Törőcsik Mari

Az évadnyitó sajtótájékoztató óta tudjuk, Ön lesz a Buborékok című darab játékmestere. A bejelentéskor ezt minden újságíró tudomásul vette és nagyot bólintott, nyilván tudták, mit jelent. De én szeretném Öntől hallani. A Majornak (Major Tamás) szoktam mondani, hogy jó lenne, ha én lehetnék a maga kivitelezője. Mert nagyon pontosan értettem, hogy mit kért a színészeitől, és azt is tudtam, hogy hogyan lehet azt megcsinálni. Körülbelül ezt jelenti a játékmester, az a dolga, hogy segítse a színészeket. Amíg a Jordán rendez, nekem hosszú-hosszú ideig nem lesz dolgom. Az én szerepem az, hogy a helyzetek, a színészi eszközök, a gesztusok a helyükön legyenek, hogy – nincs rá jobb szó – az előadás pontos legyen. Drága, nagyhírű kolléganőimnek is tudtam néha olyat tanácsolni, amin elcsodálkoztak, nem sértődtek meg, boldogok voltak, és azt kérdezték, hogy te ezt honnan tudod? Ne felejtse el, nagyon kevés színésznek jutott ki a világon annyi nagyszerű mester, mint nekem. Major, Apáthy, Várkonyi, Harag, Taub, Ljubimov, Konszkij, Vaszilijev, Iglódi, és sorolhatnám, akik ráadásul, leszámítva a legutóbbi időkből néhányat, mind színészek is voltak. Nagyon sokat tanulhattam tőlük. Hiányolom is, hogy nálunk a színészeket nem tanítják elegen színészek. Önt évek óta kérik, hogy rendezzen. Jordán Tamás is eredetileg rendezésre kérte fel. Miért nem vállalta? Azt szoktam mondani, hogy úgy én is tudnék, ahogy a többi kilencvenkilenc, de úgy nem érdemes. Komolyra fordítva a szót, én nagyon tisztelem a rendezőt. Mert a rendező az alkotó ember. A színész, kivitelező. Én magam vagyok az alkotás – az, ahogy egy darabban én létezem, ahogy én sóhajtok, nézek, sírok és beszélek, tehát az a személyiség, amelyet fölépítek. A műalkotás maga a személyiség. Erről a Revans jut eszembe. Aki látta az előadást, mind azt mondja, hogy a darabnak azok a legerősebb, drámai pillanatai, amikor Ön a színpadon van. Amikor erről beszélgettünk, Ön mégis megkérdezte tőlem, hogy van-e helye az előadásban… Számomra egy szereppel kapcsolatban mindig kérdéses, hogy helyes-e elvállalnom? Nem vagyok-e kevés a feladathoz? A Román Sanyit az utolsó pillanatig arra kértem, mondja meg, ha nem kellek. Nehogy az ő óriási munkájukat leállítsam, vagy meggátoljam. De ha az a pár ember, akikben hiszek, azt mondja, hogy helyem van az előadásban, akkor én teszem a dolgom. Úgy tudom, az Ön számára mindig az volt a legfontosabb, hogy legyenek a környezetében ilyen emberek. Mindig az volt a legfontosabb. Először a Gellért Endre választott ki magának, a tanárom. Egészen elfogultan hitt bennem. A Nemzeti Színházhoz is ezért kerülhettem (1958-ban) mert – azt hiszem – a Major sohase látott, talán még a Körhintában sem. A Gellért szólhatott neki. Akkoriban én még semmit nem tudtam a mesterségről. A Major felújította a Vízkeresztet, én kaptam meg Viola szerepét. Bara Margit volt Olívia. Ő akkor már nagy és gyakorlott színésznő volt Kolozsvárott, én meg főiskolás. Mondtam a Bodroginak, az akkori férjemnek, hogy énvelem biztosan üvölteni fog a Major, de én majd megpróbálok nem sírni, megpróbálom visszaadni a szerepet és megkérem, hogy engedjenek vidékre tanulni... Annyira féltem, majd meghaltam. Emlékszem, egy próbán a Major fölszólt a színpadra: Törőcsik jöjjön le! Ma se tudom, hogy értem le, olyan ideges voltam. És akkor azt mondta: Törőcsik, maga semmit nem tud. Nem tudok magával mit kezdeni. Látom, hogy pontosan érez, de nem tudja kifejezni, mert nincsenek eszközei. Viszont különleges ízlésre vall, hogy nem képes az általános színészi eszközöket sem használni. Ezért majd évekig leírják magát, hogy nem jön át a rivaldán. De ne is akarjon! Majd itt köztünk, szép lassan megtanulja a saját formáit. Mondja meg, ki kapja meg ezt az életben? Volt, hogy a Majorral én évekig buktam, de soha eszembe nem jutott, hogy ne vele dolgozzam. Tudtam, hogy ő az én mesterem. És igazat mondott, minden úgy is történt… Igen. Egy-egy kritikus kivételével még tíz év után is azt mondták, hogy ne foglalkoztassanak színpadon, mert én színpadképtelen vagyok. Ön is így érezte? Bizonyos idő után, már nem. Például „A vágóhidak Szent Johannája” (Brecht), a Tánya (Abruzov) vagy a Gyökerek (Wesker) után már nem. De a kritika csak a Varsói melódiával fogadott el. Akkor éreztem először, hogy befogadtak. Nagyon izgat, hogy most, amikor már bármit tehet (Törőcsik itt felkacag, én gyanútlanul folytatom), és egy rendező összeteheti a kezét, ha… (nem bírja tovább, közbevág) Nem lehet bármit! Én minden alkalommal megkérdőjelezem magam, hogy tudom-e olyan színvonalon tenni a dolgom, amivel kiállhatok mások elé. Negyvennyolc éve vagyok a pályán, ez mindig így volt, és egyre inkább így van. Lehet, hogy ez – talán rossz a szó - nagyképűségnek hat. De ha nem így tennék, hanem elhinném, hogy bizonyos évek, és tudás után már nem kell belerendülni abba, hogy szabad-e még, az igénytelenség lenne. Persze pénzért, vagy másért én is eljátszottam könnyed, bohó hülyeségeket, de most azokról a feladatokról beszélek, amik az embert életben tartják, tovább viszik. Nekem nagyon kell, hogy legyen mindig valaki, akinek elhiszem, hogy még érdemes. A Zsámbéki például ilyen volt. Neki elhittem, hogy vannak még tartalékaim, és képesek voltunk inspirálni egymást. De az is lehet, hogy ez csak egy munkamódszer, mint ahogy a Hemingway állva írt. Ön volt az, aki elsőként írta alá az új Nemzeti Színházban a szerződését, méghozzá Lear király szerepére. De Schwajda György távozása után a darab rendezője, Anatolij Vasziljev lemondta az előadást. Önnel pedig szerződést bontottak. Nem éppen jó előjelek, és mégis itt van. Vaszilijev elképzelése az volt, hogy kizárólag nőkkel játszatja el a darabot, tehát pont fordítva, mint ahogy annakidején, Shakespeare korában. Nagyon izgalmas dolog lehetett volna. Mondtam is a Vaszilijevnek, hogy ezt csak magával tudom elképzelni. Természetes, hogy nagy volt bennünk a várakozás, és hogy az emberben marad egy hiányérzet. De ennyi. Nem szoktam ezen rágódni. A Nemzeti Színháztól mit vár, mit jelent az Ön számára? Én hihetetlenül fontosnak tartom a Nemzeti Színházat. Számomra nem csak egy épület, hanem múlt, történelem, hatalmas személyiségek. Nem mindenkit fogadott be a Nemzeti Színház, akkor sem, ha ott játszott. Nekem tíz, kemény évembe került. Engem azok az emberek fogadtak be, akiknek a fényképe most ott lóg sorban a Pesti Magyar Színház folyosóján. Ha én soha nem tenném be ide a lábam, akkor is a Nemzeti Színház részese lennék. Törőcsik partnerei: Molnár Piroska és Szalay Marianna Másrészt a Nemzeti Színház egy európai tradíció. Ezt már sokszor elmondtam, minisztereknek is, különösen a rendszerváltás után, hogy a Nemzeti Színház lényege független épülettől, igazgatóktól, kormányoktól, vagy az épület nevétől. Ahol a pénz olyan diktátummal rendelkezik, mint a kapitalizmusban, az államnak erőfeszítést kell tennie arra, hogy egy zenés és egy prózai színházat az átlagosnál nagyobb támogatással fönntartson. Hogy ne zabálja föl a pénz igénytelensége, vagy ne kelljen fölhígítani a repertoárt. Hogy az állam minőséget termeljen a polgárai pénzéből. Az egy másik kérdés, hogy mikor, hogyan élnek ezzel a lehetőséggel? Hogyan él vele a szakma, vagy az állam? Az is előfordulhat, hogy a Nemzetiben nem a minőség dolgozik, hogy éppen egy rossz korszaka van és elhullik. Azt szeretném, hogy a Jordán – akit régóta becsülök és szeretek –, olyan rendezőket és darabokat válasszon, hogy valóban jó minőséggel tudja megtölteni a házat. Ez nem azt jelenti, hogy csak tragédiák, és komplikált, nagy művek valók ide. A Nemzeti Színházban lehet felhőtlenül kacagtatni is az embereket. Csak azt is jó minőségben kell tenni. Kép és szöveg: Eöri Szabó Zsolt

(2003. december 28.)