
„Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. Én ellenben mint az itteni magyarság képviselője leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.” 1942-ben, a szlovákiai zsidótörvény szavazásakor.
„Tudom, hogy emberileg szólva nincs remény a szabadulásomra. Ezt elfogadva, mint keresztet, felajánlom a Jó Istennek könyörgésképpen a legszűkebb családért és a szélesebb [a felvidéki magyarságért] meg a legszélesebb családunk [a magyar nemzet] boldogabb jövőjéért.” Esterházy János végrendeletéből.
(2022. október 24.)