Tömöry Márta
„Hiába, Shakspearehez műveltség kell, de nem szaloni”
Petőfi színháza
S ha sötét zsákjába dugand
A feledés:
Fölhasogatja sötét zsákját
A halhatatlanságnak fényes borotvája.
Petőfi: A helység kalapácsa
Személyes Petőfi-emlékeim
Nagyszüleimtől örökség a piros fedelű Petőfi Összes, ócska megsárgult papíron, gyenge rajzokkal. 1950-ben Csorváson Gyuri bácsiék konyhájában – albérletben lakunk náluk. Ők egész nap tüzelnek, átjárunk melegedni – fennhangon olvasom nekik a János vitézt. Gyuri bácsi időnként felkiált: Nohát, ez a Jancsi! Gondolta a fene az iskolapadban, hogy ennyire viszi! (Tán ez a meghitt közeg teszi, hogy álmomban vállvetve küzdünk Petőfivel a verandánkat ostromló törökökkel.) Első bábos élményem a János vitéz bábváltozata. Kultúrautóval érkeznek a bábosok az iskolánkba. Okos Katás, kulákverő agitprop stílus. – A könyvben nem is úgy van! – morgok az első sorban. Tizenkét évesen a Rómeó és Júlia töredéket is elolvasom. Frusztrál, hogy nincs folytatás.
– Te szent stoppos, konok gyalogló vad nép nem kért apostola! Segíts nekem felkutyagolni e kocsmadomb ormaira!– fohászkodtam 1968-ban.
Az 1972-es, Múzeumkertből induló március 15-i spontán ünnepen én is ott ülök a lépcsőn, a véletlenül összeverődött fiatalok közt, mellettem épp nyomdász gyerekek. Lelkesen mesélik: Jancsóztunk a Petőfi szobornál! (A Várban gőrkorikon, rolleren száguldoztak a fiatalok, Mona haja lobog, repül utána a befűzött nemzetiszín szalag.) Valaki bedobja: Menjünk Budára! Bátortalanul Kossuth-nótát éneklő kis seregünket módszeresen oszlatják, tagolják, az Astoria, a Deák tér, a Lánchíd magasságában. Felkapaszkodunk a 16-os buszra. A sofőr: Hova tolakszik, nénike, teli a busz felkelőkkel! A Várban már le se szállunk, mindenütt rendőrök. Az Úri utcán, a Katonai Ügyészség előtt – pár méterre tőlünk – autóba tuszkolják a Bem tér felé haladó fiatalokat. Bevágunk az első mellékutcába, egy borozóba. A kokárdákat leszedve elköszönünk egymástól: Jövőre, ugyanott! (Este a Bem szobornál már verik, begyűjtik a fiatalokat. Többjüket hónapokra lecsukják.)
A Paál Isti-féle Petőfi-rock! Most a Youtube-on újranéztem. Én nem ezt az előadást láttam! Valami nagy tornateremre emlékszem, a színészek egy térben játszottak velünk. A végén bevonják a nézőket, ugrom én is a többiekkel a körtáncba.
Később Boka Gáborék fergeteges János vitéze. „Függöny fel, függöny le!” – élőkép beállító rögtönző játék. Felülmúlhatatlan, ahogy Berényi Robi slafrokos boszorkánya kékre festett nyelvét pörgetve felfeszül a vaskerítésre!…
És Hang Gáborék Helység kalapácsa: Gábor vállfa soványra fogyva, a rák eszi a levegőjét, bolondozik Rozs Tomival, szívszorító szellemi sziporka.
2006-ban Nyírbátorban a sárkány-műhely gyerekeivel, Szász Zsoltékkal megidézzük Petőfi és Júlia szellemét – kifeszített szalagok közt, kezében gyertyával egy tini lány –, hangzik Fehérváry Lilla interpretációjában a Júlia-napló álom-részlete a csillagokba szálló költőről.[1]
És végül, néhány éve, kora őszben utazunk a metrón – mindenki magába fordulva, szürke, álmos, szomorú –, és akkor egy kislány előveszi a könyvét és olvasni kezdi a János vitéz kezdő sorait – fennhangon. Mint valami galvanizáció, villanyos ütés – az emberek fülelni kezdenek, összenézünk, mosolygunk, titkos közösséggé válunk.
Petőfi valóban őrgéniusz.
Az arcképei: Barabás Miklós rézkarcai, Orlay Petrich Soma festményei – s a dagerrotip! Külön regény e dagerrotip el- s feltűnésének története. A legfantasztikusabb, hogy épp 1956-ban vált láthatóvá, közkinccsé – farkasszemet néz velünk.
A Tigris és a hiénáról
Petőfi sokáig méltatlanul negligált, egyetlen fennmaradt[2], befejezett, drámai műve történelmi dráma. Szélsőségesen romantikus helyzeteivel, hőseivel az utóbbi időben divatba látszik jönni, a posztmodern színház kultuszműveként? Az Árpád-ház ikerharcaira épített királydráma, bosszútragédia. Igazán nagyléptékű, orrhosszal meghaladja a romantikus rémdrámákat. A férfi és női princípium feszül itt egymásnak, kibékíthetetlenül. A tomboló szenvedélyek, beteljesületlen vágyálmok, a nyers, véres valóság és az illúziók nem tudnak harmóniába oldódni, a világ kettős, szent–bolond, részeg arcát mutatja.
Petőfi drámáját életében nem játszották. 1846 január első felében feljött Pestre a Tigris és hiéna kéziratával. A mű előadásra el lett fogadva, a József-napi vásár idején, bérletszünetben[3] fog menni, írja boldogan barátainak. De megmásítják a döntést. Szigligeti sikert ígérő népszínművét adják, a költőnek felajánlják, drámája 1847. április 4-i bérletes előadását. A számára sértően kedvezőtlen feltételek miatt darabját maga vonja vissza. „Méltatlanságot azonban egypár száz forintért, de egypár ezerért sem tűrök senki fiától…”[4]
Nagy kár, hogy az akkori Nemzeti Színház nem kockáztatott,[5] s költőnk nem élhette át művének közönség előtti megméretését. Talán egész drámairodalmunk s Petőfi pályája is más irányt vett volna. Memento ez a mindenkori döntnököknek!
(Örülhetünk, hogy 1847. január 2-án Emich Gusztáv kiadta a Tigris és hiénát.)
E bábosan szélsőséges karakterekkel, rövidre zárt jelenetekkel élőszínpadon is kevesen kísérleteztek eddig. A bábosok még nem próbálkoztak vele. A súlyos szicíliai, lovagjátékokra kitalált, vívni képes, fémpálcás marionettek kínálják a külső formát. Ám az alakok szenvedély diktálta motiváltsága valójában bunraku bábszínpadi feldolgozás után kiált.
Petőfi, a színész és kritikus
Petőfi szerelme a színház iránt korán kezdődött. Már 1835-ben, pesti kisdiákként a „színházak körül ólálkodott”[6]. 1835–38-ban az aszódi skola latina növendéke („1. Itt kezdtem verseket csinálni 2. Itt voltam először szerelmes 3. Itt akartam először szinésszé lenni”[7]). 1837 május 30-tól – június 11-ig Aszódon játszik Balog István[8] principális vándortársulata. Hősünk beleszeret az ifjú László Borbálába, s a truppal szökne. Apja értesül a tervről, s „atyai tanácsai még hetek múlva is meglátszottak(…) hátamon és lelkem porsátorának egyéb részein”[9] – írja.
Közben, már Selmecen, megbukik történelemből, csődbe jutó atyja leveszi róla a kezét. Így az iskola-elhagyó ifjú Pestre jön 1839 tavaszán: „statiszta voltam a pesti Nemzeti Szinháznál s hordtam a szinpadra a székeket és pamlagokat, s a szinészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért”[10]. 1841–43 közt megszakításokkal vándorszínész, több társulattal vándorol, Fehérvárott, Kecskeméten, s Tolna megyében játszik Rónai, majd Borostyán művésznéven. Komoly élet- és szakmai tapasztalatokat szerez a korabeli színházról, játékmódról.
Hogy milyen színész lehetett Petőfi, erről Kerényi alapos könyve hoz fontos argumentumokat. Karakterszerepeket alakít. Kiemelkedik kecskeméti szereplése a Lear bohócaként. Játéka megosztja a nézőket, az idősebbek a komikust keveslik, a diákság, Jókaiék, zajosan ünneplik filozófus bolond alakításáért.[11]
A Színészdal c. verse a hivatás ars poétikája: „Csak árny, amit teremt / A költőképzelet; / Mi adjuk meg neki / A lelket, életet (…) Miénk a hatalom / Az emberszív felett (…) Apostolok vagyunk / Az erkölcs mezején. / Apostoli szavunk / Téged kiált: erény!” (Ám ha a hirdetett ideákkal nincsenek fedésben tetteink: „gyalázat ránk, / Szinészek nem vagyunk!”)
Kora meghatározó színészegyéniségéhez Egressy Gáborhoz[12] szoros barátság fűzte. Egressy magát művelő, tudatos színész. Külföldi tanulmányutakat tesz Bécsbe, Párizsba; foglalkozik a színjátszás elméleti és gyakorlati kérdéseivel (színészképzés, szereptanulási metodika, drámabírálat, műelemzés, szerepértelmezés). Remek elemzést írt például a Hamletről.[13]
Egressy Gáborhoz c. versében a költő, illetve a színész és kora konfliktusára fókuszál:
„Gyakran nem érti emberét a kor; / Nagyot teremt nagy lelke erejébül, / És a bukása! népét fölviszi / Olyan magasra, honnan az leszédül (…)”
De míg a költő századokkal túléli művét:
„Egészen más a színész végzete. / Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen – / Ez a jelen; csak erre számolhat, / Mert a jövőhöz semmi köze sincsen. / Ha a jelennek biztos fövenyébe / Le nem bocsátá híre horgonyát: / Elmegy nevével az idő hajója, / És menni fog az örökléten át.”
S hogy milyen érzékeny nézője, ítésze volt Petőfi kora színházának, az alábbiakban (rövidítve, kihagyásokkal) idézzük kritikáját[14] Egressy játékáról.[15]
Rút bűn az önzés – kezdi filozofálva a költő – s van e az angoloknál önzőbb (…) „zsebe a tengely mely körül a föld forog, e nép a megtestesült kétszerkettő (…) s e népnek (…) van Shakspeareje. Igen bosszantó (…) ha nem magyar (…) lenne hát francia (…)”
Eme ironikus kitérőt Shakespeare istenítése követi: „Shakspeare egymaga fele a teremtésnek. Őelőtte tökéletlen volt a világ, s az isten, midőn őt alkotá, így szóla; nesztek, emberek, ha eddig kételkedtetek, ezután ne kételkedjetek létezésemben és nagyságomban! Mind előtte, mind utána sem madár, sem emberi elme annyira nem röpült, mint Shakspeare (…) Nincs az az indulat, nincs az a szenvedély, az a jellem, melynek mását nem adta, s oly festékkel, mely semmi idő multával sem veszti el szinét, mégcsak meg sem halványodik (…)”
Rátér a darabra: „III. Richard egészben véve nem tartozik Shakspeare legjelesebb művei közé, a többiekhez képest száraz és egyoldalú. (…) A történet nem oly érdekes, mint a Romeo és Júliában, s nincsenek benne szenvedélyek, mint az Othellóban vagy Lear királyban; de tekintve a jellemfestést, e mű a legbámulatosbak egyike, s ott áll mingyárt a Coriolan és a Falstaff mellett. Richard a gazság tökélye (…) Célja az uralkodás – vidámsága mellyel erre tör a legborzasztóbb” – érti meg Petőfi a figura lényegét.
„De van egy jelenés e darabban, melynél nagyobbat, merészebbet nem írt Shakspeare(…) – az első felvonásbeli koporsó melletti jelenés (…) – itt Petőfi taglalja Anna meghódítását. – E jelenésnek nincs párja nagyszerűségben. Ezt Shakepeare valami delíriumában írhatta, mert józan ésszel még ő sem merhetett ilyenbe fogni.”
A színészi alakításról: „Egressy Gábor III. Richardból oly alakot teremtett, amilyet vártunk tőke, s amilyet csak tőle várhattunk (…) Megmondom: mi a különbség Egressy és a többi elsőrendű színészeink között. S ez a nagyság mértéke a művészetben mint a költészetben: a sokoldalúság; ezért nagyobb drámában Shakspeare, mint Molière (…) Míg ezek csak egyes hangszerek, amazok közül mindenik egy-egy zenekar.”
Az alakítás leírása szinte filmes ráközelítés a színész eszközeire.
„III. Richárd Egressy Gábor legsikerültebb legfeledhetetlenebb alakjainak egyike (…) Rettenetes arc, apró mosolygó szemeivel, a nagy éhes szája a feneketlen örvény, mely aztán az embert elnyeli. Valóságos anakonda-nézés, mely odaédesgeti a madarat a kígyó torkába. Ha ezen arc álmodban megjelenik, mire fölébredsz, azt veszed észre, hogy véred elzsibbadt. S ez csak az arc és a néma mosoly; hát mikor nevet, milyen nem-emberi hang ez! Mintha rozsdás ajtó csikorogna, vagy mintha tigris köszörülné gégéjét, mely kiszáradt és vért szomjazik. Beszéde töredezett, szaggatott, egyenként dobálja ki a szavakat, mintha tűhegyeket köpködne más szemébe”.
Mikor a színész, a néző/befogadó és a szerző egy húron pendül:
„Kíváncsi voltam az utolsó felvonásnak azon jelenésére, melyben Richárd a szellemek megjelenése után álmából fölriad; attól tartottam, hogy Egressy el fogja kiabálni a monológot, mellyel így nagy tapsokat arathatni ugyan, mely azonban helytelen. Aggalmam fölösleges volt, annyival inkább, mert Egressy nem szokta föláldozni a tapsért a művészetet.
Amint az ágyból fölugrott, elesett, s néhány lépésnyire csúszott, s belekapaszkodott egy székbe, mintha az élőlény lett volna, mely őt ótalmazza. Itt félig fekve mondta vagy inkább suttogta el a magánybeszédet el-elfogyó lélegzettel. Mily jól esett ez óriási gazembert, ki eddig mások fejein járt, most a földön fetrengve, a legirtózatosabban szétdúlva látni, kétségbeesve, nyomorún, reszketve, mint az eltiport kígyó. S annál meglepőbb volt aztán végelszántságában fölemelkedése, hogy elrohanjon a csatába, hogy, ha már az élete oly utálatos volt, legalább halála legyen vitézi és így kiengesztelő. Ekképp gondolta ezt Shakspeare, s eképp adta Egressy Gábor…”
A művész és korának konfliktusáról:
„Csekély számú, de válogatott közönség volt… mert a páholyok üresen álltak. Hiába, Shakspearehez műveltség kell, de nem szaloni. Megköszönjük-e Egressynek, hogy, tudva a körülményeket ismét shakspearei darabot vett jutalomjátékaul? beéri-e Egressy akármilyen forró, de puszta köszönettel a költészet és művészet nevében? (…) a világ minden köszönetéért sem adnak egy nadrágszíjat sem, melyre végső desperatiójában az ember magát felakaszthatná.”[16] – fejezi be színi kritikáját keserűen Petőfi.
Márta Tömöry: Well, You Need Substantial Erudition to Shakspeare…”
Petőfi’s Theatre
The author of the essay first evokes the figure of the poet in the light of personal childhood and youthful experiences, then sketches his portrait from the perspective of an affinity for the theatre. Interesting episodes are made public of the pupil blessed with ambitions of acting, the young poet who translated Shakespeare dramas and encouraged his contemporaries also to do so and the talented playwright, whose historical play Tigris és hiéna (Tiger and Hyena) has been staged time and time again.
[1] Mikes Lajos – Dernői Kovács Lajos: Szendrey Júlia. Ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása. Genius, Bp., 1930.
[2] Megírta a Zöld Marcit is – népszínművét a híres betyárról egyhangúan leszavazták, dühében valószínűleg tűzbe vágta.
[3] Az akkori színházi szabály szerint az első négy előadás bevételének 5%-a illette meg a szerzőt. Kerényi Ferenc Petőfi Sándor. Elektra kiadóház, Élet-kép sorozat, 2002. 88.
[4] I. m. 89.
[5] Drámaíróink végzete, hogy jóval haláluk után indul művük diadalútra.
[6] Kerényi, i. m. 20.
[7] Petőfi Sándor: Úti jegyzetek. In: http://mek.oszk.hu/06100/06125/html/petofiu0001.html
[8] A Jupiter theátruma avagy a vándorló színészek c. játékát mi, a MéG Színház is feldolgoztuk 1992-ben, Itáliáig jutottunk vele.
[9] Kerényi, i. m. 22.
[10] Uo., 26.
[11] I. m. 43–46. A játék időpontja: 1843. márc. 25.
[12] Egressy (Galambos) Gábor (Sajólászlófalva, 1808 november 3-a – Pest, 1866 július 30-a): színész, a Nemzeti Színház első együttesének tagja, a Kisfaludi Társaság tagja, Petőfi barátja.
[13] Egressy Gábor válogatott cikkei (1838–1848). Színháztörténeti könyvtár, 11. MSZI, 1980. (Válogatta, jegyzetelte és a tanulmányt írta: Kerényi Ferenc.)
[14] III. Richárd király. Színbírálat, Nemzeti Színház, febr.13, 1847. Egressy Gábor jutalmára „III. Richard király” Shakspearetől. In: Petőfi összes prózai művei és levelezése. Szépirodalmi kiadó, Bp., 1974. 261–264.
[15] Lendvay 1843-as, illetve Egressy 1847-es III. Richárdjának eltérő szerepfelfogása éles vitát vált ki a Honderű, a Pesti Divatlap, s az Életképek kritikusai körében. Petőfi érti, s megvédi Egressyt.
[16] Eredeti forrás: Életképek, 1847. febr. 20.
(2013. március 15.)