Egykori miskolci szerepéhez tér vissza Blaskó Péter azzal, hogy ő alakítja Gajevet a Meggyeskertben. Igaz, most már sokkal megértőbb Csehov múltba révedő „óriáscsecsemőjével” szemben, mint amilyen a nyolcvanas években volt. Mert mindannyiunknak megvan a magunk elveszett paradicsoma. Blaskó Péteré egészen meglepő helyen van.
Az elmúlt hetekben többször láthattuk egy könyvvel a kezében, címlapján a legendás pályatárssal, Mensáros Lászlóval. Azért vette elő az ő emlékiratait, mert Mensáros is játszotta már Gajevet?
– Ha jól tudom, színpadon nem, csak tévéfilmen, Esztergályos Károly 1979-es rendezésében alakította Gajevet. De a kötet nem erről, hanem Mensáros híres Arany János-estjéről szól.
Akkor itt a közös pont kettejük között: Kovács Ákos 2017 szeptemberében mutatta be a Nemzetiben Arany-estjét, amelyben ön volt a költő hangja. Arany vagy Mensáros emléke miatt olvasta inkább a könyvet?
– Mindkettő benne van, Ákos estjében amolyan narrátor voltam, igaz, újra fel kellett vennünk az általam felolvasott szövegeket, mert kicsit „rádióbemondós” lett, és Ákos arra kért, hogy személyesebb, Arany János-osabb legyen a hangom. Végül is a nézői visszhangokból ítélve, jól sikerült az est. De ez természetesen elsősorban Ákos érdeme, én csak keretbe foglaltam, Arany Jánost megidézve az esten.
Mensáros Lászlóhoz milyen személyes élmény fűzi?
Kossuth- és Jászai-díjas, érdemes művész, a Nemzet Művésze. 1970-ben a Nemzeti Színházban kezdte a pályát, majd egy évadnyi kecskeméti megszakítással 1974 és 1987 között a Miskolci Nemzetiben játszott. Tagja volt a budapesti Katona József Színház társulatának (1987–1994), volt szabadúszó, majd Veszprémbe és a Vígszínházba szerződött. 2002 óta a Nemzeti Színház társulatának tagja.
Számos mozifilmben és tévéjátékban is szerepelt. Filmes pályafutásának első jelentősebb állomása a 141 perc egy befejezetlen mondatból (1974). Játszott továbbá a Dögkeselyűben (1982), a Kabay Barna–Gyöngyössy Imre rendezte, Oscar-jelölésig jutó Jób lázadásában (1983), a Roncsfilmben (1992), a Sose halunk meg című mozifilmben (1993) és a Hídemberben (2002) is.
A 2018/19-es évadban a Meggyeskert mellett Az ügynök halála, a Házasság Palermóban, a Csongor és Tünde és az Othello című előadásokban látható.
– Közös színpadi élményem sajnos nem volt vele. Illetve egy kicsi, de számomra emlékezetes mégiscsak: 1968-ban kezdtünk el főiskolásként statisztálni színházaknál. Én a Madáchhoz kerültem, ahol akkor mutatták be Illyés Gyula Kegyenc című művét, amelyben Mensáros játszotta Petroniust. Vámos László rendezésének végén volt egy tömegjelenet, amelybe mi, hallgatók is beszaladtunk, és volt talán ha három mondatom – amelyeket viszont neki mondhattam. Harmadéves hallgatóként már az nagy élmény volt, hogy olyan színészóriásokkal jöhettem be a színpadra, mint Pécsi Sándor vagy Gábor Miklós. Persze minden próbán elmondtam a magam néhány mondatát, de sosem kommentálták. A bemutatón – miközben mondtam a szöveget – Mensáros barátságosan a vállamra tette a kezét, és a gesztusában nyugtatást és biztatást éreztem. Nagyon jólesett, és egy kicsit fel is oldott a kedvességével.
De azért később is találkoztak?
– Persze összesodort még bennünket az élet, de a legmaradandóbb színházi emlékem Mensáros Lászlóval kapcsolatban mégis a XX. század című önálló estje, amelyet 1965-től adott elő. Ebben fantasztikusan szerkesztette egymás után a különböző irodalmi szemelvényeket, utalásokat. A nézők valósággal zarándokoltak ezekre az estekre. Olyan volt, mint egy pap: nyugodtan állt egy pulpitus előtt, és csak időnként, a rá jellemző eleganciával nézett bele a lapjaiba, és egészen magával ragadó módon mondta egymás után a verseket és a prózai szövegeket. Mensáros valóban műfajt teremtett ezzel.
Térjünk vissza Csehovhoz! Mikor találkozott először az orosz szerzővel színpadon?
– Meglehetősen korán, hiszen a főiskolai vizsgaelőadásunk az egyik osztályfőnököm, Vámos László által rendezett Három nővér volt, amelyben az öreg katonaorvost, Csebutikint játszottam.
Ebben az előadásban is kísérletet tettek az úgynevezett csehovi komédia felmutatására?
– Igazából előfordult olyan, hogy nevettek a nézők, és bizony Csehovnál sok tekintetben érzi azt a színész, hogy borotvaélen egyensúlyoz, de Vámos tanár úr részéről biztosan nem volt cél a komédia. Nem is valószínű, hogy ezt az írói szándékot ennyire komolyan lehet venni. Már Sztanyiszlavszkij sem tudta a Sirály esetében, Csehov a hatalmas siker ellenére dühöngött is, hogy milyen drámai, szomorkás, melankolikus előadást csináltak a komédiájából. A mi mostani Meggyeskertünk is valahol ott egyensúlyoz komédia és szomorújáték, álom és valóság, lét és nemlét határán. A próbák során sokszor beszélgetünk arról Silviu Purcărete rendezővel, hogy Csehov kertje talán nem is valódi gyümölcsös, hanem afféle szürreális táj. Valami elmúlónak, szépnek a jelképe, aminek már csak a romjai maradtak meg. Lehet, hogy a kertnek is már csak az emléke szép. A Kristán Attila által alakított Lopahin képviseli a gyakorlatias szellemet: ő mindezzel az értékkel mintha nem is foglalkozna, hiszen kizárólag a területet tartja csak valamire, ezért ösztönzi folyton a tulajdonost, a Párizsból hazatérő Ljubov Andrejevnát – akit Udvaros Dorottya alakít –, hogy árverezzék el. Mit törődik ez a jobbágyból lett gazdag kereskedő azzal, hogy ez a gyönyörűséges kert része a családi legendáriumnak, sőt még lexikonba is bekerült?
Maga a meggyeskert is a lét és nemlét határán billeg?
– Gajev Ljubov Andrejevna bátyja, aki nyugdíjas éveit ezen a vidéki birtokon kényszerül élni. Vajon valóban magam előtt látom a meggyeskertet, vagy csak egy kép jelenik meg az emlékeimben, amikor kinézek az ablakon? – ez bizony kérdés. Így szólok a húgomhoz: „Tiszta fehér a kert. Nem felejtetted el, Ljuba? Ez a hosszú sétány itt megy egyenesen, egyenesen, mint egy kihúzott szalag, éjszaka ragyog a holdfényben. Emlékszel rá? Nem felejtetted el?” A második felvonásban a szereplőink kimennek piknikezni egy romos kis temető közelébe. Okkal merül fel a kérdés: ha tényleg, úgy értem, fizikailag, valóságosan is létezik a gyümölcsös, vajon miért nem a fehéren vakító, gyönyörű meggyeskertbe mennek a temető helyett? Ott lebegnek ezek a kérdések. De a lényeg, hogy valami itt romlik és pusztul… Márpedig ennek elsősorban fájdalma és nem humora van.
Ismerős érzés lehet, hiszen korábban már megformálta Gajev szerepét.
– Amikor 1986-ban, még fiatalon játszottam Gajevet Miskolcon jóval kevesebbet tudtam erről a szerepről, ezekről a kérdésekről. Még vitánk is volt Csiszár Imre rendezővel a szereposztásról, mert akkoriban Lopahint közelebb éreztem magamhoz. Most már kicsit rezignáltabban nézem Gajevet, aki azon kesereg, hogy nem vele „történt meg” az élet, hanem másokkal. Több már a megértés bennem iránta.
Talán ezért is osztotta önre két éve Csiszár Imre Willy Loman szerepét Az ügynök halálában itt, a Nemzetiben?
– Loman is valamiképpen a múltban ragadt figura, ahogyan Gajev. Kettejük megrekedtsége között mégis hatalmas különbség van. Loman kiszolgált ember, az életút végére ért, megfáradt férfi. Gajev pedig egy óriáscsecsemő, aki – bár már 51 éves – még mindig öltöztetik.
Könnyű 51 éves embert játszania?
– A Meggyeskert rendezője, Silviu Purcărete is viccel a szöveggel, mert azt mondta, hogy Gajev is homályosan fogalmaz a korával kapcsolatban: „én meg már ötvenegy éves múltam”. Ebben a tréfás értelemben ez persze rám is igaz. A lényeg, hogy Gajev egy idős ember, akit egy még idősebb szolga, Firsz öltöztet. Aki számára amolyan dajka. Állandóan szemmel kell őt tartani, vesz-e kabátot, ha kimegy a hidegbe – akár egy gyereket. Loman ezzel szemben lehet, hogy a múltban él, de fáradhatatlanul cselekedni akar. Vagyis aktív, még akkor is, ha ez az akarás olyan, mint amikor kinyomjuk a kuplungot, és megnyomjuk a gázpedált. Nincs értelme, de talán éppen ez az, ami együttérzést vált ki belőlünk. Mert van ebben a nagy akarásában valami üresség is, hiszen – én már abban a korban vagyok, hogy tudhatom – az embernek egy idő után rá kell eszmélnie, hogy elmentek az évek, és már más szerep vár ránk. Loman viszont nem tud leállni. Ez a tragédiája. Ráadásul a két karakter helyi értéke is más. Lomané intenzív alak, aki előreviszi a dolgokat, még ha értelmetlenül is. Gajev passzív, múltba révedő, sodródó.
Blaskó Péter számára a múlt a jelenig tart, hiszen Csiszár Imre, aki három évtizede azt a régi Gajevet rendezte Miskolcon, nemrég Lomant instruálta itt a Nemzetiben. És a kettő között számos előadásban dolgoztak együtt.
– Imrével életünk meghatározó időszakát, pályakezdésünk jó néhány évét éltük át együtt az akkor nagyon izgalmas művészi műhelynek számító miskolci színházban. Amikor mi a Meggyeskertet próbáljuk, Imre velünk párhuzamosan az Egy ember az örökkévalóságnak című drámát rendezi itt, a Nemzetiben. Ebben egy másik nagy miskolci partnerem, Tímár Éva is szerepel. Hogy csak egy példát említsek akkori közös munkáink közül: amikor én Gajev voltam az akkor Cseresznyéskert címen játszott darabban, Éva a húgomat, Ranyevszkaját alakította. Miskolcra tehát mindig nagy örömmel tekintek vissza, talán nem is kerülhettem volna jobb helyre akkor, fiatal éveimben.
Önnek van meggyeskertje?
– Reméljük, hogy az előadásunk közönsége megtalálja a maga meggyeskertjét, miközben mi a sajátunkat építjük a színpadon. Csehov meggyeskertje egy olyan befejezett múlt, amihez már nem tudunk visszanyúlni, mégis él bennünk. Ellentmondásos viszony ez. Ha visszamegyek gyermekkorom helyszíneire, hamar rátalálok. Nemrég készítettek velem egy epizódot a Szerelmes földrajz című műsorban, s Hollós László szerkesztő éppen arra kért, hogy menjünk vissza ezekre a számomra meghatározó, régi helyszínekre. A VIII. kerületi Mátyás tér környékére kalauzoltam őket. A Tavaszmező utca és a Koszorú utca sarkán álló pléhkrisztus például belevésődött az emlékeimbe. Ezek az Ady-féle Krisztus-kereszt az erdőn nagyvárosi változatai. Csodák csodája, de ezeket még a Rákosi-korszakban sem bántották, nálunk is megtűrték ezt a szent sarkot, és a kereszt tövében mindig volt friss virág. A házunk kicsi udvarán rohangáltunk a két testvéremmel, az a környék volt számunkra a mindenség –gyermeki képzeletünk nagy prérije. Egészen 11 éves koromig ott éltünk.
Pedig Blaskó Pétert inkább konzervatív, budai polgárnak gondolnánk, és nem józsefvárosi vagánynak…
– Ráadásul a VIII. kerületből Angyalföldre költöztünk! Annak is a csavargók által kedvelt részére: a Csavargyár utca és a Fiastyúk utca környékére – csak a korhangulat miatt teszem hozzá, hogy utóbbi utcát akkoriban a keletnémet munkásmozgalmi vezér után Thälmannak hívták. Épült ott egy műtermes ház, és festőművész édesapám – tekintettel a három gyerekre – kapott benne egy lakást. Az alsó traktusban szobrászok éltek, a felső két emeleten festők és grafikusok. Ebben a „művésztömbben” nőttem fel, s csak akkor költöztem el, amikor megnősültem és Miskolcra szerződtem. Ott aztán már új életet kezdtünk. Visszatérve a Szerelmes földrajzhoz és az én meggyeskertemhez: édesanyám szüleivel töltöttem a nyarakat Dunabogdányban, és a pesti utcák után az aztán tényleg édeni helyszín volt számomra.
„Művésztömbben” nőtt fel – így aztán nem csoda, hogy a két testvére is művész lett.
– János bátyám édesapánk nyomdokaiba lépett, hiszen szobrász lett, Balázs öcsém pedig hozzám hasonlóan a színház világának szerelmese, az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója. Ironikus, de ebben az értelemben tényleg működött az angyalföldi művészkeltető. Amilyen szomorú tud lenni az a környék, annyira derűs ez az emlék.
Kicsit mintha megint Csehovról beszélne. Miben rejlik az ő derűje?
– A Katona József Színházban 1990-ben játszottam Vojnyicevet a Platonovban. Az előadás negyedik felvonásában van egy drámai jelenet, amelyben mindenki a saját érdekeiért küzd. Igazi nagy jelenet: Básti Juli, Udvaros Dorottya, Balkay Géza és Máté Gabi – így gyűrtük ott egymást nagy bőszen. Amikor Párizsban bemutattuk, ezen a drámai jeleneten nevettek a nézők a legtöbbet, és Ascher Tamás rendező rettentő boldog volt ettől a nézői reakciótól: „Na végre, nevetnek Csehovon!” Máig sem tudom, hogyan alakult így, de kétségtelenül úgy formáltuk meg a jelenetet, hogy azon nevetni kellett. Valahogy így működhet ez: nézőként minden szereplő igazát megértem, de ennyiféle igazságon már nem lehet nem nevetni! Pedig Csehovnál mindenki vesztes…
Többről szól ez, nemcsak Oroszországról?
– Valami romlik itt, erodálódik, sorvad… Mint amikor egy régi szőttest nézünk, s még látszik a múlt szépsége: az aranyszál, de valahogy kopik már az egész. S bár itt-ott rojtosodik, valamit még mindig képvisel. Valami méltóságot, értéket. Ezeknek a régi értékeknek a hanyatlását nézzük végig. Édesapámnak, Blaskó Jánosnak van egy festménye, éppen ez a címe: Erózió. Azt ábrázolja, ahogyan egy népművészeti szőttes kezd eltűnni, elkopik, szétfoszlik. Furcsa pusztulását fájdalommal nézzük. Ebben érezhetünk együtt Gajevvel és Ranyevszkajával. Míg Lopahin puszta négyzetmétereket lát, ők gyerekszobát. Minőségi különbség! Ezért kiált fel Ljubov Adrejevna: „Nézzétek, szegény mama ott megy a kertben... fehér ruhában!” Mert ő tényleg látja, még ha a többiek káprázatnak tartják is. Az előadás vége felé, amikor már szinte mindent elvesztettek, akkor idéz fel Gajev egy képet: „Emlékszem, amikor hatéves voltam, pünkösdkor ebben az ablakban ültem, és néztem, ahogy apám ment a templomba...” Hát melyikünknek nincs ilyen ősemléke? A fölidézett múlt maga a meggyeskert.
Ez nem Blaskó Péter élettémája?
– Élettéma, hitvallás, ars poetica – nagy szavak ezek, de kétségtelen, hogy sokszor gondolok rá, hogy amikor elkezdtem a pályafutásomat, teljesen más társadalmi értéke volt a színészetnek. Akkoriban az emberek útra keltek, hogy lássanak egy-egy alakítást. Meg kellett nézni Darvas Ivánt az Egy őrült naplójában, Latinovitsot Örkény Tótékjában és a Ványa bácsiban, Sinkovitsot a Mózesben vagy a VII. Gergelyben, és természetesen Gábor Miklós Hamletjét. Ma – ha van is ilyen egyáltalán – legfeljebb eseti. Egy jelentős alakítás mindig megfogalmaz valamit az emberről, amivel lehet együttmenni az előadás alatt, közösséget érezni vagy éppen vitatkozni. Egy színházi előadás segít a nézőnek elválasztani a jót a rossztól. Megadja a reményt arra, hogy átjárja a néző lelkét, és másként áll fel a székéből, mint ahogyan az előadás előtt leült. Ha ez sikerül, akkor az értékek pusztulása ellenére sem volt hiába az erőfeszítésünk. Persze akad olyan pályatárs, aki mint a huzat, bejön a színpadra, és máris azt hiszi, hogy színész. Nagyon sok örömet ad, ha elhivatott színészkollégát látok, akiben hivatástudat és szakmai igényesség van.
Lukácsy György | Fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2019. február 27.)