Hodász András: Több mint egy válás története - Bazsányi Sándor: „Saját lelkökbe néznek”

Hodász András

Mondanám, hogy lejárt lemez egy ókori dráma, minek pazarolni rá a drága időt, de úgy tűnik, hogy a csodaszámba menő technikai fejlődés ellenére az emberi természet nagyon is változatlan. Szerelem, harag, válás, bosszú – ismerősen cseng. Papként gyakran nézem végig a folyamatot, ahogy eljut valaki oda, hogy azt gyűlölje legjobban, akit ugyanennyire szerethetne is. Hogyan jut el két szerelmes arra a pontra, hogy képtelenek egy fedél alatt élni? És mi visz rá egy anyát, hogy azt bántsa, aki az élete értelme, anyaságának gyümölcse?

Euripidész Médeiája kézen fog minket, és elvezet az emberi lélek legmélyebb sötétségébe, ha akarjuk, ha nem. Médeia megöli a gyerekeit, férje új feleségét és annak apját is. A rendező (Eirik Stubø) nem hagyja meg a lehetőséget, hogy a kényelmes külső szemlélő pozíciójából figyeljük az eseményeket, ahogy az esti híradóban a rendőrségi híreket. A kamaraszínpad már önmagában lehetetlenné teszi a távolságtartást, a történet közepében ülünk. Úgy éreztem magam a nézőtéren, mint egy hosszabb gyóntatás alkalmával, amikor órákon át hallgatom az emberi élet sötétségeit, és még a gyónók leheletét is érzem. És ezt szeretem a stúdiószínpadban: hogy olyan közelről szemlélhetem a színész arcát, hogy látom a ráncokat a homlokán, érzem az izzadsága fanyar szagát. Nem tud hazudni nekem. Ha csak eljátssza, nem pedig átéli, rögtön lebukik.

Ezt a darabot talán nem is lehetne nagyszínpadon előadni, hiszen akkor fennáll a veszélye, hogy azt hisszük, színházban vagyunk, és amit látunk, csak a képzelet játéka, illúzió, minket nem is érint.

A rendező koncepciója az első pillanatban megfogott. Egy határozott mozdulattal a mai világba helyezte a történetet díszletestül, jelmezestül, popkulturális utalásokkal megfűszerezve. Ezt fokozza még a vizuális kultúrán nevelkedett nézők nagy örömére, hogy a hátteret kivetítőként használja, kitágítva a darab jelentéshorizontját olykor a nyugodt vagy éppen háborgó tenger képével, vagy a blueszenére zsákot vonszoló Médeia látványával. A zene szinte végig jelen van, és egyáltalán nem mellékes kiegészítő csupán. Eirik Stubø profin kiválasztott számokkal dolgozik, de sosem sok, sosem zavaró, mindig helye van, értjük, mit akar mondani. Engem ott vett meg végérvényesen, amikor egy jelenetben szóba kerül, hogy mi legyen a gyerekekkel, és felcsendül a Kill Bill egyik betétdala, a Bang Bang (My Baby Shot Me Down). A Tarantino-filmből vett zene mellett elhangzik többek között egy népdal, egy blues és egy Ennio Morricone-szám, csak hogy néhányat említsünk. Egytől egyig olyan, ami azonnal közel hozza a történetet a mai kor emberéhez. A zene mellett a csendekkel is jól bánik a rendező, és ebben a színészei is profik. Pedig a csend a színpadon nem könnyű műfaj. A Médeiában azonban az igazi dolgok éppen a csendben történnek, a lélek mélyén. Ott születnek az indulatok, ott érlelődnek meg a döntések, és ennek idő kell.

Végig érződik, hogy a rendező meg akarja mutatni, hogy a darab – az antikvitása ellenére – egyértelműen működőképes a mi világunkban, és ez sikerül is, bár nem mindig maradéktalanul. Legelsősorban a színészek monológjaiban érződött olykor némi modorosság. Az alakítások közül kiemelkedik a Médeia férjét játszó Trill Zsolt játéka, aki rendkívüli érzékkel ragadta meg a karakterét, úgy tudott végig hiteles lenni, hogy minden egyes mondatáról elhittem, éppen most születik meg, nem pedig betanult szöveg.

Azzal kezdtük, hogy mi visz rá valakit, hogy saját gyermeke ellen forduljon. A darab ereje abban rejlik, hogy mindannyian szeretjük magunkat jó embernek tartani, ezért nagyon is kényelmetlen a gondolat, hogy az emberi természetünknek van sötét oldala is (C. G. Jung megfogalmazásával „árnyéka”), és egy nem várt esemény bármelyikünkből kihozhatja akár a legsötétebb tetteket is. Ilyenkor a magunkról alkotott képünk törik össze, amit nem kevés idő és nem kis erőfeszítés árán lehet csak újraépíteni, immáron integrálva személyiségünk ezen árnyékoldalát.

A ­Médeia nem pusztán egy válás és egy gyilkosság története. A Médeia emberi identitásunk, személyi integritásunk újragondolásának kísérlete.

a szerző római katolikus pap, plébános, vlogger

Bazsányi Sándor

Sokan mondják, közöttük a görög tragédiával módszeresen foglalkozó Péterfy Jenő is, hogy Euripidész színpadának legérdekesebb alakjai a nők volnának. Kiváltképp a pusztító szenvedélyek által űzött Kreusza, Phaidra és Médeia, akik nem csupán elszenvedői az őket uraló pathosznak (érzelemnek, indulatnak), hanem értelmezői is – ahogyan írja a létezés tragikumát a saját bőrén is megtapasztaló irodalomkritikus 1898-ban: „S ha valami idegenszerű a görög dramatikusok jellemzési módjában, az éppen az a tudatosság, mellyel az alakok a saját lelkökbe néznek”. És míg a gyerekét elpusztítani hiába igyekvő Kreusza nem volna más, mint a klasszikafilológus Falus Róbert által a „tragédia paródiájának” nevezett Ión egyetlen pórul járt szereplője, addig a másik két hősnő látványosan végigjárja a (viszonzatlan) szerelemmel szövetkező bosszú összetett szenvedélyábráját.

Nem is olyan régen követhettük végig a Nemzeti Színház tetőterében, Zsótér Sándor izgalmas Hippolütosz-rendezése jóvoltából az istenektől kapott szenvedélyt, a mostohafia iránti szerelmét önmagában tovább hevítő Phaidra sorsának beteljesedését. Most meg a norvég Eirik Stubø rendezésében csodálhatjuk Médeia bosszúját a tőle elforduló Iaszónon – és önmagán. Merthogy nem csupán az általa imádott férfi ifjú menyasszonyát, a korinthoszi királylányt, és annak engedékeny apját, az őt és Iaszónt befogadó Kreont öli meg, hanem kettejük gyerekeit is. De hát korábban – hogy csak egyetlen véres részletet emeljek ki a szövevényes előtörténetből – az etikai korlátokat nem ismerő Médeia Iaszónnal való menekülése során, mivel a szükség úgy követelte, megölte, sőt feldarabolta tulajdon fiútestvérét is, aki pedig ugyanúgy segítette őket, mint később a korinthoszi király… És hiába erősebb a szerelmében megalázott asszony bosszúvágya, mint az anya gyerekei iránt érzett szeretete, a szörnyű beteljesedés őt is sújtja – asszonyként is, és anyaként is. Még ha Stubø értelmezése szerint az előadás végén nem a sárkányfogaton továbbmenekülő Médeiát látjuk, hanem a fájdalmában őrjöngő Iaszónt. Mégpedig a kettejük kalandos előtörténetére is utaló őselem, a háttérben kivetített tenger előtt, harsány rockzenei aláfestéssel, a kiváló Robert Plant énekével.

Ami, mármint az esetenkénti hangsúlyos zenei aláfestés, az előadás talán egyetlen igazi gyengesége. Hiszen Stubø geometrikusan letisztult színpada bőven elég volna ahhoz, hogy rajta érvényesen megnyilvánuljanak Euripidész tragikus alakjai, illetve az őket megtestesítő színészek, közöttük elsősorban a Médeiát alakító, gyakran a tér közepére helyezett széken ülő Szűcs Nelli, aki kellőképpen patetikus és analitikus igényességgel játssza végig a szerepét. Nemkülönben az erős asszony mellett óhatatlanul másodhegedűsi szerepbe kényszerülő Iaszónt megformáló Trill Zsolt (aki történetesen a feleségét és gyerekét szintúgy elveszítő Thészeuszt alakította a 2017-ben bemutatott Hippolütoszban). A csaknem üres térben tépelődő és cselekvő Médeia sistergő jelenlétét előlegezi a dajkáját megtestesítő Nagy Mari lebilincselő nyitómonológja, és nyomatékosítja az Ács Eszterből, Ligeti-Kovács Juditból és Söptei Andreából álló korinthoszi nők kórusa. És a mellékszereplők játékában sincs igazán bántó árnyalat.

Éppen ezért nem értem, mi szükség volt az átgondolt színpadi letisztultságot – és hadd használjak most erős kifejezést – beszennyezni a helyi értékük szempontjából súlytalan zenei betétekkel, az ebben a drámai-színházi közegben kínosan patetikusnak ható Led Zeppelin-zárszám mellett a sokak számára bizonnyal Quentin Tarantino Kill Bill című, nem mellesleg François Truffaut egykori remekét (A menyasszony feketében volt) újrahuzagoló bosszúfilmjéből ismert dalokkal. Például Nancy Sinatra klasszikusával, a Bang Banggel. Nem túl eredeti ötlet (összekötni a két női bosszútörténetet), és még kissé erőltetett is (mi köze valójában a két történetnek egymáshoz), hozzá még olcsó is (a jó érzékű Tarantino már kisajátította s így kiüresítette ezt a zenét).

Mindenesetre emlékezetesek az alakítások mindhárom bosszútörténetben: Jeanne Moreau Truffaut-nál, Uma Thurman Tarantinónál, Szűcs Nelli a Stubø rendezte Médeiában.

a szerző irodalomkritikus, esztéta, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Művészettudományi Intézetének oktatója

(2019. december 06.)