Hazát és szerelmet keresek Önálló est

„A versmondás nem modoros, archaikus búgás egy szomorkás arcú csellós lány mellett, hanem hitem szerint végtelenül izgalmas, játékos élőbeszéd. Sokat jártam a várost nappal és éjszaka verseket mondva másoknak, hol céllal, hol cél nélkül, és sokunk számára öröm volt ez az igazság.” – vallja Farkas Dénes. A Nemzeti Színház művésze édesapja, Osztojkán Béla (1948–2008) roma költő, író, újságíró verseiből állította össze önálló estjét, amely a Nemzeti Színház Bajor Gizi Szalonjában látható. „Identitást és emberi érzelmeket kereső szövegek ezek, amik természetesek persze fiatalembereknél, de szerencsére édesapám különös érzékletességgel tudta megfogalmazni a küzdelmeit, a tévelygéseit, a kereséseit.” Az előadás díszlete a romkocsmák, az önmagukat még kereső fiatalok világát idézi. Egy romkocsmai emléktúra, ha úgy tetszik. „Az viszont, hogy tartósak, tartalmasak-e az ottani, mélynek hitt pillanatok, kérdéses. Sok lelkes pillanat kötődik az előkészületekhez, olyan alkotókkal való találkozás, mint például Lakatos Róbert, Sarlós Dávid, akiket szintén izgat az ilyenfajta színpadi fogalmazás.”

"Az embert, ha elég vakmerő, és furfang is van benne valamennyi, ha rendelkezik ezekkel a nagyszerű képességekkel, és be is állítja életének örökös szolgálatába, érheti szerencse. Olyan is, ami életre szóló. Ha azonban az ember valamilyen módon költővé lesz, bölcsen teszi, ha Fortunát békén hagyja! Költőnek lenni kötelesség, mégpedig keserves; életforma, amelyre a szerencse istenasszonya is bizonyára csak szánakozó fejcsóválással felelne, ha a költő szerencséjéről kérdeznék. Szerencsémnek vagy szerencsétlenségemnek a megítélését másra bízom. Én mindenesetre nem foglalkozom vele. Feladatot kerestem és vállaltam, nincs időm saját szerencsémmel törődni, mint ahogy eddigi életemmel, sorsommal sem igen óhajtok túl sokat foglalkozni, ami egyébként valóban különös-kegyetlen volt, és persze az ma is. Emlékezetem szerint nem voltam okos gyerek. Szomorkodni azonban nagyon tudtam. S mert (saját sérelmeimet illetően) okosabb válasz nem jutott eszembe, hát írni kezdtem. Szeretem a távolságokat, természetem a kifürkészhetetlen-kifürkészhető távolságok iránt mindig is erősen vonzódott. Mert az ember a saját portáján - tréfa nélkül mondom - igazából csak tenni-venni tud, ami - valljuk be - igen unalmas elfoglaltság lehet.Társadalmi igazságok és aktuális problémák kimondása, ezek dokumentumszerű ábrázolása fontos lehet, de ez is a megoldások első szintjén való mozgás. Én tágasabb világot képzelek, ahol rangvesztés nélkül jelen lehet minden ember, fajtájára és anyanyelvére való tekintet nélkül, ahol becsülete lehet mindenféle kultúrának, világlátásnak, közösségi vagy személyes akaratoknak, ha azok nem akarnak az egyetemes emberiség ellen törni. Ennek a jövőbeli világnak a megélése lenne számomra az igazán nagy szerencse."

Osztojkán Béla

Osztojkán Béla
(1948–2008)

Volt esztergályos, marós, 1977-től szabadfoglalkozású író és újságíró. Első generációs cigány értelmiségiként már a rendszerváltás előtt részt vett a roma civil önszerveződések alapításában, 1989 után vezetőként több cigány kisebbségi szervezetben tevékenykedett, az ország egyetlen cigány nemzetiségi középiskoláját, a pécsi Gandhi Gimnáziumot működtető közalapítvány titkára volt. Alapító-főszerkesztőként jegyzi a Világunk, az Amaro Drom és a Phralipe című lapokat. Művei: Halak a fekete citerában (versek, 1981), Hóesés hűségben (versek, 1983), Nincs itthon az Isten (elbeszélések, 1985), Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen (regény, 1997), Bölcsek napkeletről (színpadi meseköltemény, 1998)