Tündérjáték kezdőknek és haladóknak

A márciusi színházi zárlat után milyen érzés újra színpadra lépni?

– Ahogy májusban véget ért a tavaszi karanténidőszak, rögtön jött az üzenet, hogy hétfőtől próbálunk is. Nagyon izgatottak voltunk mindannyian, már csak azért is, mert eleinte szokatlan volt a hosszú kihagyás után újra játszani. Az izgatottság azonban a próbák beindulásával is fennmaradt, mert Szilágyi Andor gyönyörű és szellemes szövegével dolgozni önmagában is öröm, hát még úgy, hogy Márkó Eszter rendezői tudatossága és szenvedélye áthatotta a közös munkát. A nyári szünetig gyakorlatilag végig is értünk az előadás próbáival, augusztus óta pedig már jelmezben próbálhatunk.

Mészáros Martin



1994-ben a szerbiai Zentán született. Középiskolai tanulmányait a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatán végezte. 2013-ban felvételt nyert a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának színművész szakára Uray Péter osztályába. Gyakorlati éveit a kaposvári Csiky Gergely Színházban, valamint a Nemzeti Színházban töltötte. 2018 óta a Nemzeti Színház társulatának tagja.
A Nemzeti Színház 2020/21-es évadjában a Forró mezők és a Leánder és Lenszirom bemutatói mellett A súgó, a Rocco és fivérei, Az ember tragédiája, a Woyzeck, az Egri csillagok, a Bánk bán, az Isten ostora és a János vitéz előadásaiban látható.

A színész számára van különbség gyermek és felnőtt közönség között?

– Semmilyen különbséget nem teszünk, ugyanolyan komolyan vesszük a játékot mindkét esetben. Különben sem ad erre lehetőséget a Leánder és Lenszirom. Egyrészt látunk egy elbűvölő tündérmesét, másrészt a darab nyelvezete nagy intellektuális örömöt okozhat a felnőtteknek is. Ez az előadás kifejezetten jó családi programnak ígérkezik. Színészként pedig egy szokatlan, de nagyon üdítő színházi nyelven kell megszólalnunk: mintha a Kaposvári Egyetemen sokat gyakorolt, mozgásra épülő színjátszást vegyítenénk a Zsótér Sándortól tanult pedagógiai elvekkel.

Kit fed a különös nevű címszereplő, Leánder alakja?

– Ebben a tündérmesében Leánder kobold – de a mi olvasatunkban nem annyira kobold, mint inkább különleges ember. Szerepem szerint csúnya vagyok! De a próbák során éppen azon gondolkoztunk sokat, mit is jelent ez a csúnyaság. Egy korábbi szerepemből indultam ki: amikor egyetemistaként – kaposváriak és pestiek közösen – színre vittük Bertolt Brecht Arturo Ui című drámáját, és én a címszereplőt alakítottam, akkor is hasonló kérdéseket tettünk fel. Arturo Ui mellett mondhatnám III. Richárdot vagy a tavaly a Nemzetiben bemutatott Vihar Calibanját is, Leánderhez sokban hasonló karakterek. Shakespeare Calibanja „vad és formátlan rabszolga”, III. Richárd púpos – mindannyian számkivetett, torz személyiségek. Az én Leánderem nem feltétlenül csúnya, inkább van valami akadály a jellemében, mintha az izmai görcsbe volnának rándulva.

Az Arturo Ui című előadást látta annak idején Zsótér Sándor, aki szerepet kínált az akkor még egyetemi hallgatónak?

– Nem, egy másodéves vizsgaelőadást nézett meg Zsótér Sándor, s utána keresett meg. Csörgött a telefonom, felvettem, és ő azt kérdezte tőlem, szeretnék-e Törőcsik Marival játszani a Nemzeti Színházban. Hatalmas megtiszteltetés és tanítás volt számomra a Galilei élete, mert közelről láthattam, mit jelent Törőcsik Mari példája: a próbákon tanúsított odaadó hozzáállása, az, ahogyan – hihetetlen pályafutása ellenére – fiatalokat meghazudtoló szellemi frissességgel dolgozott mindennap. De nemcsak emiatt emlékezetes számomra az az előadás, hanem Zsótér Sándor miatt is, aki igazi Brecht-szakértő, a német szerző szinte minden drámáját színre vitte már. Még két Brecht-rendezésében játszhattam később: a Nagyvárosok dzsungelében és két éve itt, a Nemzetiben A gömbfejűek és a csúcsfejűek című tandrámában.

Még inkább visszamenve az időben: a Kaposvári Egyetem előtt a híres szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatát végezte el. Szentesre pedig a Vajdaságból érkezett. A Rocco és fivérei című előadásra készülő portréfilmből kiderül, hogy nem is színjátszással, hanem néptánccal kezdődött a színpadi pályafutása. Tudja használni a tánctudását színészként?

– A néptánc és a népzene kiskorom óta része az életemnek, de ez a szenvedély később megrekedt, és már nem tudtam annyit táncolni, mint azelőtt. Amikor az Egri csillagokat játsszuk – amiben én Török Jancsit alakítom –, mindig elkap a régi szenvedély. A Nemzeti Táncegyüttes fiatal művészei a színpadon táncolnak, én meg csak nézem őket a takarásból, és mindig azon kapom magam, hogy velük együtt jár a lábam. Ezen kívül nagyon ritkán van lehetőségem néptáncolni. Amikor mégis alkalom nyílik rá, akkor pedig vigyáznom kell. Előfordult, hogy Berecz István barátunkkal elmentünk szilveszterezni, és véresre csapkodtam a lábamat. A színházban viszont nem játszhatok véraláfutásokkal. Hiába, ha szól a zene, előtör a virtus… A Sztalker Csoporttal készített előadásainkon azért vissza-visszatér a néptánc. William Faulkner Míg fekszem kiterítve című regényének motívumaiból csináltunk előadást, amiben éppen Berecz Pista koreografált egy több mint tízperces Nina Simone-dalt, amire néptáncoltunk.

Ugyanezzel a társulattal fut a Nemzeti Színházban egy másik előadás, a Woyzeck, amelybe szintén belecsempészett egy táncmozdulatot…

– Igen, a rendező, ifjabb Vidnyánszky Attila nagy szabadságot ad nekünk az előadás bizonyos pontjain. Ezzel a lehetőséggel én is éltem, és az egyik bejövetelemet egy kalotaszegi pontozó mozdulattal húzom alá. De ez nem tánc, inkább csak ironikus utalás.

A sokadik szerepéről beszélgetünk, ami különösen a jelenlegi, karantén utáni életszakaszunk után felvet egy kérdést. Színészként normális évad esetében is rá kell hagyatkoznia a memóriájára, de több hónap kihagyás után nem okoz gondot a sokféle szöveg felidézése?

– Érdekes az emlékezőképesség. Ha tegnapról mára meg kell tanulnom egy szöveget egy szereplőválogatásra, már a casting utáni napon el is felejtem. De egy nagyon bonyolult mozgásokkal és sok szöveggel járó szerepet gyorsan fel tudok idézni újra. Amin az ember hetekig, hónapokig dolgozik, az mélyebben elraktározódik. Persze ez sem megy erőfeszítés nélkül, minden szerepemet kijegyzetelem egy füzetbe, és a karantén idején ezeket a jegyzeteket rendszeresen átnéztem. Így vagyok a Berettyán Nándor rendezte Forró mezők című Móricz Zsigmond-krimivel is, amit a tavaszi karantén elrendelése utáni napon mutattuk volna be. Két szerepet is játszom benne, Vétek Palit, aki ennek az alföldi kisvárosi elitnek a minden lében kanál tagja, és Fábjánt, a nyomozást vezető főszolgabírót. Most ősszel lesz a premier, és alig várom már: hiába az eltelt hónapok, élénken él bennem az előadás.

Októberben újra műsorra tűzi a Nemzeti Színház a Rocco és fivérei című Vidnyánszky Attila-rendezést. Ritkán játszott, hosszú és rendkívül összetett produkció. Mi jut először eszébe róla?

– Erre az előadásra fél évig készültünk bokszedzésekkel Bedák Pál világbajnoki ezüstérmes ökölvívó vezetésével. Játszottuk itt, a Nemzeti Színházban, de előadtuk a Színházi Olimpián Szentpéterváron, majd a szlovéniai Mariborban. Hihetetlen sokat beszélgettünk a próbafolyamat során a darab főtémájáról: a vidékről a nagyvárosba kerülő olasz család kilátásairól. És természetesen a saját érzéseinkről, tapasztalatainkról. Arról, mit is jelent nekünk a budapesti urbánus lét. Az előadásban én Cirót alakítom, az öt Parondi fivér közül azt a fiút, akire talán a leginkább igaz a mondás, hogy két lábbal a földön jár. Ő a legrealistább a testvérek közül. A karakter erőssége egyben a tragédiája is, hiszen annyira ragaszkodik az elveihez, hogy még a saját testvérét is feljelenti. Ez az ő keresztje. Ez után beilleszkedik a társadalomba, világos életcélt tűz ki maga elé azzal, hogy kijelenti: gyári munkásként akar boldogulni.

Sok tekintetben vonható párhuzam a Parondi testvérek és az őket alakító színészek között.

– Valóban, és számomra emiatt is különösen emlékezetes ez az előadás. Nemcsak bokszedzésekkel, hanem az Így jöttem… című, online portrésorozattal is készültünk erre a bemutatóra. Nagy Anikó Mária rövidfilmjeiben hatan is visszatértünk szűkebb értelemben vett szülőföldünkre, hogy elgondolkozzunk az előadás által felvetett fontos kérdéseken. Honnan jöttünk? Van-e visszaút a szülőföldre a nagyvárosból? Mit hoztunk magunkkal és mit vesztettünk el azzal, hogy Budapesten élünk? Nekem különösen is sokat jelentett ez a hazatérés. Egyrészt ritkán nyílik rá alkalmam, hogy a délvidéki Csókára és Zentára látogassak, hát még arra, hogy nagymamám és édesanyám mellett Jordániában élő Kornél testvéremmel is találkozhassak. A portré kedvéért felidéztem, mit is jelent számomra a Vajdaság, hogyan élte meg a családom a délszláv háborút. Olyan gyümölcse lett ennek a rövid kis vallomásnak, hogy abban magam sem reménykedtem. A filmet sokan nézték meg a Youtube-on, és rengeteg ismerős, barát vette fel velem a kapcsolatot, hogy elbeszélgessünk. A családban ez a videó sok kibeszéletlen témát hozott a felszínre, a háborúról addig nem volt szokás beszélgetni, és nagyon örülök, hogy megtört a jég. Jól esik közösen feldolgozni a múltat, akkor is, ha nem feltétlenül szívderítő dolgokról esik így szó: a család szétforgácsolódásáról, a Vajdaság nehéz helyzetéről.

 Maga az előadás megosztó produkció. Az elutasítástól az álló tapsig terjed a nézők reakciója. A színészben mit okoz az, hogy a Rocco és fivérei ennyire erősen hat az érzelmekre?

Belülről természetesen mindezt máshogy éljük meg, de valóban megmozgat mindannyiunkat. Számomra a Rocco tanulási folyamat is, mert ez az előadás mutatja meg számomra, milyen lehet hosszútávfutónak lenni. A közel négyórás előadás második felvonásának derekán kezd az általam játszott Ciro igazán előrébb lépni. Már ekkor dolgozni kezd bennem az előadásvégi nagymonológom, amit elmondani abban a lelki állapotban tényleg olyan, mintha egy maratonista sprintbe kezdene a táv végén. Reméljük, idén megússzuk karantén nélkül, és végre „kifuthatjuk” magunkat!

Lukácsy György  |  Fotók: Eöri Szabó Zsolt

(2020. szeptember 16.)