Sokan próbálták már, és manapság is sokan próbálják megfogalmazni, mi is a színház. Sőt, jó esetben minden próbafolyamat kicsit arról is szól, hogy újra és újra megfogalmazzuk, mit is jelent a színház nekünk ma.
Mi is, én is sokszor gondolkozom ezen, azonban egzakt választ valószínűleg lehetetlen adni.
Nem tudom, mi a színház.
Divatos azt mondani, hogy a színháznak gondolatokat kell ébresztenie, problémákat, kérdéseket kell felvetnie. Biztos vagyok benne, hogy ennél sokkalta többre képes. Provokálnia kell. Én nem szeretem, ha provokálnak. Progresszívnak kell lennie. Az új nem esztétikai kategória. Tükröt kell tartania. De kik tartják, és kiknek, és mit akarnak visszatükrözni?
Valamiben azonban talán mindenki egyetért: a színház kulcsa az itt és most. Ez az itt és most az, ami újraidézi a színház rituális ősmúltját, és ez az, ami ezt a múltat minden este jelenidejűvé teszi. És ebben az egyetlen eszköz a színész. Ettől olyan kiszolgáltatott műfaj a színház: a színész ki van szolgáltatva mindenkinek (öltöztetőtől a rendezőig), és mindenki ki van szolgáltatva a színésznek. Nincs senki más, aki ezt a lelket, ezt az itt és most-ot képes lenne megidézni.
Amikor a Csíksomlyói passiót játszottuk tavaly a Kissomlyó és Nagysomlyó közötti „nyeregben”, az előadás egy adott pontján a nézők között haladva kellett cipelnem a keresztet. Egyszer csak valaki a közönségből szinte önkéntelenül előrelépett, és megkérdezte: ,,Segítsünk?” Kinek ne jutott volna eszébe a helyemben Cirenei Simon esete, akiben szánalom ébredt a keresztet cipelő Jézussal szemben, és együtt akarta viselni a Megváltó terhét? És mi akkor és ott – a passiót elevenné tévő misztériumjátékok szereplőihez hasonlóan – ugyanezt megélhettük. Azóta is zavarba jövök, ha erre visszagondolok. Ezek azok a pillanatok, amikor az itt és most-ban fölsejlik a színház több évezredes ereje.
A tiszta megfogalmazást azonban az is nehezíti, hogy egyfelől itt vannak ezek az ünnepi, csodálatos pillanatok, és mellette a hétköznapok, a küszködések, a kudarcok, a nem-sikerülések, a görcsök. És ezt a két pólust átölelni valószínűleg lehetetlen. Hogy lehet összehozni azt, amikor huszonötezer ember előtt játszunk Passiót, és azt, amikor egy előadás felújító próbáján azon vitatkozunk, hogy kinek is kellene kicsit jobbra vagy balra állnia? Nem tudom.
De akkor mégis mit jelent számomra a színház?
A Csíksomlyói passió előadásunk azzal végződik, hogy Berecz András elmond egy rövid fohászt: ,,Az apró madaraknak bátorságos oltalma vagyon a ragadozó ülümadarak elől, ha sűrű tövisbe futhatnak. Mi is azért Krisztus koronájában fészket rakjunk, ott éljünk, hogy minden veszedelmektől s kísértetetektől bátorságosan megmaradjunk.”
Szeretném, hogy az én színházam „tövis” legyen Krisztus védelmező koronájában.
Berettyán Nándor
színművész
(2019. október 30.)