JEGYPÉNZTÁRUNK ÜNNEPI NYITVATARTÁSA:
December 21-22-23-án, valamint december 27 és 30 között 10.00-18:00 óráig. December 24-25-26-án, december 31-én és január 1-én zárva.
JEGYPÉNZTÁRUNK ÜNNEPI NYITVATARTÁSA:
December 21-22-23-án, valamint december 27 és 30 között 10.00-18:00 óráig. December 24-25-26-án, december 31-én és január 1-én zárva.
Tömöry Márta
Úgy tűnik, hogy a magyarok tudatából a hun–magyar kontinuitás eszméje kiirthatatlan, annak ellenére, hogy a hivatalos tudományosság ezt folyamatosan cáfolni igyekszik. Anélkül, hogy ebbe a régi vitába érdemben belebocsátkoznánk, idézzük fel krónikás forrásaink mentén azt a közeget, amelyben ez az eszme gyökeredzik. Fontosnak tartjuk kihangsúlyozni, hogy e hagyomány fenntartásának régen és most is azok a hivatásos énekmondók és mulattatók a főszereplői, akik a keleti, rokon népeinknél még most is praxisban vannak, de nálunk is működtek műfajszerűen.[1]
Priszkosz rétor Attila udvarából így tudósít:
„Este fáklyákat gyújtottak. Két barbár jött be. Attilával szemközt helyezkedtek el. Ezek maguk költötte dalokat énekeltek Attila győzelmeiről és hadi dicsőségéről… némelyek gyönyörködtek a költeményekben, mások lelkét felvillanyozta az elmúlt háborúk emléke, mások… könnyekre fakadtak. A dalok után a skytha udvari bolond lépett be, és nevetséges balgaságaival mindnyájunkat megnevettetett. Utána Zerkon jött be, külsejével, ruhájával, hangjával, zagyva beszédével, amibe latin, pun és gót szavakat kevert össze, mindnyájunkat fölvidított.”[2]
Úgy gondoljuk, Attila udvari énekmondóinak, mulattatóinak hagyománya – ahogy az egész nagy pusztai areában[3] – nálunk is tovább élt a középkorban. S hogy ez így lehetett, éppen egy krónikás hagyományból vett példával illusztrálható: Anonymus, a Bizáncban nevelkedett III. Béla király[4] jegyzője tudatosan elhatárolja magát az orális hagyománytól, ám éppen ezzel bizonyítja, hogy a nép körében nagyon is él a hősi múlt tudata:
„Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csácsogó énekéből, mint egy álomban hallaná, nagyon is nem lenne szép és elég illetlen dolog volna. Ezért most már inkább az írók biztos előadásából, meg történeti művek világos értelmezéséből nemesekhez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát.”[5]
Figyeljünk fel e különös kitételre: „mintegy álomban” – mintha ő is hallaná visszhangozni azokat a meséket!
A honfoglalás, Attila jogos örökségének elfoglalása Anonymusnál lényegében „hegyen-völgyön lakodalom”, diadalmenet. Ahogy regöseink mondják: „Maguknak ők mind helyet szereztek, és mellette még jó nevet is nyertek.” A hadisikerekre „fecerunt magnum áldumást” – azaz nagy ünnepeket ültek:
„…bevonultak Attila király városába, látták a palotákat, egyeseket földig romban, másokat nem… fölötte csodálták mindezt… Attila városát elfoglalva, ott lakomáztak minden nap vígan… egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengetve a kobzok, a regösök valamennyi énekével együtt… Árpád a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott… a vezérek vértezett harci ménen, lándzsával nagy tornát vívtak, az ifjak pedig, pogány szokás szerint, nyilas játékot játszottak… Csepelen, a vezéri szálláson, Árpád Zolta nevű fia születésekor… számos napon át nagy vendégség volt, az ifjak… úgy játszottak a vezérek színe előtt, mint juhok bárányai a kosok előtt… Zolta esküvője alkalmával Ménmarót lányával – menyegzői szokás szerint – együtt vendégeskedtek.” [6]
Hogy miről zengtek az énekmondók? A honfoglalók és a kalandozók tetteiről. Anonymus, a tudós párizsi deák végső fokon rájuk apellál – ha fenntartásokkal is:
„Háborúikat és egyes hőstetteiket, ha e lap írott betűit nem akarjátok hinni, higgyétek el a regösök csácsogó énekeinek meg a parasztok hamis meséinek, akik a magyarok vitézi tetteit és háborúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni… némelyek azt mondják, hogy egészen Konstantinápolyig mentek ők, sőt Konstantinápoly aranykapuit is bevágta Botond a bárdjával. Mégis én, mivel ezt a históriaíróknak egyetlen könyvében sem találtam, hanem csupán a parasztok hamis meséiből hallottam, azért jelen művembe nem akartam beleírni.”
De milyenek is lehettek azok a „csácsogó énekek”? Talán olyanok, mint ez a Moldvában fennmaradt, ma is énekelt hősének-töredék a mai énekmondók, Kátai Zoltán vagy Kobzos Kiss Tamás ajkán:
Magyar István király
országunk istápja:
felköti a kardját
s vevé trombitáját
Kiment ajtójába
udvarába lépett
Hangozá keletre
s napszentületire
Hogy gyűljenek össze
s az ő gyermekei
s az ő gyermekei
hadbéli fiai
Össze is gyűlének
s fegyver alá tötte
háborúba indult
dusmány eleibe…
Itt a nagy felütés, várjuk, hogy több száz sor követi, de mintha elvágták volna – nincs folytatás. Vagy mégis? Később majd ennek is a nyomába eredünk. Ha a krónikás hagyományok mentén haladunk tovább őstörténetünk kutatásában, feltűnő, hogy egyre több elem, történelmi epizód kerül át ezekből a „csácsogó énekekből” a kódexek hártyalapjaira.
Kézai Simon, IV. Kun László udvari papja a középkori magyar irodalom legnagyobb hatású írója, aki megjárta Itáliát és Frankhont is. Urának így ajánlja az 1280-as években írt krónikáját: „forró kívánsága szívednek, hogy a magyarok történetét megismerjed, én pedig igazán ismerem” – célja egybeszedni a magyarok szétszórt, elhányt történelmét. Vitába száll Orosiussal a magyarok ördögi eredetéről, a hunok, majd utódaik történetét beszéli el, majd megemlékszik a király sikeres csatáiról. A grünkrutiról (morvamezőiről), ahol Habsburg Rudolf oldalán, a csatát eldöntve verte meg Ottokár cseh lovagkirályt; s a hódtavi csatáról, ahol kun testvéreit győzte le; ismerteti továbbá a vendégként bejött úri famíliákat. Krónikájában az idegenek hazugságaival szemben objektíven kívánja leírni a nemzet származását, hol laktak, hány országot foglaltak el s hányszor változtattak lakhelyet – olvashatjuk ajánlása végén. Kézai krónikája ismerteti először a fehér ló mondát, feltehetően az énekmondó hagyomány nyomán. A leírás elevensége legalábbis erre enged következtetni:
,,…Üssék le bunkóval azt a lovat, a kantárt hajítsák a mezőre, az aranyozott nyerget vessék a Dunába. A követ válasza: Ha lovat megölöd, kutyáinak adsz eleséget, ha a kantárt, az ő szénakaszálói találják meg, s az ő halászai. Ha tehát a föld, a fű, a víz az övék, minden az övék.”
Kézai említi az énekes koldusok, a Lázárok rendjét is: ők azok, akik Toxun/Taksony idejében vakon és fül nélkül tértek vissza a vereség után,[7] hogy „együtt járjanak kéregetve sátorról sátorra. E szégyen miatt lázároknak nevezték ezt a hetet.”[8] (A Lázárokról egyébként két felfogás alakult ki a szakirodalomban: 1. Pais Dezső szerint a Lázárok egy egyházi, vagy templomi szolgálatra befogott énekmondói csoport tagjai. 2. Mészáros János szerint Lázárokon a Szt. Lázár Lovagrend esztergomi házában, a városi szegényházban lakó szegény sorsú, kolduló diákok értendők.[9])
A Képes Krónikából, mely közel száz évvel később íródott, még többet tudhatunk meg a mitikus elő-időkről. Egyúttal e műben a vallási szinkretizmus mibenléte is szemléletesen megragadható. Az is beszédes tény, hogy ez a munka már nem egy Árpád-házi király számára készült. Míg egy Árpád-házi nyilvánvalóan tisztában volt királyi és fejedelmi felmenőinek történetével egészen a mitikus elő-időkig, addig egy idegen házi uralkodónak nyilvánvaló érdeke, hogy saját elfogadtatása érdekében külsőségekben, de lélekben is azonosuljon elődei hősi múltjával. Ebből a szempontból az is érdekes, hogy az udvari szerző a keleti hősénekek színvonalán beszéli el például az Emese álmáról szóló misztikus történetet, valamint a honszerzésben szimbolikus értékekkel bíró fehér ló mondáját. A Képes Krónika szinte charlemagne-i[10] eposzi kört kerít az Árpád-házi királytörténet köré, egyénített hősökkel (Salamon király s vele szemben a Vazul-ági hercegek, Géza, Szent László és vitézeik, kiemelve közülük a hős Opos). A hősének-hasonlatok énekelt népi előképekról árulkodnak: „hasogatták a frissen beretvált kun fejeket, akár az éretlen tököt.”[11] A Képes Krónika feltételezett szerzője Kálti Márk székesfehérvári kanonok, aki 1358-ban Anjou Nagy Lajos megrendelésére készíti el a reprezentatív munkát. (Sajnos, a krónika az 1330-ban történtek leírásánál megszakad, amit egyesek Kálti Márk halálával magyaráznak.)
Ez már a kifinomult lovageszmények kora. Nagy Lajos önmaga misztikus lovagi előképét Szent Lászlóban találja meg. Kálti Márk valószínűleg ezért vette elő a Gesta Ladislai regis című, Kálmán király idejében készült gesztát, de részeket vett át a III. István-kori gesztából is. A szerző érzékeltetni tudja azt is, hogy Szent László királyunk idejében került fedésbe az ősvallásból örökölt totemisztikus képzetrendszer és a keresztény szimbolika. A magyarok szent állata, a szarvas jelenésének váci csodája és az ahhoz fűzött, királyi testvérpár által dialogizált magyarázat ezt példázza:
Szent László: ,,…Bizony nem szarvas volt ez, hanem az Isten angyala…
És mondotta Géza király: Mondjad kedves öcsém, mit jelentettek az égő gyertyák, amiket a szarvas agancsán láttunk?
Felele Szent László: Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak, s nem is égő gyertyák, hanem fényes tollak.”[12]
Miben is áll itt a szinkretizmus? Míg az idősebb Géza szarvast és agancsot, tehát még egy pogány totemet lát, addig a fiatalabb László értelmezi a látomást, s az állat alakú égi követet angyallá transzponálja. S hogy nálunk az udvari és a népi kultúra máig nem határolódik el élesen, idézhetnénk az Erdélyi Zsuzsanna által a 20. század 70-es éveiben gyűjtött apokrif imát: „Égen menő szép madár, / de nem madár, / szárnyas angyal!” Magyarán, nemcsak a királyi udvarban folyik az egyeztetése réginek és újnak, ugyanez a folyamat a nép körében is zajlik. Nagy Lajos király programszerűen járt el, amit az is bizonyít, hogy az ő idejéből maradtak fenn azok a freskóciklusok is, melyek a Szent László-legendáriumot a Jézus-történet jeleneteivel párhuzamosan ábrázolják a határőrvidéki templomok falán. Ahogyan a templomi kép mindenkor az írástudatlan nép biblia pauperuma, úgy a nemzeti lovagszent ábrázolása a magyarság archaikus, de már krisztianizált tudatának megerősítésére szolgált. Közel ötven ilyen freskót tártak fel a történelmi Magyarország területén.[13] Szent Lászlónak, a Boldogasszony lovagjának a leányrabló kunnal való küzdelme ugyanúgy a Fény és a Sötétség harcát demonstrálja egy ősi dualista szemlélet jegyében, mint ahogy a korabeli felfogás szerint Jézus is a fény királya.
Az ilyen „átiratok” teszik univerzálissá az etnikus tudáskódokat, teremtik meg az átjárót kelet és nyugat, régi és új, pogány és keresztény, orális és írott hagyomány között. Hogy nálunk milyen jól működik ez az átjáró máig is, álljon itt egy 19. századi, ponyván terjesztett mátraverebélyi búcsús ének, mely szintén Szent László csodatetteit énekli meg:
…A Cserhát völgyében, hol most a szent kút áll,
Egykor itt menekült a hős magyar király.
Vele van egynéhány hűséges embere,
Nyomukban száguld a pogány vad serege…
A pénzszórás „trükkjét”, ami a mágikus keleti gondolkodása öröksége, maga Szűz Mária javasolja Lászlónak, hogy feltartóztassa üldözőit. Amikor azonban a varázslat megszűnik, s az aranydarabok újra kővé válnak, üldözői újra erőre kapnak:
Felzúg az ellenség: „utána, utána!
Halál a magyarra, halál a királyra!”…
Ezt követően a vízfakasztás csodatételét az alábbi realisztikus, életképi jelenet vezeti be:
…Lászlót és vitézeit szomjúság epeszti,
Ellankad erejük s nem bírnak már menni.
Leroskadva dőlnek egy szikla tövében,
Pedig az ellenség itt zúg már a völgyben.
A vízfakasztás csodáját a király fohásza előzi meg, László az Úr segítségét is igénybe veszi tehát a kardcsapás előtt:
Megcsendül a szent kard, szikrádzik a szikla,
Friss forrás fakad a második csapásra,
De alig olták el égető szomjukat,
Az üldözők, mint a sas, reájuk csaptak…
Az üldözés tehát tovább folytatódik, majd a kozmikus képalkotásban tetten érhető mitikus dimenzió-ugrás következik be. (Ennek nyomát őrzi a Tordai-hasadék, de a Szádelő-völgy keletkezésének legendája is):
…oly messze egymástól a mélység két széle
hogy átugratni csak szárnyakkal lehetne…
…Jézus és Mária, élet avagy halál.
Istenem segíts meg! – így szólt a szent király.
Most meghátráltatja fehér paripáját,
Tágabbra ereszti aranyos kantárját
És ragyogó kardját jobb kezébe vevé,
Amellyel keresztet vetett az ég felé.
Ekkor mint a villám pillanatnyi fénye,
Megrendült aranytól tündöklő köntöse
S a roppant mélységet a királynak lova
Mint a sebes vihar, keresztülugrotta.[14]
A szöveg, illetve a kolduló szerzetesek, diákok stílusára emlékeztető énekdallam és ritmika a hősének tovább örökítésére való folyamatos igényt bizonyítja. Ez a példa arra is jó, hogy jelezzük, időben hatalmas távolságok hidalhatók át, ha kultúránk alaprétegéről, az üdvtörténet jeles darabjairól, szent történeteiről van szó. Mindez nem jelenti azt, hogy a pogány magyarok térítése ne járt volna együtt sokszor erőszakos cselekedetekkel a királyok és papok, illetve az idegen betelepülők részéről.
Térjünk hát vissza a pogányüldözések korába. Annál is inkább, mert az itt tárgyalt dramatikus reprezentációk is szorosan kötődnek a luniszoláris ünneprendhez, mely a pogány, de a keresztény kultuszgyakorlatban is a legbiztosabb tájékozódási pontunk térben és időben. Elsőként a magyarok térítő püspökének eljárásáról adunk hírt, miként is zajlott a bálványdöntögetés.
Bálványok, bálványozás, mágikus praktikák
A legenda szerint „Szent Adalbert püspök[15] arra a szent helyre ért, mely ennek az országnak székvárosa.[16] Volt itt egy hatalmas bálvány (ydolum). Ebből gyakorta démonok adták feleleteiket a népnek.[17] Ennek ünnepére, s e szobornak csodálatára, a közeli városokból sokan gyűltek össze. A legnagyobb csődület idején pedig a szent püspök, Krisztusnak ajánlva lelkét, s a bálvány papjainak szeme láttára… a bálványt tűzbe vetette.”[18] (Feltételezhetően üreges bálványról vagy mechanikus nagy bábról lehetett itt szó.)
Zolnay szerint a legrégibb forrásokból (1416) ismert magyar szobor a fejéregyházi Mária-templom mellett álló Szent Anna szobra[19] volt, közvetlenül annak a sírnak[20] a közelében, mely Anonymus állítása szerint Árpád fejedelem tetemét fedte. Talán épp az Adalbert által megsemmisített szobor helyére állították, e frekventált kultuszhelyet megszentelendő?
Vata lázadása (1046) után törvénybe iktatják: „A hamis isteneket meg kell tagadni, s a bálványokat összezúzni (simulacrum demoliri).”[21] Vata volt az első, ki „először ajánlotta magát az ördögnek, leborotváltatta fejét és pogány módra három varkocsot eresztett”. Hosszú idő múltán[22] „Vata fia, János, ki atyja szertartását követte, sok varázslót, javasasszonyt és jóst gyűjtött maga köré, ezek varázsigéi nagyon kedvessé tették őt az urak szemében. Számos papnője közül egy Rasdi nevezetűt a legkeresztényibb király, Béla király elfogott és olyan sokáig tartotta őt tömlöcbe zárva, míg saját lábát meg nem ette, és ott meg nem halt.”[23] Hogy még az ilyen elrettentő erejű megtorlások sem tántorították el a köznépet a bálványozástól, bizonyítja, hogy I. Bélának még a következő évtizedekben is akadt dolga a régi hitet vallókkal. (Béla királlyá koronázása után) összehívta a nép ékesszóló véneit Fehérvárra, 1061-ben:
„… ezalatt a nép faemelvényeket készített nekik, hogy láthassák-hallhassák őket. Az elöljárók követeket küldtek a királyhoz… »Engedd nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk, hogy megkövezzük a püspököket, kibelezzük a papokat… felakasszuk a dézsmaszedőket stb.« – követelik ezek, s a király »elszomorodva« három nap gondolkodási időt kér –, ezalatt elöljáróik a magas emelvényeken üldögélve ocsmány dalokat énekeltek a hit ellen. Az egész nép éljenezve helyeselt: »úgy legyen, úgy legyen!« A harmadik nap a király parancsára rájuk rontottak, vezetőiket az emelvényről letaszítva eltiporták… s nagy nehezen lecsillapították a lázadást.”[24]
Béla király fiának, Szent Lászlónak ez volt a törvénye: „akik pogány szokás szerint kutaknál áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz, kőbálványokhoz hordoznak ajándékokat… bűnükért egy ökörrel fizessenek.”[25] Itt egyértelműen pogány istenképmásokról, emberméretnél nagyobb szobrokról, bálványokról van szó. Ha nem is tudjuk hitelt érdemlő módon bemutatni, hogy milyenek voltak azok a bálványoknál folytatott szertartások, arról, hogy milyen típusúak lehettek a szövegek, szemléletes képet adhatnak azok a középkor végi lejegyzések, melyeket az akkor praktizáló javasasszonyok szájáról írt le például Gosztonyi János győri püspök 1516–1518 körül.[26]
Ráolvasások
A ráolvasás, a mágikus praktika művelői a javasasszonyok, ráadásul tevékenységükben rontó-gyógyító bábokat használnak.
Jó példa erre ez a lótályog elleni Szelestei ráolvasás (contra thargy equorum):
Erdőn jár vala lebeke tárgy,
béka vala ekéje,
kígyó vala ostora,
szánt vala követ,
vet vala kevecset.
Parancsolok én tenéked,
hogy miképpen a kő nem gyökerezhetik és nem levelezhetik,
azonképpen te itt a lovon ne gyökerezhessél és erekedhessél.
E ráolvasás-szövegek lassan apokrif imákká szelídülnek. Az idők folyamán a mélyen vallásos öregasszonyok Boldogasszonyt és Krisztust is bevonják az eredeti rontásűző alapszövegbe, most már egészség-helyreállító célzattal. Állításunk igazolására a fenti leírást módunkban áll összevetni egy korabeli és egy mai változattal. Bornemisza Péter prédikátor a 16. században jegyez le egy csokorra való ráolvasást. Bár gúnyolódik rajtuk – „Ime, ezek is merő hazugságok, mi Urunk Jézus Krisztusnak, a Szűz Máriának, az apostoloknak káromlási, kikre bolond dolgukat költik… Az szamárt is szentnek nevezi és több ezer hazugságra taszítja az szegény bolond emberi nemzetet”[27] – íróként mégsem tud ellenállni a szöveg varázsának. „Mért írtam ezeket?” – mentegetőzik szinte –, „hogy értsed, mi a bájolás, s vödd eszedbe, hogy az ördög találványa” – teszi hozzá szigorúan. Négy szép szöveget ír le, az egyik így szól:
Föld édesanya,
tenéked mondom előszer:
ennek a torkában
erős, pörös
torok ereszködett
torok gyíkja
béka levelegje
nyák foga omoljon
romoljon
benne meg ne maradhasson
erős, pörös
torok gyíkja
béka levelegje
nyák foga
disznó szakálla, kelevénye
omoljon, romoljon
Istennek hatalmából
Boldoganya parancsolatjával[28]
Ugye hasonlók? Az alábbi harmadik variánst pedig 1971. okt. 31-én jegyezte le Erdélyi Zsuzsanna, Kaposvárott – több évszázadra az elsőtől. Talán meglepő, de a szájról szájra terjedő inkantációk szinte ugyanúgy szólnak ma is, ilyen pontos a népi emlékezet, különösen, ha gyógyító gyakorlat segíti:
Ezekiás püspök elment szántani
béka ekéjével
gyík üstökével
kígyó ostorával
addig szántotta a földet
hogy az oszlott, bomlott
úgy oszlódjon, bomlódjon a te torokfájásod is.[29]
Átvétel–átadás
Az 1971-es adatközlő, Török Sándorné a következőket mondta, még a vonaton, Erdélyi Zsuzsannának:
„Mernyén 7 éves koromban Gálosi Ferencnétől, ki 70 éves volt, nyomkodta a torkomat és közben háromszor mondta el ezt – titokban csinálta Naca néni –, anyám nem szerette, nem volt babonás természetű anyám, úgy jött rá, hogy a babámra ráolvastam.”
„…én tuttam szömre is ráolvasni, használt…
…mikor a Napnak legnagyobb ereje van…
…Boldogasszony igéjévé boldogasszonynak parancsolattyára…[30]
[…] Nagyanyámtú’… hajnalig égett a lámpa, elaludtam, szülém, ha a szépet mondja, keccsík föl… S akkor felkőtött, No, kejj fő, no, fiam… mindig a két térgyin térgyepűtt, úgy, a kép előtt. (Bükkszenterzsébet, 1972. K. B. F.-né,1891.)
[…] gyermekségemtől tudom ezt. Mindenféle fajam foka… egész nemzetségem (Monok, V. J.-né, 1886.)
[…] gyermekkoromban a pusztákon jártak olyan zarándok emberek… olyan nagy bot vót náluk, a bot végin feszület… igen réges-régen volt, olyan szakállas zarandok ember vót az… kislányom én megtanítalak benneteket imádkozni (Somogytarnócz, 1972. Gy. M.-né, 1901.)
Valamikor lakodalomba mondták…mikor mentek a menyasszonyér’…a sarkon, minden lakodalomban eztet…” (Paradicsomba csendítenek, az angyalok énekelnek) (Nyitracsehi, Csehszlovákia.1973. K. F.-né, 1932.)
Hallgassunk bele az adatközlők emlékezéseibe is, hogy érzékelni tudjuk, milyen mágikus erőt tulajdonítottak ezek a 20. században élt, idős nők a rájuk hagyományozott imáknak, varázsformuláknak. Helyzetük a lejegyzés éveiben (1971–73) drámai; az egyházi és világi hatalom, sőt saját közegük is lenézi, üldözi őket.
[…] (nagyanyám) „kigyónta az esperesnek, az meg letiltotta őket, azt mondta nekik, dobják a tűzbe, azt nem szabad imádkozni… (ő) megmondta: esperes úr, én nem dobom be. (Nógrádsipek,1972. XII. …K. J.-né,1920.)
…hát ennek nincs írója… kitalálta a nép maga… ezt ugy szokták árulni a koldusok a templomajtóba. (Bp. 1970. Mezőkövesd, T. A.-né, 1903.)
…már nem is köll a fiataloknak. Legyünk őszinték. Ez a korosztál kihal, osztán vige. Bezárhatjuk a templomot, aztán semmi se lesz.(Farád, Győr-Sopron m. 1971. Gy. S.-né. 1895.)
…Mán a fiataloktó’ elmehet a templom…hát mit gondoltok ti? Hogy az Úristen Kukorica János? Hogy avval lehet viccenyi?…(Nódrádsipek, 1974. K. V.-né,1905.)
…Csak ne legyen valami baj…valami rossz izébe bekevernek. Öreg létemre valahová elvisznek, vagy mit tudom én… (Pötréte, Zala m. 1973, P. J.-né 1927.)
…Hiszem, hiszem! Hát így tanultam lánykakoromtól… mer üdvözülni akarok.” (Bátaszék, Tolna m., 1971, P. L.-né, 1902. Józseffalva, Bukovina)
A ráolvasás zenei formáját Olsvay Imre összegzi, a görög katolikus adatközlő imájáról.[31] („Hangmagasság alaphangon, végig igen tiszta.. A ritmus hol recitálás, illetve giusto, hol átmenet a parlando recitatióba…”)
Varázshatalma volt és van máig azoknak az újévköszöntő szokásoknak is, melyeket kutatóink is a keresztény térítések előtti időkből, a pogány szertartások élő formákban ránk maradt örökségeként értelmeznek a népi gyakorlatban. A magyar folklór ezen darabjai a regösénekek, amelyekről a következő fejezetben szólunk.
Márta Tömöry: The Source Regions of Hungarian Drama
Márta Tömöry (b.1944) is a theatre historian, playwright and puppetry dramaturgue. In her collection of essays titled Mikor a bábok még istenek voltak (When Puppets Were Still Gods), she reconsiders from the aspect of the genre of puppetry those media and forms of theatricality which, according to written and oral tradition, have characterized, from the early Middle Ages, the festive practice of Hungarians and the distinct worldview encoded in our mother tongue. The present publication, the first one in a prospective five-part series, takes the Hungarian chronicle tradition as a starting point to show how the magical practice and image system of mythical prehistoric times organically combined with the eschatological view of the Christian religion. It is proven by examples from real life that these layers of our culture have remained coexistent to this day in the medium of folk religiosity, representing a kind of universal vision.
[1] Vö. Tömöry Márta: Mikor a bábok még istenek voltak. Kráter Műhely Egyesület, 2012, 189–199. Az itt publikált szöveg e tanulmány szerkesztett változata.
[2] Vö. Hont Ferenc: Az eltűnt magyar színjáték. Officina, Bp., 1940. 107.
[3] Gondoljunk a nomadizáló mongol, kazak, altaji énekmondók máig élő gyakorlatára!
[4] III. Béla nyilván azért rendeli a művet Anonymustól, mert lélekben haza akar térni, otthon szeretne lenni az örökségben.
[5] Magyar kódex, I. 157.
[6] Anonymus: Gesta hongarorum, Szent István Társulat, Bp., 2003.
[7] Vérbulcsú augsburgi veresége után, a hírmondóként hazaküldött, megcsonkított gyászmagyarok az eleik.
[8] Képes Krónika, II. (ford. Bellus Ibolya) Magyar Helikon, 1987. 14. (Továbbiakban: KK II.)
[9] KK II., 61–62.
[10] Géza neje, László sógornője Nagy Károly egyenes ági leszármazottja volt – vajon ezért kapott Géza Magnus melléknevet?
[11] Képes Krónika, (ford. Geréb László) Helikon, Bp., 1971. 74.
[12] Uo., 88.
[13] László Gyula: A Szent László-legenda középkori falképei. Bp. 1993. A feltárások és rekonstrukciók ma is folynak, lásd erről: Jánó Mihály írását, aki már közel nyolcvan falkép-ciklus létezéséről tud: Szent László, a lovagkirály. Falképek a székelyföldi templomokban, Rubikon, 2017/9.
[14] http://frankaegom.ofm.hu/irattar/irasok_gondolatok/konyvismertetesek/konyvek_12/matraverebely/ajtatatossag_szent_laszlo_forrasainal.htm
[15] Szent István királyunk megkeresztelője, a magyarok térítője. Lengyel földön szenvedett mártírhalált.
[16] Zolnay László szerint e hely Óbuda vagy Fehéregyháza, talán Esztergom, s az esetnek 990–996 között kellett történnie. Lásd: Zolnay László: Az elátkozott Buda, 537.
[17] Zolnay utal még a hasonló osztják szokásra – s egy csuvas bálványidéző és -válaszdalra.
[18] Zolnay, uo., 537.
[19] Gellért püspök idejében a magyarok még Szt. Annát (Mária anyját/Kedd asszonyát) azonosították a Nagyboldogasszonnyal, Szűz Mária pedig a pogány kori szűz istenasszony, a Kisasszony égi szerepkörét vette át. Gellért kikelt az Anna-kultusz ellen. Ő vezette be a Nagyboldogasszony (= Mária) kultuszát (Zolnay, uo., 537.)
[20] Zolnay, uo.
[21] Zolnay, i. m., 538.
[22] Péter király és Aba uralkodása, pogánylázadás és Szent Gellért megölése s az Árpád-házi hercegek visszatérése után. KK. II. 27.
[23] KK. II. 23.
[24] Képes Krónika, Helikon, 1987, II. 27.
[25] Zolnay, i. m., 536.
[26] Idézi Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Magvető, Bp. 1976, 101–102.
[27] Bornemisza Péter: Válogatott írások, válogatta Nemeskürty István, Magvető, 1955. 256.
[28] Uo., 256.
[29] Erdélyi, i. m., 101.
[30] Erdélyi, i. m., 64.
[31] Erdélyi Zs.: i. m., 84.
(2021. január 15.)