Az elveszett éden nyomában - Silviu Purcărete rendező

Nem ihlették meg eddig Csehov darabjai?

– Valóban, eddig Csehovtól csak a Három nővért rendeztem meg, több mint húsz éve a franciaországi Limoges-ban, a Le Théâtre de l’Unionban. Ihlet lett volna, de eltántorított, hogy annyi nevezetes Csehov-előadás van a világban, láttam én is párat egészen kiváló megoldásokkal, és óvakodtam beállni a sorba, versenybe szállni egy újabb variációval. Ez ugyanis az egyik legveszélyesebb csapda a rendezéskor: ha az ember versenyezni akar. A másik, ha a rendező mindenáron sikerre törekszik.

Mit gondolt, amikor a Nemzeti Színház részéről megérkezett a felkérés egy Csehov-darab megrendezésére? Miért a Meggyeskertet választotta?

– Nagy örömmel és teli szorongással vállaltam el ezt a felkérést. Ahogy a Vihar Shakespeare-nek, a Meggyeskert Csehovnak az utolsó darabja, amolyan művészi végrendelete. Kétségtelenül remekmű, a végről, a veszteségről, a kudarcról szól. Számomra az tűnik nagyon furcsának és érdekesnek, hogy Csehov úgy írta meg a darabot, hogy sohasem járnak a szereplők a meggyeskertben, néha látják az ablakból, de sohasem lépnek be a kertbe. Három felvonás a házban játszódik, a másikban elmennek a zöldbe piknikezni egy rozoga helyre, egy régi temető mellé. Ha ennél a meggyeskertnél nincs szebb Oroszországban, a szereplők miért nem oda ruccannak ki? Senki sem lép be a kertbe, mert oda nem is lehet belépni. Ezért nem azt keresem, mit jelképezhet a meggyeskert, hanem egy misztikus, megfoghatatlan helynek gondolom, amit nem akarok megnevezni.

Csehovot legtöbbször melodrámaként játsszák, pedig műveit komédiának írta meg. Ön miben látja a komikumot, esetleg a humort a drámáiban?

– A Csehov-játszásban sokáig a Sztanyiszlavszkij által elindított hagyomány volt az uralkodó, amit a pszichológiai realizmusra alapoztak, és úgy tudjuk, ez Csehovnak sem tetszett. A fordulatot Nyikita Mihalkov filmje jelentette, az Etűdök gépzongorára, amely a Platonov alapján készült. Ez már komédia volt, erőteljesen kidomborítva a darab teatralitását. A mi előadásunkban lesznek melodrámai elemek, de a szó eredeti értelmében: dráma zenével, ugyanis lírai helyzetekben énekelni fognak a szereplők. Mert vannak a darabban olyan felfokozott érzelmekkel teli jelenetek, amelyek inkább egy zenei partitúrára hasonlítanak, ezt próbáljuk dalban megfogalmazni. Csehov humora amolyan sírva vígadunk formában működik: kacagunk, utána sírunk, de a sírást követően is mindig jön a nevetés. Humor, de szomorú.

Ebben a pókháló finomságú csehovi világban hogyan tudja elkalauzolni a magyar színészeket? Hogyan halad a „work in progress”, ahogy ezt az első próbán mondta?

– Az első pillanattól kezdve együtt indultunk el a színészekkel a darab felfedezésére, mint amikor kinyitjuk az ajtót és belépünk egy új, ismeretlen házba. Csehov nyelvezete, építkezése valóban nagyon kifinomult, és emiatt bizony nem egyszer úgy érzem a próbák során, hogy szinte lehetetlen feladat elé állítja a szöveg a tolmácsot: egy orosz szöveget mondanak a színészek magyarul, miközben ugyanaz a szöveg bennem románul él. Minden erőfeszítés mellett bíznunk kell abban, hogy a színészekkel végzett közös munka és nem a szó szerinti szöveg alakítja ki az előadás légkörét. Lépésről lépésre fedezzük fel a területet, gyújtunk fényt egy-egy szegletben. Meglátjuk, meddig jutunk el. Ezt jelenti a „work in progress”. Persze ebben a társulatban adott egy szereposztás, ami mutat bizonyos irányokba, de a próbákon mind együtt dolgozunk: a színészek, díszlettervező, zeneszerző, itt születik meg minden megoldás. A zene, amit a próbafolyamat alatt ír meg Vasile Șirli, az előadás fontos szerkezeti eleme, tartóoszlopa. Ugyanígy dolgozunk a térrel és jelmezekkel kapcsolatban is, Dragoș Buhagiar felhasználja és „felruházza” a próbán született ­gondolatokat.

Firszet nem egy idős emberre, hanem Trill Zsoltra osztotta, aki már játszott az ön operarendezésében, a Tüzes angyalban egy titokzatos néma szereplőt. Miért őt választotta erre a szerepre?

– Firsz a legtitokzatosabb szereplő, nincs kora, ezért sem az a lényeg, hány éves színészre osztjuk. A Tüzes angyalban annak idején Zsolt egy démoni figurát játszott, Firsz is hasonlóan mitikus szereplő. Nem tudhatjuk, hány éves, talán sokkal több, mint amennyi emberileg lehetséges. Négyszáz éves is lehet, akár egy bibliai alak.

Önnek van meggyeskertje, azaz egy lelki birtok, amit elveszített?

– Minden embernek van. Mindenkinek van számtalan meggyeskertje, attól függően, hogy életének éppen milyen szakaszában van. Ahogy haladunk előre az életünkben, ahogy öregszünk, ezek a „meggyeskertek” egyre tisztábban látszanak, elvesztésük egyre megrázóbb. A veszteség gyakran téma a drámairodalomban, elsősorban az utolsó művekben. Minden ember kivétel nélkül elveszített egy nagyon fontos dolgot: az édent. Az is egy kert volt, egy hely, amiről mindenki beszél, ahová vágyunk, de még senki sem lépett be oda. Elveszítettük, pedig sohasem voltunk benne.

Az interjút készítette:

Kulcsár Edit és Lukácsy György

fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2019. február 27.)