Portré
Testvérek – az életben és a színpadon
Premier-portré Berettyán Sándor • Berettyán Nándor
A Rocco és fivérei próbái bokszedzésekkel kezdődtek. Sportolói múltjukban volt ennek előzménye?
Nándor: Az ökölvívással korábban csak annyi kapcsolatunk volt, hogy megnéztük a tévében a nagy meccseket. Tudtam, milyen eredményeket ért el Erdei Zsolt vagy Kótai Misi. Szurkoltam a bokszolóinknak. De arra soha nem gondoltam, hogy ezt nekem is meg kellene próbálnom.
Sándor: Mindketten fociztunk. Ezzel párhuzamosan volt egy ideig kézilabda is, de a nagy kedvenc ma is a foci. Nagyjából 13-14 évig utánpótlás csapatokban játszottunk Balmazújvárosban, majd Debrecenben.
Egymás ellen is?
Sándor: Hasonló korúak vagyunk, nagyjából másfél év van közöttünk, így a korosztályos bajnokságokon leggyakrabban ugyanabban a csapatban voltunk. Tétmeccsen soha nem játszottunk egymás ellen, legfeljebb edzésen.
De talán meccsen kívül néha megverekedtek?!
Sándor: Kicsi gyerekként biztos, de később nem! Edzéseken ugyan nem kíméltük egymást, de verekedni sosem verekedtünk!
Nándor: Komolyan vettük a játékot: küzdöttünk, de soha nem haragudtunk egymásra.
Ez jól hangzik! De nehezen hihető, hogy két testvér között soha ne lenne rivalizálás!
Nándor: Talán a focival, a csapatjátékkal is magyarázható, hogy nekünk természetes a figyelem, az együttműködés, az egymás támogatása. Közöttünk soha nem az volt kérdés, ki a jobb, hanem hogy segítsünk a másiknak, ha kell. A szüleink is ebben a szellemben neveltek minket.
Ugyanabban a gimnáziumban egyszerre érettségiztek, osztálytársak voltak a Kaposvári Egyetemen, együtt szerződtek a Nemzeti Színházba, de nem kaphatnak ugyanabban a darabban egyszerre főszerepet. Mindebből következhetne a szakmai féltékenység!
Nándor: De nem következik… Tényleg nincs közöttünk semmiféle rivalizálás! Ha a színpadi munka kapcsán valami kritikát mondunk egymásnak, abból sem lehet baj, mert őszinték vagyunk egymással. Tudjuk, hogy a szavak mögött nincs sértő szándék vagy rosszindulat. Csak segíteni akarjuk a másikat.
Sándor: Gyakran játszunk ugyanabban az előadásban. Például az Egri csillagokban Nándi Bornemissza Gergely, én Mekcsey István vagyok, Az ember tragédiájában ő az egyik Lucifer, én Ádám, a János vitézben én Jancsi vagyok, ő a Rablóvezér. Viszont voltak bemutatók, amelyekben nekem nem volt szerepem, nem voltam ott a testvérem mellett a színpadon, de a feszültséget teljesen átvettem, előfordult, hogy szakadt rólam a víz, fizikailag is megviselt az egész.
Egyébként át tudná venni a testvére szerepét!
Sándor: Nem! Erről szó sincs. Ő nem én vagyok.
Ahhoz mit szólt, amikor kiderült, a Parondi fivérek közül Rocco, a címszereplő az öccse lesz!
Sándor: Vincenzo szerepét viszont én kaptam! Végre egy olyan előadás, amelyben az öcsém bátyja lehetek, ahogy a valóságban is. Eddig ilyen még nem történt a színpadon.
Jó, elhiszem! De azért megjegyzem, az interneten Berettyán Nándornak van rajongói oldala, Sándornak nincs!
Sándor: Hoppá! Majd megnézem, mit írnak Nándiról.
Például az egyik rajongója beküldte a Ferencvárosi Újságban megjelent keresztrejtvényt. A megfejtés meghatározása: a Nemzeti Színház társulatának egyik művésze.
Nándor: Bizony! Megfejtettek!
Sándor: Ezért talán nem kellene féltékenykednem?!
Berettyán Sándor (1991) 2019/20-as évadban a Rocco és fivérei, a Tartuffe, A súgó és az Egy előre bejelentett gyilkosság története című új előadásokban lép színére, és láthatjuk még többek között a Sára asszony, Az ember tragédiája, a János vitéz, a Woyzeck, az Egri csillagok, a Csíksomlyói passió, a Psyché, a Részegek előadásain.
Berettyán Nándor (1992) új szerepe a 2019/20-as évadban a Rocco és fivéreiben lesz. Két előadást is rendez: A súgó, Egy előre bejelentett gyilkosság története. Láthatjuk még többek között az Egy ember az örökkévalóságnak, Az ember tragédiája, az Egri csillagok, a Csíksomlyói passió, a Psyché, az Éden földön, a Körhinta és a János vitéz előadásain.
Bocsánat, csak tettem egy próbát. De térjünk vissza a debreceni Ady Endre Gimnázium dráma tagozatához. A sportsikerek után miért a drámát választották!
Sándor: Sportoltam, fociztam, az iskolában elég jól tanultam. Az általánosban matematika tagozatos osztályba jártam, de érdekeltek a humán tárgyak is. Sokáig nem tudtam, merre induljak. Aztán egy október 23-i ünnepségen szavaltam, és utána megdicsért egy nyugdíjas tanárnő. Azt mondta: nekem színésznek kellene lennem. Ekkor vetődött fel a drámatagozat. Tetszett az iskola, jelentkeztem, felvettek, a nulladik osztállyal kezdtem…
Nándor: Nyolcadik után én is Debrecenbe, egy hagyományos gimnáziumba mentem, de nem éreztem jól magam. Szerencsére sokat időztem a bátyámékkal. Először leginkább a társaság, a jó hangulat vonzott. Aztán egy év után átjelentkeztem hozzájuk, így lettünk osztálytársak.
Elvégezték a dráma tagozatot, de egyikük sem jelentkezett a színművészetire.
Nándor: Akkor talán még nem éreztem késznek magam erre a pályára. Nem tudtam, mit akarok. A színházban engem leginkább a rendezés vonzott és a dramaturgián is gondolkodtam. Érettségi után elkezdtem a magyar szakot a Debreceni Egyetemen. De amikor megtudtam, hogy Kaposváron Vidnyánszky Attila indít színészosztályt, nem akartam kihagyni a lehetőséget. Jelentkeztem én is.
Sándor: Tizennyolc-tizenkilenc évesen még én sem tudtam, merre tovább. Azt hiszem, kalandvágyból kezdtem el a mechatronikai mérnök szakot Debrecenben. Szerencsére hamar rájöttem, nem érdekel az engem igazán. Közben elvégeztem egy színpadmester–szcenikus képzést Pesten, és rendszeresen stúdióztam is a debreceni Csokonai Színházban. Jelentkeztem ugyan a pesti Színművészetire, az első rostán túl is jutottam, de a másodikra már nem mentem. Következett Kaposvár, és most itt vagyunk!
Gondolom, Vidnyánszky Attila – akkor még a debreceni színház igazgatójaként – tanított a gimnáziumban a dráma tagozaton!
Sándor: Nem. Ő nem tanított minket a gimnáziumban. Viszont az első nagy színházi élményem még Debrecenben a Liberté 56 volt, és azt ő rendezte. Igaz, akkor még sok mindent nem értettem az eseményekből, mégis nagyon megfogott az előadás. Aztán a Mária, a Szarka Tamás-féle musical ősbemutatóján már én is ott voltam a táncosok között. Az volt az első alkalom, hogy együtt próbálhattam a tanár úrral. Neki nyilván komoly szerepe volt abban, hogy színész lettem, de az is nagyon jó volt, hogy a testvéremmel együtt mehettünk Kaposvárra.
A fiúk bevonzották egymást a színházba! A lánytestvérüket meg kihagyták?!
Sándor: Szerintem Petrát, a húgunkat is érdekelte volna a színház. Most is mindig megnézi az előadásainkat. Talán csak nem mert elindulni ezen a pályán. Szerencsére most már több időt tölthetünk együtt, mert itt van Budapesten, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tanul.
Rocco és az ő fivérei is vidékről érkeznek a nagyvárosba. A balmazújvárosi fiúk hogy érzik magukat Budapesten?
Nándor: Az elején nagyon nem volt egyszerű, de egyre jobban! Szép ez a város, itt is jól érzem magam.
Rocco hazavágyott. Az öccsét is arra tanította, hogy nem szabad elfelejteni a falujukat.
Nándor: Az tényleg nagyon szép, amikor azt mondja: „a mi kis falunk az olajfák földje, az álmoké és a délibáboké!” Nekem, az alföldi fiúnak különösen tetszik, hogy a délibábot is megemlíti. Egyébként meg én sem tudom, nem is akarom elfelejteni a szülőföldemet.
Sándor: Nekem sincs semmi bajom a nagyvárossal, de azért ha van egy kis szabadidőm, igyekszem haza, vagy legalább a természetbe.
Annak idején Balmazújvárosból indult Soós Imre is. Az otthoni idősebbek még személyesen is ismerhették…
Sándor: Nekünk is meséltek róla. Már gyerekkorunkban tudtuk, ki volt ő. Láttuk is a nagy filmjeit. Balmazújvárosban őrzik az emlékét. Szobra van a főtéren, róla nevezték el a színháztermet.
Amikor Soós Imre életének tragédiájáról esik szó, az okok között mindig elhangzik a leküzdhetetlen távolság a vidék és a nagyváros között.
Sándor: Igen. Soós Imrének nem lehetett könnyű feldolgoznia a különbséget a két világ között. Persze ha kilométerekben mérjük a távolságot, most is ugyanolyan messze van Balmazújváros Budapesttől, mint volt 60 vagy 70 évvel ezelőtt, de egyébként nincs már olyan messze egymástól a mai vidék és a főváros. Nincsenek nehezen leküzdhető távolságok a szó eredeti és átvitt értelmében sem.
Soós Imre egyik legendás filmje volt a Körhinta. Mit szólt ahhoz, amikor a színpadi változatban megkapta Bíró Máté szerepét?
Nándor: Itt a Nemzeti Színházban eredetileg ifj. Vidnyánszky Attila kapta vendégművészként Bíró Máté szerepét. A 2015-ös bemutató óta folyamatosan műsoron van a Körhinta, és gyakran játsszuk vidéken is. Így az egyeztetési nehézségek miatt történt ez a lekettőzés. Az pedig egy érdekes véletlen, hogy Balmazújvárosból indultam én is, mint egykor Soós Imre. Csak ő egy fél évszázaddal ezelőtt egy filmben volt Bíró Máté, én pedig most a színpadon.
– A Rocco és fivérei című filmben Alain Delon volt Rocco. Attól sem riadt meg, amikor megtudta, Rocco lesz?!
Nándor: Korábban nem ismertem ezt a filmet. Amikor kiderült, hogy az új bemutatók között szerepel a Rocco és fivérei és én leszek Rocco, akkor leginkább csak annak örültem, hogy kapok egy címszerepet. Később persze megnéztem a filmet, de eszembe sem jutott, hogy tőlem bárki is azt várná: legyek olyan, mint Alain Delon vagy valami hasonló.
Sándor: Nem lenne jó, ha egy-egy szerep esetében zavarna, hogy azt már mások is játszották. Máskor, máshol, más színészekkel, más körülmények között. Vannak persze nagy elődök, legendás alakítások, emlékezetes Ádámok, Luciferek és még hosszan sorolhatnám. Tanulhatunk is tőlük. De magunkból kell kihoznunk a szerepet.
A nagy előképek között ott van maga Jézus is!
Nándor: Az más! Az egészen más. A Csíksomlyói passió nem egy hagyományos színházi előadás, sem itt a Nemzetiben, sem máshol. Különösen nem volt az, amikor olyan szakrális helyeken játsszuk, mint a csíksomlyói nyereg vagy az esztergomi bazilika előtti tér.
Sándor: A passióban Jézus nem egy szerep…
Nándor: Mintha egy teljesen más dimenzióba kerülnénk azzal az előadással. Egy keresztény embernek természetesen egészen mást jelent Jézus, mint bármilyen más ,,színpadi karakter”. Nehéz is erről, ilyen kontextusban beszélni, hiszen itt sokkal többről van szó. Hitről, vallásról. De persze amikor kiderült, hogy Jézusként lépek majd a közönség elé, nagyon megijedtem. Nyilván törekednem kell az átlényegülésre, az ő földi útjának és szenvedéstörténetének a megértésére, de tudom, ebben az esetben nincs, soha nem lehet hiteles az alakítás. Törekedni lehet és kell, de elérni természetesen lehetetlen.
Rocco szerepéhez a lelki nagyság mellett komoly testi erő is szükségeltetik!
Nándor: Én is azt hittem, hogy a bokszhoz elsősorban erő kell. Aztán az edzések során rá kellett jönnöm, nagyon fontos az erőnlét, az edzettség, de a legfontosabb, hogy agyban is ott kell lenni. Nem érdemes ész nélkül öklözni.
A próbák mellett maradt idő az edzésekre?
Sándor: Már januárban elkezdődtek az edzések. Bedák Pál világbajnoki ezüst- és Európa-bajnoki bronzérmes ökölvívó vállalt el bennünket. Az erőnlét, a fizikai felkészítés, a boksztermek világának megismerése miatt különösen fontosak voltak ezek az alkalmak, és erősítette a közösséget is. Minden fiatal járt az edzésekre, még Barta Ági is, pedig ez férfias sport, és neki nem kell bokszolnia az előadásban.
Vincenzo sem harcol…
Sándor: Úgy tűnik, a történet szerint Vincenzo, a legidősebb fivér feladta álmait. Beleszürkült a középszerbe. Így én már nem szállok ringbe. De abban a világban Vincenzo is bőven kap pofonokat.
Nándor: Rocco szerepe miatt az edzéseken nekem fontos volt az ökölvívás alapjainak a megismerése, a technikai tudás elsajátítása, de az is érdekelt volna, hogy kerülhetném el az ütéseket. Az ember nyilván fél a sérülésektől. Szerettem volna megúszni a fájdalmat, kivédeni a támadásokat. Erre mondta az edzőnk: aki bemegy a ringbe, nem kerülheti el az ütéseket. Nagy igazság ez! Rocco és a fivérei próbáltak talpon maradni, keresték a helyüket, a maguk útját a világban.
Mintha a saját történetükben is jelen lenne még az útkeresés: Nándornál a rendezés, a saját dráma; Sándornál a NESZ zenekar, a basszusgitár…
Sándor: Ez ugyanaz az út. Engem a pincétől a padlásig, a hangosítástól a világításig érdekel a színház. Játszom a színházi zenekarban, Kaposváron elkezdtem nagybőgőzni, szeretem ezeket a mély tónusú hangszereket.
Nándor: Ahogy már említettem, engem kezdettől fogva érdekelt a rendezés is, és az egyetem alatt mindig próbálkoztam kisebb-nagyobb feladatokkal. Ezért lehetett, hogy amikor ötödéves voltam az egyetemen, Vidnyánszky Attila megbízott Zelei Miklós Hubertusz című drámájának a színpadra állításával. Az 1956-os forradalom 60. évfordulóján, a szovjet csapatok bevonulásának napja, november 4. előestéjén volt a beregszászi bemutató.
Ebben az évadban két rendezése is lesz itt a Nemzetiben.
Nándor: Az egyik a García Márquez kisregénye alapján készült színpadi játék, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, a másik A súgó. Azt én írtam.
Akár játszhatna is benne!
Nándor: Egyszerre sok lenne! Nem merném magam rendezni. Így is elég merész vállalkozás. Tulajdonképpen egy színházi ötletre épül az egész. Vígjátéki helyzetek kissé abszurd stílusban. A történet szerint hiányzik a súgó, és ott állnak a szereplők elveszetten, tétován, segítségre várva. Pedig minden embernek szüksége van támaszra, biztos pontra, miként a színészeknek a súgóra.
Ebből mindjárt adódik a kérdés, a saját életében ki a súgó? Hol van biztos pont?
Nándor: Számomra a legfőbb támasz a családom, a szüleim, a testvéreim, a menyasszonyom, Katona Kinga, itt a színházban a csapat, akikkel együtt tanultunk, és persze az egész társulat. Na meg persze a Jóisten! Egyébként A súgót is előbb összeraktuk a többiekkel, csak miután összeállt az egész, akkor mutattuk meg az igazgatónknak. Az ő értékítélete is fontos támasz nekem.
Filip Gabriella | fotók: Eöri Szabó Zsolt
(2019. október 04.)