Felolvasószínház - A manhattani Jóisten szerzője és rendezője

Ingeborg Bachmann második világháború utáni német irodalom rendkívül izgalmas személyisége. 1926 Klagenfurtban született, a háború után 1948-ban szerelem szövődik közte és a tragikus sorsú költő Paul Celan között, aki az egyik legszebb holokausztvers, a Halálfúga szerzője. A világégés utáni új irodalmi generáció egyik csoportosulásának, a Gruppe 47-nek kiemelkedő alakja. 53-ban megkapja a csoport díját, és megjelenik a Kimért idő című kötete, amely révén a német nyelvterület ismert irodalmi alakja lesz. Független nő és alkotó, önállósága, műveltsége, érvelésre kész személyisége zavart kelt a férfiak uralta világban. Egyszerre hiperérzékeny művész és drága ruhákban rangos társaságban forgolódó nő. Nagyon értelmiségi és egy kicsit díva. Erre érez rá a Spiegel című tekintélyes politikai-közéleti hetilap, amelynek egyik száma 1954-ben Bachmann fotójával jelenik meg – ez költőknek nemigen adatik meg. Megítélése ellentmondásossá válik, amikor pszichiátriai klinikákon kezelik, az atomfegyverkezés és a vietnámi háború ellen tiltakozik, nem Németországban vagy Ausztriában, hanem Rómában él...

Költeményei mellett ír elbeszéléseket, operalibrettókat, riportokat. Filozófiából doktorál, rangos irodalmi díjakat kap, egyetemi előadásokat tart – és ír hangjátékokat is. A szabadfoglalkozású íróknak jövedelmet biztosító „alkalmazott” irodalmi műfaj a korszakban a rádiójáték: Heinrich Bölltől Max Frischen át Friedrich Dürrenmattig minden jelentős alkotó dolgozott a rádiónak. Az 1957-ben írt A manhattani Jóisten elnyerte az egyik legjelentősebb német irodalmi díjat (Hörspielpreis der Kriegsblinden). A hangjátékot hallva írt levelet Bachmannak az akkor már befutott svájci író, Max Frisch. A zaklatott életű nő számára a rendezett élet reményét jelentené a kapcsolat, ám az egyenlőtlen erőviszonyok miatt ez sem teljesül be… Bachmann 1965-től Rómában él, fontos műveket ír még, ám nem csupán magánélete rendezetlen, de anyagi helyzete rendkívül bizonytalan. 1973 szeptemberében a lakását egy égő cigaretta tűzre lobbantja. Égési sérülésekkel szállítják kórházba, ahol pár nap múlva meghal. Csak később derül ki, hogy valójában elvonási tünetek okozzák a halálát: a labilis idegzetű Bachmann akkor már jó ideje naponta több mint száz nyugtatón él...

Novelláinak és vereseinek válogatása, Malina című regénye magyarul is olvasható. A manhattani Jóisten című hangjátéka a Kalligram folyóiratban jelent meg.

Online olvasnivaló Bachmanntól: Álmok boltja

Az előadás oldala a Nemzeti honlapján

Szerelem és társadalom

A manhattani Jóisten az első munkám a Nemzetiben, ráadásul készen kapott anyag, nem a magam választása, így kettős izgalommal és felelősséggel láttam neki a darab felfejtésének. Kis félelmet is keltett bennem a sűrű és néhol kuszának tűnő textúra, de minden olvasással újabb és újabb olyan témák merültek fel, amelyek személyesen és közvetlenül foglalkoztatnak. Így amikor most azon a kérdésen gondolkodom, mit jelent nekem a darab, a bőség zavarával állok szemben és inkább arra próbálok választ találni: mi az, amit a rendelkezésünkre álló keretek között meg tudunk ebből szólaltatni, és amivel a nézőket is meg tudjuk szólítani.

Próba a Hollósi Frigyes Művészklubban (eoszfoto)

Bachmann szövege számomra első sorban szerelmi történet, amely a társadalom működésének szövetébe ágyazódik, a kifejezetten hétköznapi rezdülések megragadásával. Egy párkapcsolat életciklusát követhetjük a véletlen találkozás és a könnyelmű kaland ígéretének izgalmától egymás felfedezésén és fel nem fedezésén át egészen a megszilárduló, ám lassú elhidegülésre ítélő jövő lehetőségéig, és az ezzel szemben álló, a megsemmisülésben való beteljesülésig, amit viszont rajtunk kívül – fölöttünk és alattunk – álló erők irányítanak…

E fő szólam mellett személyesen az olyan, ma nagyon is velünk élő témák ragadták meg a figyelmemet, mint a generációs különbségek és feszültségek, az életünket befolyásoló ideológiák és az ezek mentén kialakuló megkülönböztetés kérdése. Fontos „szereplőnek” tartom a várost, amely egyaránt a lüktető élet fizikai megtestesülése, és a rárakódó összes mocsok hordozója, oka és eredménye is. A darab nem látja és láttatja tisztának az életet, de foltjait és kopásait nem utasítja el, hanem a legtermészetesebb velejárónak tartja. Különös kihívás a forma: rádiójátékot felolvasó színházi formában életre kelteni. Már első pillantásra teljesen egyértelműnek tűnik a megfeleltetés, ami a buktatók felmérésével is a hang és nyelv közegében való játék rengeteg lehetőséget felveti.

 

Tömő György
a Nemzeti Színház rendező gyakornoka

Az írásokat a Nemzeti Magazinnak köszönjük!
Hol találkozhat a Nemzeti magazinnal?

(2014. február 19.)