Don Quijote

Bolond? Ütődött? Nevetséges figura? Első ránézésre talán igen. Hiszen ki az, aki egy szélmalomban ellenséget lát, és nekiront? Szélmalomharc – sokszor mondjuk ezt kilátástalan küzdelmekre. Ám, aki a szélmalomharcot vállalja, tiszteletet vált ki a jobbérzésű emberekből.

Átfogalmazni és színpadra tenni egy, a tökéletes szabadság igényével és ízével átitatott regényt, az értelmezések feneketlen kútját tárja elénk. Talán maga Don Quijote is hasonló kételyek között vergődött, amikor saját igazságát, Sancho Panza hiteles valóságával volt kénytelen ötvözni. De létezik még egy szempont, mely a néző számára, ez esetben, a valós kalandot jelenti: az előadásban íróként megjelenő Cervantessel, és az egész Don Quijote-i világot láttató rendezővel, Vidnyánszky Attilával együtt töprengeni adott lehetőségeken, fondorlatos magyarázatokon, miközben elvarázsolt óriások és újragyártott démonok táncolnak a fejünkön – vagy a fejünkben. Kibírni őket, ez vajon a hősiesség, vagy rábírni arra, hogy szálljanak le végre rólunk? Don Quijote, a maga módján mindkét helyzetet kiválóan kezeli, hisz hős ő, de főleg egy szerethető, tiszta lény, aki addig él, ameddig olvassák történeteit.