JEGYPÉNZTÁRUNK ÜNNEPI NYITVATARTÁSA:
December 21-22-23-án, valamint december 27 és 30 között 10.00-18:00 óráig. December 24-25-26-án, december 31-én és január 1-én zárva.
JEGYPÉNZTÁRUNK ÜNNEPI NYITVATARTÁSA:
December 21-22-23-án, valamint december 27 és 30 között 10.00-18:00 óráig. December 24-25-26-án, december 31-én és január 1-én zárva.
Alessandro Izzi
A Szarvassá változott fiú a mai magyar filmművészet csodás gyöngyszeme
A film valójában tudatosan lépi át a különböző esztétikai irányzatok mezsgyéjét, azokét, amelyeken kritikusok hosszú éveken át koptatták tollukat, az alkotás puszta létét is elavultnak titulálva, miközben számtalan kísérletet tettek arra, hogy definiálják, vagy valamely kategóriába besorolják a filmterméket.
A Szarvassá változott fiú forrása egy irodalmi alkotás, gyökerei régmúltra nyúlnak vissza, pontosabban egy kereszténység előtti legendára, amely kilenc fiúról szól, akik szarvasvadászat közben eltévednek az erdőben, s amikor átkelnek egy varázserővel bíró hídon, maguk is szarvassá változnak. Az apjuk követi nyomukat, egy forrásnál talál rájuk, ahol megálltak inni, és csak akkor ismeri fel őket amikor épp rájuk célozva megfeszíti az íját.
A történet dimenzióját tekintve tipikus pogány rege, amit paradox módon egy kolinda őrzött meg, egyfajta román nyelvű karácsonyi ének. A kolindát Bartók Béla átdolgozta, ennek témájára született egyik legrejtélyesebb mesterműve, a Cantata profana két vegyes karra és zenekarra, s ez egyike azon kevés kórusműnek, amelyet a magyar zeneszerző jegyzett. A szerzeménynek már ebben a formájában is elkezdődik a műfaji és esztétikai határok keveredése. A kórusmű, a bartóki szokásoktól eltérően kevés népi dallamot tartalmaz (a folklorisztikus dimenziók leginkább a ritmusban köszönnek vissza) miközben a kar középkori formákat (főként lidio és misolidio), egyenesen a gregorián énekekre visszavezethető vonásokat szólaltat meg.
Miközben a vokális struktúra igyekszik visszanyúlni saját, ezeréves, keresztény civilizáció adta gyökereihez, a ritmus, a dallam-invenciók kvalitása és maga a libretto is teljesen profán logika alapján épülnek fel.
Ez a történet ihlette Juhász Ferenc ragyogó költeményét, amelyben azonban az anya hívja haza szarvassá változott fiát.
Egy élemedett korú anya, aki éveinek súlyos terhe alatt már képtelen megbírkózni a világ kihívásaival, “a villany is rossz, megüt az áram”. A fiú, ahogyan az eredeti történetben is, visszatérésének lehetetlenségét fejti ki válaszában, mert ha valaki egyszer megmerítkezett az anyatermészetben, s ivott legautentikusabb dimenziónk ősi emlékezetének tiszta forrásából, számára a visszatérés útja örökre lezárul, hacsak nem a halál szólítja hazatérésre.
Ebben az intim közegben, egy erős, szimbolikus nyelvezettel találjuk szemben magunkat, ahol egymásba olvadnak szent és profán képek, ahol nagyon erősen jelenik meg az univerzálisan gyötrelmes, sorsszerű elválása anyának fiától. Az anya fájdalmának ábrázolásában felsejlik egy Stabat mater szublimált emléke, amelyben a szívet átdöfő kard hordozza azt a szükségszerűséget, amely a fiút sorsának beteljesítéséhez vezeti, mégha az maga a kínszenvedés és a kereszthalál is.
És ez a költemény az alapja a film forgatókönyvének, amely meglehetősen leleményes megoldással fordítja színházi nyelvre a történetet, ahol egy színész jeleníti meg a szarvast.
Elszakadás az anyától; egy rendező, aki a kilenc szarvas legendáját feldolgozó színházi előadás létrehozásán dolgozik és aki mindehhez bőkezűen használja fel Bartók Cantata Profanaját.
A fiút, apja halálát követően az anya végtelen magányának kozmikus távolából hívja haza. A készülő fikció síkja és a szorosan vett önéletrajzi szál a visszatérés lehetetlenségéről szükségszerűen és kibogozhatatlanul egybefonódnak, s válnak a visszatükröződések egy szédületes ugyanakkor elképesztő sodrású játékává.
A költemény szövegének több hangon történő megszólaltatása egy ragyogó polifonikus játék, a színpadtér és a narráció közötti folyamatos tükröződés ugyancsak az alkotás lírikus hangvételéről tanúskodik.
Az elképesztő szöveghűségű film nem keresi az írott szöveg leegyszerűsítését, egyfajta kalligrafikus redukciót, ahogyan azt a vásznon sokszor tapasztalhatjuk. A filmet semmiképp nem tekinthetjük a költemény puszta illusztrációjának, ezzel szemben egy emelkedett, összetett, önnön magán meditáló alkotás, folyamatos ásatás a metafórákban, egyfajta arheológiai művelet szerkezetét és ritmusát tekintve.
Az irodalmi forrás tisztelete nem kérdőjeleződik meg, a mű sokkal inkább kiemeli a filmes invenciók szabadságát, amely aztán dionüzoszi vonásokat hordozó féktelenségben tör ki. A színházi jelenetek direkt átemelése, az ellentétek örömteli szintézisének feloldásával, átlépi a filmre vett színházról szóló elavult diskurzust.
Ebben a műben összekeverednek, vagyis eltűnnek a határvonalak. Egy film, amely irodalmi alkotás, színházi produkció, musical, szüntelenül és akadálytalanul egymásba fonódó képek folyama, így a filmalkotás nem sorolható be egyik műfaji kategóriába sem. Egy helyzetkép, egy mély, közel természetes kontextusban, olyanban, amilyenben a magyarok a múlt században tanúivá váltak saját földrajzi határaik folytonos átrajzolásának.
Ily módon válik a filmalkotás egy művészi értékekkel bíró, emelkedett meditációvá, amely kiemelkedő előadói teljesítményen, valamint ritka komplexitással bíró hangi konstrukción nyugszik, s a narráció különböző szintjein nyújtott moduláló képességének köszönhetően mindezt rendkívül transzparens módon teszi.
A zenei struktúra, különös tekintettel a műfajok keverésének képességére, sokszor elidegenítve, heterogén zenei elemeket alkalmazva (a partitúrában Bartókon kívül felismerhetőek feldolgozások Corelli, Őrület témájából, de kortárs kórusművek is) ideális kovász egy rendkívül inspiráló montázs vágó képeihez.
És a rendező utolsó gesztusában, ahol kialszik a gyufaláng, amellyel tüzet akart volna vinni a színházba, ahol éppen megemésztették előadását, felismerjük a nézeteltérések fölé emelkedés, az önnön magával való végső megbékélés momentumát, mint az ellentétek utolsó, rendkívüli szintézisét, a végérvényes beletörődést a hazatérés lehetetlenségébe, amely hazatérés voltaképpen az anyai ölelés.
Kováts Rita fordítása
Vidnyánszky Attila a színház eszközeivel újraírta Juhász Ferenc versét, és az így létrejött, sokféle hangulatot egyesítő, de alapvetően mégiscsak lírai jellegű színpadi kompozíció a beregszászi társulat szuverén világértelmezését fejezi ki...
A költeményről: Megtört, fájdalmában megöregedett anya várja vissza fiát a biztonságot nyújtó szülői házba. A fiú azonban nagy úton jár, a titkok kapuján szeretne áthatolni, mert odaát létezésének értelmét, igazságát sejti. Anyja hiába csábítja a régi emlékekkel, a jól ismert illatokkal, ízekkel, táncokkal, mesékkel, a halott apa megidézésével, a fiú nem térhet haza. Az önmagáról való tudást áhítja, ám ez csak úgy lehetséges, ha önnön arcát felejti, ha "szarvassá változik". A szarvassá változott fiúnak a gyökerektől az univerzumig a villanyfényben-benzinben fürdő városon keresztül vezet az útja, miközben folyamatosan felidéződnek számára a falusi otthon képei is.
A beregszásziak előadása követi Juhász Ferenc hosszúversének tagolását. Az első szakaszban „az Anya és a Fiú téren és időn átívelő, a gyerekkort, az összetartozást felidéző párbeszéde”, a kétségbeesett anyai kiáltás és a fiú fájdalmas, de kíméletlen mondata („anyám, édesanyám, nem mehetek vissza, ne csalogass engem”) visszhangzik. A recitált párbeszédet olyan elementáris képsorok kísérik, mint a szarvas-fiú ébredése, vagy a könyv-patákon egyensúlyozó szarvascsorda rituális tánca. A második „epizodikus, már-már történetté összeálló, epikusba hajló jelenetsor” a fiúnak a modern városba vezető útját s az itt szerzett élményeit jeleníti meg, például találkozását a híveit benzinnel tápláló, sátáni nőalakkal. A város izgalmas, ám annál érzéketlenebb, kegyetlenebb tapasztalataival összemosódnak az otthon idilli, harmonikus, „földközeli”, de új titkokat már nem ígérő képei. Az egyik világból önként kilépve, a másikból kitaszíttatva - a fiú magányosan és pőrén érkezik meg a titkok kapujához, amely a halál kapuja. Csak ezen a kapun át térhet vissza anyjához.
Vidnyánszky Attila 2009-ben A szarvassá változott fiú, a Halotti pompa mellett a Három nővér megrendezéséért kapta meg Moszkvában a Mejerhold-díjat. A színházi nyelv megújítóinak járó elismerést korábban olyan európai hírű rendezőknek ítélték oda, mint Krzysztof Warlikowsky, Matthias Langhoff és Krystian Lupa.
A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház előadása
Ősbemutató: 2003