Premier portré - Macskajáték
Merész történet - Udvaros Dorottya Örkényről, Csehovról, a Rocco és fivéreiről, a nők erejéről...
Örkény a Macskajátékban és Csehov a Meggyeskertben – amelyben ön Ranyevszkaját alakítja – egy-egy nagyon karakteres nőalakot állít a középpontba, akiknek szembe kell nézniük valaminek az elvesztésével. Hogyan képesek a nők ennyit rohanni, küzdeni?
– A nőkben talán erősebb a túlélési ösztön, mert szeretnénk az utódainkat felnőni látni. Annyira erős ez az ösztön, hogy alkalmasabbá tesz minket arra, hogy a legképtelenebb helyzeteken is felülkerekedjünk. De azért a világtörténelem nagy fordulatait mégiscsak férfiak hajtották végre.
Ranyevszkaja végül elveszít mindent, ami tragikus, de sem Csehov, sem a rendező, Purcărete nem akarja, hogy ezen szomorkodjunk.
– Purcărete életképtelennek tartja az egész társaságot, akikről a Csehov-dráma szól, a végén beküldi őket a purgatóriumba. Az ő rendezésében nem is kár értük, semmi ellágyulás nem volt benne ezek iránt a figurák iránt. Csehov is kritikus a szereplőivel, de sokkal több benne az empátia, a szeretetteljes megértés, az esendőségeikben is meg tud látni valami nagyszerűt. Ha nem szakad meg a nézők szíve, hogy ezek az emberek mégiscsak elveszítenek mindent, akkor nincs színdarab.
A Meggyeskerttel kapcsolatban a bemutató óta változott önben valami?
– A próbafolyamat alatt igyekeztem elnyomni magamban minden érzelmességet, és nagyon szikár módon létezni ebben az előadásban, mert úgy éreztem, ez a rendező vágya. De az az igazság, hogy ahogyan mennek előre az előadások, már sokkal inkább hagyom hatni magamra Csehov mondatait. És azt érzem, hogy nem kell szégyellnem, ha valami mélyebben megérint és fölkavar előadás közben. Bár Csehov mindig hangsúlyozta, hogy „színésznők, ne sírjatok”, itt, a harmadik felvonásban azt mondja Szimeonov Piscsik, „gyere, hagyd, hadd sírja ki magát”.
A Macskajáték Orbánnéja is elbukik végül: ő nem a birtokot, hanem a szerelmét veszíti el. A darabot sokszor játszották már, film is készült belőle – önben milyen előkép él róla?
– Bár mindig terveztem, de egyetlen korábbi előadást sem láttam, és most boldog vagyok, hogy így történt. Az, hogy egyszer játszani fogok benne, sohasem fordult meg a fejemben. Sulyok Mária annyira meghatározó volt Orbánnéként a Székely Gábor-féle rendezésben, amelyet a Pesti Színházban másfél évtizeden át játszottak, hogy arra gondoltam, olyan szerepet, amit ő alakított, én nem játszhatok el. Ez egy fantasztikus színdarab, imádnivaló történet, imádnivaló szereplőkkel. De hogy én ebben játsszam?!
Fontos szempont a történetben, hogy idős emberekről van szó. Esetükben az, hogy nem törődnek bele a helyzetükbe, egész más fénytörésbe kerül. Az öregedéssel kapcsolatos kérdések tabunak számítanak a társadalomban?
– Szerintem nem. Nem véletlen, hogy a regény és a belőle írt színdarab milyen sikeres. Örkény mondatai varázslatosak és lenyűgözőek, rengeteg humor van bennük, ugyanakkor fájdalom is. Tényleg egy páratlan zseniről van szó, de azért merészség volt részéről megírni egy történetet csak idős emberekről. Itt már mindegyik főbb szereplő megélt sok mindent, a fiatalok pedig – Orbánné lánya és a férje – teljes csőlátásban élnek, semmit sem vesznek észre.
A szerelemtől ez a hölgy, aki már hatvan fölött van, egyszer csak elkezd úgy viselkedni, mint egy kamasz lány, és ebben van valami fájdalmasan szép. Nem szirupos történet, Örkény bölcs humora szövi át – valószínűleg ez az oka annak, hogy ilyen sokszor játszották már. Van például egy barátom, aki Macskajáték-őrült, minden eddigi előadást látott, amit csak színpadra állítottak az országban. Nem bírja megunni. Lehet, hogy múlnak az évek felettünk, szaporodnak a ráncaink, de a lelkünk ugyanolyan gyermeki maradhat. Ebben is párhuzamot vonhatunk Ranyevszkaja és Erzsike között, hogy az előbbi sem tud szerelmes fiatal lányból megöregedni. Addig él az ember, ameddig vannak tervei, vágyai, reményei. Még áhít valamit, még csalódik, még kétségbe esik. És abban a pillanatban, amikor ezek már nem lesznek fontosak, akkor vége van mindennek, teljesen mindegy, hogy hány éves valaki.
A rendező a vele készült interjúban azt mondta, talán a szereplők is szeretnének beszélni ezekről a darabban is szóba kerülő, az időseket érintő kérdésekről.
– Az Orbánné vetélytársát, Paulát alakító Tóth Auguszta az egyetlen, aki fiatalabb, mint a szerepe…
A rendező szerint mindenki fiatalabb…
– Ez nagyon kedves, de azért mi hárman – Bánsági Ildikóval és Blaskó Péterrel – korban vagyunk. Ez teljesen jó, mert rendelkezünk már annyi tudással és élettapasztalattal, ami feljogosít minket arra, hogy ezekről a dolgokról beszélhessünk egy előadás keretén belül.
Szász János rendező szerint az előadás a színészek ünnepe.
– Tényleg az. Egyrészt nagyon jó elmondani Örkény mondatait, annyira szórakoztató. Olyan könnyedén lehet vele azonosulni, nincs a darabban egyetlen mondat sem, ami nem annyira gördülékeny, amire azt mondanám, hogy írjuk át egy kicsit, vagy hagyjuk ki. Ami le van írva, az nem lehet jó sehogy máshogy, csak így – ilyen élményem más szerzőkkel alig volt. Másrészt boldog vagyok, hogy megkaptam ezt a szerepet. Már nem is gondolok Sulyok Máriára. A hangja, az orgánuma azért itt rezeg, de már messze van. Szász Jánossal nagyon jó együtt lenni, ráadásul még sosem dolgoztunk együtt, és nagyon örülök ennek a találkozásnak. Az ember egy próbafolyamat elején még téblábol, tapicskol a „sárban”, az ő instrukciói pedig felemelnek, röptetnek. Nem akar semmilyen görcsös terhet ránk rakni.
A történet egy férfi körül bonyolódik. A Blaskó Péter által játszott Csermlényi Viktor – akiért a darabbeli nők harcolnak – egy pipogya alak?
– Ez is nagyon izgalmas Örkénynél. Egy egész életen át tartó különös szerelmi viszony dúl a férjezett Orbánné és az agglegény Csermlényi között. Orbánné azt mondja róla, egy elhízott, hangjavesztett operaénekes, akit már csak az érdekel, hogy mit kap vacsorára. Valami „fátyolon” át nézi ezt a férfit évtizedeken keresztül, és nem akarja bevallani magának, hogy még mindig azt a Viktort látja, akibe fiatalon beleszeretett. És amikor megpróbálják elszeretni tőle, elemi erővel tör fel belőle a kamaszos szerelem. Csermlényinek még hetven év fölött vannak ambíciói, azt gondolja, helye van a nagy operaszínpadokon. És ez tulajdonképpen nagyon megható.
A Meggyeskert, a Macskajáték és a Bánk bán – amelyben Gertrudist alakítja – klasszikus darab, klasszikus szerepekkel, míg a Rocco és fivérei filmadaptáció. Utóbbival nemrégiben jártak Szentpéterváron. Milyen élmény volt?
– A világ összes nagy színházi fesztiválját végigjártam még a Katona József Színházzal, ami akkor torokszorító élmény volt. A három nővérrel körülbelül száz bemutatót tartottunk, mert minden egyes újabb városban, ahol felléptünk, újabb bemutatónk volt Dél-Amerikától Wiesbadenig. Nem azt mondom, hogy megszoktam, és nincsenek az emberben izgalmak, amikor egy másik országban, nem anyanyelvi közegben játszik, mert ez az izgalom nagyon is ott van. Nem tudjuk, hogy az, amit mi itthon elképzeltünk, átmegy-e, értik-e, amit mi értünk.
Ez ráadásul Színházi Olimpia volt.
– Azzal nem nyomasztottam magam, hogy ez egy olimpia, és nekem „versenyeznem” kellene. Inkább az okozott még izgalmat, hogy az ország egyik legrégebbi és legszebb színházában játszhattam, nem először egyébként, mert a Johanna a máglyán című előadással már felléptünk az Alekszandrinszkijben. Nemrég újították fel, egy ékszerdoboz: pontosan akkora a nézőtér, amekkorának lennie kell, pont akkora a színpad, amekkorának lennie kell. Ráadásul Szentpétervár ma az egyik legizgalmasabb város Európában. Régen is szerettem, amikor még Leningrádnak hívták, a szépsége akkor is magával ragadó volt. De most azt érzem, hogy baromi jó város, ahol boldogság néhány napot eltölteni, mászkálni az utcákon, meginni egy kávét. Tehát olyan nézők fognak beülni az előadásra is, akiknek érdemes az embernek a szívét, lelkét odarakni a színpadra. Egyébként is szeretem az orosz színházi kultúrát, Anatolij Vasziljev és Jurij Ljubimov meghatározó szerepet játszott a pályámon. Engem tehát külön izgat, hogy a szentpétervári nézők mit szólnak az előadáshoz.
És mit szóltak? Ismerték a filmet, így könnyebben tudták esetleg befogadni?
– Azért nehezebb a mi előadásunkat befogadni, mert nem csak a film történetét játsszuk el, az öt Parondi fivér felkerülését a nagyvárosba, és a család széthullását. A nagyváros világának az érzékeltetésére belekerültek vendégszövegek a világhírű Manifesztum című produkcióból, ami múzeumi előadás, film és kiállítás egyben, valamint Cate Blanchett mennybemenetele, aki mindebben tündököl: monológokat ad elő, filozófusok, gondolkodók, anarchisták, forradalmárok szövegei hangzanak el. Mi ebből számos szöveget felhasználtunk: egy furcsa szövet jött létre, és Szentpéterváron, ahol pedig a nézők vagány színházi kultúrához vannak szokva – a Nyevszkij Proszpekt közepén van egy éjjel-nappal nyitva tartó könyvesbolt, ez azért jelez valamit egy városról! –, szóval még ott is elmentek jó páran az első rész után. Aki viszont ott maradt, az dübörgő tapsviharral ünnepelte az előadást.
És nem sok valóban a kiáltvány szövege?
– Elfogult vagyok, mert ez jórészt az én szövegem. Én vagyok az a „bibliai vörös asszony”, aki megtestesíti az anarchizmust, a forradalmat, a nagyváros lüktetését, züllöttségét és nagyszerűségét. Érzékelem, hogy a nézők egy részének ez sok, jóllehet egyébként rendkívüli gondolkodók által leírt szövegekről van szó. A leghosszabb monológom a szovjet-orosz avantgárd Rodcsenko írása – minden szava érvényes most is. „A kapitalizmus egy tolvajláson és csaláson, munkanélküliségen, megfélemlítésen, éhínségen és háborún alapuló rendszer.” Ez tökéletesen így van. Csak lehet, hogy az arányok elbillennek ezek felé a szövegek felé, és a nézők elveszítik a figurákat, akiknek a sorsát követniük kellene.
A Roccóban nagyon sok fiatal játszik, ahogy az egész Nemzeti Színházban is sok az egyetemről éppen kikerült pályakezdő. Milyen velük dolgozni?
– Általában egy színházban talán jobban megoszlik kor szerint a társulat, nálunk most tényleg nagyon sok a fiatal. Nekem nagy szerencsém volt: amikor pályakezdőként először dolgoztam Margitai Ágival, Törőcsik Marival, az akkor még fiatal, de már nem pályakezdő Cserhalmi Györggyel, Őze Lajossal, Máthé Erzsivel, soha nem a türelmetlen, bíráló tekintetet éreztem, hogy valahogy jussunk már ötről a hatra, a kis fiatal kolléganő találja már meg a hangot, hanem a véghetetlen, pátyolgató türelmet, az aggódó szeretetet, a segítséget. Nekem ajándék, amikor egy fiatalt figyelhetek friss diplomásként játszani, aztán amikor együtt próbálunk, látom, hogyan dolgozik – nagy öröm, hogy láthatok egy fiatal művészt kiteljesedni. Látom, hogyan találja meg a saját hangját a próbán – nem könnyű ám eltalálni, hogyan merjen az ember rossz lenni százszor, és kipróbálni százegyedszerre is azt, ami nem biztos, hogy jó, és ezek után sem összetörni, hanem menni tovább, a százkettedik variációig. Leginkább az nyűgöz le, hogy mennyi energia és tehetség áramlik egy-egy ilyen próbán vagy előadáson. Ha valamiért egy előadás hat, az a benne lévő elképesztő mennyiségű energia, és ezt a nézők is érzik.
Sümegi Noémi
| fotók: Eöri Szabó Zsolt
(2019. december 13.)