Mindenkinek van egy fegyver-hordozója

– Sancho már Don Quijote megbolondulása előtt a lovag mellett volt: fát vágott neki, sok más aprómunkát elvégzett, vagyis alapjában jól megértik egymást. Mikor Don Quijote elméje elszabadul a földtől, Sancho ott marad, ahol volt. Neki ez a földhöz ragadtság az alapállapota, ahogy mondja is: a sok égre tekintéstől neki megfájdul a nyaka, „a földön legalább talál valamit az ember”. A realitás az ő hitvallása, ugyanakkor tiszteletben tartja Don Quijote őrületét. Végig úgy érzi, muszáj a lovag mellett maradnia, különben Don Quijoténak befellegzett. Kitart mellette, pedig kezdettől fogva tudja, hogy aki a régi világba akar visszatérni, az vereségre van ítélve.

– Általában olyan Don Quijotékkal találkozunk az életben, akik megelőzik korukat – így anakronisztikusak. Cervantes Búsképű Lovagja éppen fordítva, egy letűnt korszakot, a virágzó középkort hozná vissza. Mintha mi Mátyás király idejébe vágynánk vissza. Abszurd! Sancho viszont végig a jelenben él, és segíti ura képtelen küldetését. Sőt, addig-addig küzd Don Quijote mellett, amíg őt is megcsapja a képzelet játéka. „Már én is hangokat hallok…” – suttogja a meglepettségtől.

– Az eredendő „betegség” természetesen Don Quijotéé, Sancho csak megfertőződik, mert végig közelről szemléli barátja küzdelmét. Don Quijote a történet során látszólag persze mindent elveszít, de azért Sancho barátsága haláláig kíséri…

Lukácsy György 
 

(2015. április 21.)