Menekülő színház - a beregszászi társulat sorsa a háborúban

- Nem akaródzik havi bérletet venni – mondja Ferenci Attila, a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, hivatalos nevén a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház művésze. A háború tizedik napján a budapesti Nemzetiben a Tóték című előadásuk előtt találkozunk. Tanárfelesége a gyerekekkel otthon van, és ő bizony úgy számol, hogy minél előbb hazajut. Bárkivel beszélgetek a társulatból, ugyanezt mondja. Otthon vannak az idős szülők, család, férj, feleség, gyerek, ház, munka.

Harminc éve kialakult életformája a társulatnak ez: ha nem Beregszászon, azaz otthon játszanak, akkor tájolnak Kárpátalja településein, vagy vendégjátékra jönnek Magyarországra. Hajnali kelés, buszút, próba és előadás. Aztán újra be a buszba, és éjszaka haza. 

2022. február 24-én minden megváltozott.

Aznap Tiszakécskére tartottak. Örkény Istvántól a Tóték volt műsoron a helyi művelődési házban. Már átjutottak az ukrán határon, amikor a senkiföldjén érte őket a hír: Oroszország megtámadta Ukrajnát, kihirdették a hadiállapotot. Úgy döntöttek, nem fordulnak vissza, lejátsszák az előadást. Örkény darabja a zsarnokságról és a háborúban kiszolgáltatottak sorsáról szól – aznapra aktuálisabb darabot nem kaphattak volna a tiszakécskeiek. A színészek pedig a takarásban, játék közben is a telefonjukat bújták, hitetlenkedve és rémülve olvasták a háborús híreket. Úgy döntöttek, Pestre jönnek tovább. Pár nap múlva amúgy is esedékes volt a Nemzetiben egy Tóték. Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, aki a beregszászi társulat alapítója és a Tóték rendezője, azonnal átalakította a Nemzeti márciusi műsorát, és összesen nyolc előadást tűzött ki. A jegyek pillanatok alatt elfogytak.

A 2004 óta futó Tótékban együtt játszanak az otthoniak, vagyis akik Beregszászban dolgoznak, és azok öten, akik 2013 óta a Nemzeti társulatának is tagjai. A „kintiek” most Budapesten várják a helyzet alakulását, de olyan színésznő is van, aki csak az előadásokra jön át. Vannak, akik családdal érkeztek, van, akinek a férje, felesége, gyereke otthon maradt. Két színészházban kaptak helyet, páran rokonoknál, ismerősöknél laknak. A nők, amikor csak tehetik, mennek haza. Ők átjárhatnak a határon. Látogatják a saját és kollégáik szüleit, házastársát, a gyerekeket, mennek segíteni a színházban maradt társaiknak, akik részt vesznek az ostromlott keleti és középső vidékek felől menekülők ellátásában, akik – mivel Kárpátalja még nem hadszíntér –, kivárnak vagy mennek tovább Magyarországra.

*

A beregszászi társulatot még a szovjet időkben hívták életre, de 1993-ban már a független Ukrajnában kezdték meg működésüket Vidnyánszky Attila vezetésével. A kijevi főiskolán tanult színészek első, aztán a második csoportja is nyomorúságos körülmények között dolgozott évekig. Volt ugyan színházuk, csak játszani és próbálni nem lehetett benne, mert beázott a tető, nem volt fűtés, nagy dolog volt, amikor már egy ócska Ikarusszal járták Kárpátalját az előadásaikkal. És turnéztak Svédországtól Grúziáig, Moszkvától Nancyig. Egyik első díjukat a mostani háborús hírekben gyakran szereplő Herszon fesztiválján kapták, aztán olyan rangos seregszemléken díjazták őket, mint a Lembergi Arany Oroszlán és a toruni Kontakt, a közelmúltban pedig Ukrajna legjobb előadásainak fesztiváljára két produkciójukkal is bekerültek. Fennállásuk 25. évfordulójára magyar állami támogatással felújították az egykori Arany Oroszlán Szálló épületében működő színházat.

– A társulat tagjai kialakítottak maguknak egy élhető életet. Bár nevetségesen alacsony a fizetésük – az ukrán minimálbért kapják, ami 60 ezer forint körül van –, de mindenki több lábon áll. Van, aki a színház mellett gazdálkodik, tanít, vőfélykedik, a helyi tévének, rádiónak dolgozik. Az évtizedes nyomor után pár éve végre méltó körülmények között dolgozhatnak színházukban. Mindez most megy a kukába. Vagy legalábbis semmi sem lesz már olyan, mint volt. Nagyon nem. De hogy mi lesz, senki sem tudja. Teljes a bizonytalanság – vázolja a helyzetüket Vidnyánszky Attila.

*

Ungvári egyetemistaként a ’80-as években a Városok és falvak története című könyvből úgy tanulta Vidnyánszky Attila, hogy 170 ezres a kárpátaljai magyar lakosság, amit a helyi közösség sokáig kétszázezernek mondott. Az első kitelepülési hullám a Szovjetunió széthullásának az időszaka volt, amikor a független Ukrajna gazdasága, államapparátusa, közigazgatása összeomlott (és azóta se tért magához). Az utóbbi évek ukrán politikája se marasztalta a magyar kisebbség tagjait. Elég csak a kisebbségi nyelvhasználatot erősen korlátozó nyelvtörvényre utalni, ami az orosz kisebbség ellen irányul ugyan, de a magyarokra is érvényes, vagy arra, hogy a magyar kettős állampolgárságot sem ismerik el. Miközben soha ekkora támogatás a magyar kormány részéről nem érkezett Kárpátaljára. Európai színvonalú a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola infrastruktúrája, az óvodafejlesztésből a helyi ukrán lakosság is profitál, támogatást kapnak az egyházak, a mezőgazdasági támogatások rendszere lendületet adott azoknak, akik a szülőföldön maradást választották.

Egész Kárpátalja magyar lakossága ma mintegy százezer lehet, véli Vidnyánszky. A 24 ezer lakosú Beregszásznak ma már jó, ha a fele magyar – úgy, hogy a cigányság többsége is magyarnak vallja magát. A napokban nyilatkozó polgármester szerint a lakosság egyharmada már elhagyta a várost.

– A háború volt sokak számára az utolsó lökés. Most azok is menekülnek, akik már nem akarták volna elhagyni szülőföldjüket. De a háború mindent felülír. Ma sokan úgy tervezik a jövőt, hogy majd visszatérnek. Mikor? Milyen körülmények közé? Mi várja majd a magyar kisebbséget egy hónap, egy év múlva? Ha csak a színház szemszögéből nézem: kinek fognak játszani? Minden erőfeszítést meg kell tenni, hogy legyen magyar élet Kárpátalján, de azt hiszem, ennek kisebbségnek a sorsa megpecsételődött. Adja Isten, hogy ne így legyen…

*

– Tegnap otthon voltam. Tele van Beregszász idegenekkel. Szinte egyetlen ismerőssel sem találkoztam az utcákon. Ugyanaz a város – és mégsem. A színházban is vannak menekültek, 20-25 fő is akár, elsősorban nők és gyerekek – mondja tárgyilagosan Gál Natália, de hangja bizonytalan, elcsukló. A többi színésznőhöz hasonlóan ő is ingázik Pest és Beregszász között, és közben meglátogatja a gyerekeit, akik most Nyíregyházán vannak az apjuknál.

„Mellékállásban” a beregszászi főiskolán tanít, család témájú drámakört vezet és a Kárpátaljai Mentálhigiénés Társaság egyik alapítója Gál Natália. Azt mondja, minden segítség mellett az otthoniaknak és a menekülteknek is nagyon fontos, hogy valaki odaüljön hozzájuk, és meghallgassa őket.

Járt olyanoknál, akik nem akarnak eljönni, bármi lesz is. Másoknál minden összecsomagolva, ha végül menekülni kell. A falvakban, ahol már sok ház üresen áll, polgárőrséget szerveznek az esetleges fosztogatások megelőzésére. Abban reménykednek mindannyian, hogy nem válik hadműveleti területté Kárpátalja, és minél előbb véget ér a háború.

*

Hamarosan kezdődik a Tóték előadása. A színház büféjében ülünk a színészekkel. Aki éppen nem beszél, a telefonját nézi. Van-e új hír, új bejegyzés a számtalan fb-csoport valamelyikében, fontos messengerüzenet hazulról.

– Az utolsó szalmaszálba is kapaszkodni kell, de attól rettegünk, hogy végképp elpattan valami, és akkor semmit se lehet már visszafordítani. Attól félek, hogy megváltozik a világ, és nekünk a világ Kárpátalja! – mondja a Tótnét alakító Szűcs Nelli a könnyeivel küszködve. – Bármilyen fájdalmas is kimondani, jobb édesapámnak. A napokban halt meg, beteg volt szegény. ’45-ben még éppen a magyar időben született, aztán jött a szovjet korszak, utána a független Ukrajna és most a háború. Megvan a rendje nálunk annak, hogy miként búcsúzunk el a halottól, háztól temetünk, virrasztással. Most meg a halott egyedül volt a házba bezárva. Rohantam haza Tiszaújlakra, egy óra alatt el kellett temetni.

Trill Zsolt, aki nemsokára az őrnagy szerepében lép színpadra, elkeseredett és indulatos, amiért a háború összetett problémáját sokan leegyszerűsítik. Hogy kik? Akik fotelből politizálnak. És mikor fog szó esni arról, hogy ami most történik, az az ukrán politika harminc évének az „eredménye” is, hogy miért van az országnak irgalmatlan méretű adóssága, és miért van nyomor és kilátástalanság? Sokan elfelejtik, teszi hozzá, hogy a háború nem most tört ki: már 2014 óta, a Krím-félsziget és a két kelet-ukrajnai megye elfoglalása óta zajlik! 

– Nekünk, akik nem értünk a politikához, jó volna, ha őszinte beszédeket hallanánk. Én buta vagyok és naiv, de Európa vezetői miért nem a békéért könyörögnek, miért olajat öntenek a tűzre?! – kérdezi még Trill, és Tóth László, aki az Örkény-darabban Tótot játssza, tovább kérdez: – Svédországban egy magyar karmester akadályozta meg, hogy a koncert műsoráról levegyék Csajkovszkijt, csak azért, mert orosz. Volt, ahol egy orosz operaénekest lecseréltek ukránra. Akkor ne játszunk Csehovot se! Hová vezet ez?

A színészek búcsúznak. Az ügyelő már másodjára hívja őket a színpadra. 

– Ugyanaz, mint eddig – mondja Sin Edina, amikor azt kérdezem tőle, a színház vezetőjeként mi most a feladata. Hogy háborús viszonyok között mi volna a „mint eddig”? Az igazgatónő praktikusan fogalmaz: koordinálja az újságírók megkeresését, a hazautakat és a felajánlások fogadását, felhasználását. – A legfontosabb, hogy együtt maradjunk, hogy dolgozni tudjunk.

A szolidaritás számos jelét élhette meg a társulat. Örkény István özvegye és a szerzői jogokat közvetítő cég is lemondott a jogdíjakról, így az előadás minden bevétele a menekülő társulatnak jut. Györkéné Gulyás Orsolya tatai magyartanár is azonnal gyűjtésbe kezdett a helyi református iskolában, és ötven diákkal jött megnézni a Tótékat. Utána személyesen adták át adományukat. 

– Nemcsak rendhagyó irodalomóra volt ez, hogy a darabról, az előadásról beszéljünk, hanem valami több – eleveníti fel az élményt a tanárnő, aki szerint a gimnazista diákjai nem is akkor fogták fel igazán a háború valóságát, amikor a színészekkel válthattak néhány szót, hanem pár nap múlva, amikor befogadták iskolájukba az első kárpátaljai diákot.

Minden segítségért, pénzbeli felajánlásért hálás a társulat, de nem segítségre várnak. Meg akarnak dolgozni azért, amit kapnak. Nagy terveik voltak az idén tavaszra, de február közepén a Covid miatt elmaradt legújabb előadásuk premierje, a Függönyt fel! című vígjáték, pedig tavasztól már ezt akarták játszani. És ilyenkor kezdenek járni az iskolákba is a tantermi előadásaikkal. 

Folyamatos újratervezés van napirenden. 

– Ha dolgozunk, hasznosnak érezzük magukat, különben csak a helyzetünkön rágódunk – mondja Gál Natália. „Ha az ember agyát szabadjára hagyják, az a saját gondolatainak játékszere lesz” – idéz a Tótékból Ferenci Attila. Ők ketten Pesten már tudnak is dolgozni: Az égigérő fa című meseelőadásuk a Magyarság Háza közvetítésével tíz óvodába kapott meg­hívást. 

Kétszemélyes előadásukkal bejárták egész Kárpátalját. Mesélik, hogy amikor az Ungvár közeli Császlócon játszottak, az iskola öt magyar kisdiákja közül egy még beteg is lett. Négyüknek játszottak. Pillanatkép a kisebbségi létből.

– Egy társulat addig létezik, amíg játszik – mondja Vidnyánszky. – Érkeztek felajánlások, hogy egy-egy beregszászi színészt foglalkoztatnának magyar társulatok. Nemes gesztus, de szétzilálná őket. Most a Tótékat tudják csak játszani, mert a többi előadás díszlete még odaát van. Autóval, kibusszal több fordulóval áthozhatják a díszletelemeket. Ez is a nők dolga lesz, mert csak ők járhatnak át a határon.

Már régen tervben volt, hogy Vidnyánszky Attila újra rendez az otthoniaknak egy előadást. A helyzet ezt is felpörgette: szinte azonnal elkezdték próbálni A helység kalapácsát. Hogy legyen új produkció, ami új lendületet ad, és ami a következő években hozzájárul a megélhetésükhöz. A tervek szerint április közepére elkészül az előadás. Itt a Petőfi-év, a színházak folyamatosan jelentkeznek, hogy szívesen látják a beregszásziak új produkcióját. 

Addig is dolgoznak. Ha lehet, játszanak. És várják, hogy hazamehessenek. Nem akarnak havi bérletet venni Pesten.

Kornya István

(2022. március 19.)