In memoriam
„A Nemzeti legyen a nemzet színháza!” - 90 éve született Sinkovits Imre
(Budapest, 1928. szeptember 21. – Budapest, 2001. január 18.)
A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1951-ben szerzett diplomát. Főiskolai hallgatóként a Belvárosi Színházban és az Ifjúsági Színházban szerepelt, a végzés után a Nemzeti Színház szerződtette. Megtisztelő volt számára, kitüntetés, hogy az ország legjelentősebb társulatába került. Életének egyik legemlékezetesebb napján, 1956. október 23-án a Petőfi-szobornál Batsányi János, Petőfi Sándor és Ady Endre verseit, s a Nemzeti dalt szavalta. „Megrázó volt, a több ezres tömeg velem együtt visszhangozta: A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk!!! Gyönyörű volt. Életemben ezt a csodálatos érzést még nem éreztem” – emlékezett. Az októberi napokban meghatározó tagja lett a Nemzeti Színház forradalmi bizottságának, 1956. december 1-jén pedig bekerült a színház munkáját irányító intézőbizottságba. Büntetésül 1958-ban a József Attila Színházba száműzték. Életének erről az időszakáról sokszor faggatták, általában diplomatikusan fogalmazott; 1981-ben azonban már megjelenhetett az a kijelentése is, mely szerint „amikor 1963-ban visszakerültem a Nemzetihez, felnőtt színészi pályám valójában akkor indult”.
A Nemzeti Színházban első feladatként Macbeth szerepét kapta Shakespeare tragédiájában, majd egymás után jöttek az igazán jelentős szerepek: Ádám Az ember tragédiájában, Bánk bán, Madách Mózesének címszerepe, Sade márki Peter Weiss Marat/Sade című művében. Sinkovits Imre meghatározó tagja lett az ország első színházának; ahogyan egyik tisztelője írta: „maga volt a Nemzeti”.
A hazai színházi élet átalakulása, a művelődéspolitikában bekövetkezett változások Sinkovits Imre művészi életét is döntően befolyásolták. Amikor 1978-tól Nagy Péter, illetve Sziládi János, Zsámbéki Gábor és Székely Gábor került a színház élére, némi keserűséggel jegyezte fel: „Korszerű, modern társulat természetesen létrehozható, de szerintem a Nemzeti legyen a nemzet színháza! Nem közömbös, hogy alá- vagy mellérendelt dolognak tekintjük, hogy a Nemzeti Színházban játszunk.” Mégsem gondolta úgy, hogy máshova kellene szerződnie. Az 1982-től 1989-ig tartó Vámos László és Malonyay Dezső nevével fémjelzett korszakban, 1986. január 2-án játszotta először pályájának egyik legemlékezetesebb szerepét, Bódi Vencelt, Sütő András Advent a Hargitán című művében.
A rendszerváltozást követően, Ablonczy László igazgatása idején újabb méltó színészi feladatok vártak rá, bár ekkoriban idejének nagy részét ankétok, előadóestek, közéleti feladatok töltötték ki. Megérhette, hogy 1956-os tevékenységét rehabilitálták, sőt az erdélyi és a nyugat-európai vendégjáték, egy-egy forró színházi este igazi közösségi élménnyel is megajándékozta. Pályája végén ismét kamatoztathatta kiváló karakterformáló tehetségét – többek között – Hubay Miklós Ők tudják, mi a szerelem, Molnár Ferenc Panoptikum című vígjátékában, a My Fair Lady című musicalben és Csiky Gergely A nagymama című színjátékában.
Hetven filmben szerepelt, közülük talán A tizedes meg a többiek (rendezte: Keleti Márton, 1965), az Isten hozta, őrnagy úr (rendezte: Fábri Zoltán, 1969), a Szerelmi álmok (rendezte: Keleti Márton, 1970) és a Csillag a máglyán (rendezte: Ádám Ottó, 1978) a legemlékezetesebb.
Színészi munkáját és közéleti tevékenységét számos elismeréssel jutalmazták: Jászai Mari-díj (1955, 1962), Kossuth-díj (1966), Érdemes Művész (1970), Kiváló Művész (1974), a Nemzet Színésze (2000). 1998-ban megkapta az egyik legnagyobb állami kitüntetést: a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal.
Gajdó Tamás
Fotók: OSZMI, Nemzeti Színház archívuma
Sinkovits Imre
Az én életem a színház…
S a hitvallásom; hiszek a színházban, a művészetben, az érzelemben és az emberi értelemben. Én az érzelmekre ható színházat vélem igazán modernnek. Csakhogy, minden dolgok dialektikája, hogy az érzelem felkeltésének az útjai értelmi cselekvések kockáival kövezettek. Én magam is először néző, vagyis olvasó módjára fürdöm meg a szerepeimben. Hagyom magamra hatni az író gondolatait. Azt akarom megtudni, hogy szeretem, vagy gyűlölöm az író által megálmodottat. Félreértés ne essék, nem a szerepemet, hanem az alakot, amelyet az író írt. Majd ezt az első benyomásomat akarom felidézni a nézőben. Így építem, építgetem a figurát apró kövekből nagy alapokra, majd később egyre kisebb kockákkal. Faragom és csiszolgatom, amíg össze nem áll egyetlen alakká. Amikor így tudatosan felépítem, akkor lepergetem az egészet magam előtt, úgy mintha én lennék a néző. Átélem a szinte lehetetlent, a magam látását. Ehhez egyetlen eszköz, hogy ismerni kell a nyersanyagot, amellyel dolgozom. A nyersanyag pedig én vagyok. A testem, és legbelül, amelyet szellemnek neveznek. Ismerni kell az erényeket, de még fontosabb a fogyatékosságokról tudni. Legszigorúbb kritikusom én vagyok, hiszen én tudom igazán, hogy mennyit nem tudok. (...) Abban hiszek, hogy a színház segít az embereknek jobbá, szebbé tenni az életüket. Én azért lettem színész, mert úgy éreztem, a hogyanról van mondanivalóm. (1961)
…a színészetet valóban játéknak tekintettem: hogy megeleveníthetem mások érzéseit, indulatait, kül- és belvilágát, megfürödhetek különböző helyzetekben, kapcsolatokban, szituációkban. Nagyon élveztem, amikor három egyfelvonásost játszottunk (…) és mindháromban másik figurát alakíthattam.
Arra, hogy a játék hat a közönségre, csak néhány év elteltével eszméltem. Kezdetben ugyanis volt bennem egy jogos szorongás, hogy vajon elfogadnak-e. Szimpatikus színésszé válok-e a közönség számára? Hogy milyen félelmetes erő a tömeg, és milyen nagy felelősség hárul arra, aki a tömeget valami felé elindítja, arra 1956 környékén jöttem rá. Amikor láttam, hogy a Petőfi téren hogyan hatok az emberekre a Nemzeti dallal, és a Parlament erkélyén még aznap este Ady Fölszállott a pávájával. A pályám iránti felelősség akkor lett része hivatástudatomnak. Attól kezdve ez csak erősödött a Madách Imre, a Katona József, az Illyés Gyula, a Németh László darabokban. (…)
Én a színházat nem szórakoztató, hanem szórakoztatva nevelő intézménynek tekintem. Hazánkban a színjátszást egy idegen kultúrával, hatalommal és nyelvvel szembeni küzdelem hozta létre. Az egész magyar színészet egyfajta hazafias érzésből született. Fontosnak tartom, hogy e négyzetkilométerre tekintve kicsire zsugorodott országnak megőrizzük rendkívül gazdag történelmi múltját és kulturális hagyományait. Egyszer ezt úgy fogalmaztam meg, hogy ha a történelem a nemzet emlékezete, akkor a kultúrája a hagyatéka. Ezt a hagyatékot nem elég csupán átvenni és a nevünkre íratni, őrizni és gyarapítani kell. Ebben feltétlenül feladata van a Nemzeti Színháznak Hevesi Sándortól kölcsönözve a hasonlatot, ezt a hagyatékot olyanformán kell őrizni, mint ahogy a veszta szüzek voltak őrizői és élesztői a tűznek. (2001)
Részlet egy 1961-es interjúból (Film Színház Muzsika),
és Ferenczi Andrea 2001-es Arcok és szerepek című kötetéből
(2018. szeptember 27.)