Talpra, magyar! 1956 és a magyar színház

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Kedves barátaim, tisztelt Tokaji Írótábor! Az MMA Kiadó az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulójának tiszteletére a közelmúltban megjelentetett egy hiánypótló válogatást, egy kuriózumértékű antológiát A. Szabó Magda szerkesztésében. Ez a Talpra, magyar! 1956 és a magyar színház címet viselő kötet az MMA Kiadó Kor – Kultúra – Kapcsolódás sorozatának részeként több éves kutató- és előkészítő munka eredményeként jött létre. A Művészeti Akadémia Vigadó téri könyvesboltján kívül a nagy könyvterjesztő hálózat révén ebben az évben már országszerte kapható, és most itt, az írótáborban is megvásárolható. Első szakmai bemutatójára április 9-én az OSZMI-ban került sor, melynek házigazdája Bodolay Géza volt. Ahogyan akkor, most is Blaskó Péter színművész, a Nemzet Művésze fog részleteket felolvasni az antológiából. Új vendégként Márkus Bélát, a Széchenyi-díjas irodalomtörténészt is üdvözölhetjük körünkben. – Miért rendhagyó ez a válogatás? Az elején Ablonczy László nagy tanulmánya olvasható, mely egyfajta eligazítást ad az olvasók számára arról a korról, melyet azután különböző dokumentumok, vallomások, naplórészletek, ügynöki jelentések révén ismerhetnek meg, gazdag képanyaggal kiegészítve, amiből beszélgetésünk során vetíteni is fogunk. Az idei írótábor előző kerekasztal-beszélgetésén Ekler Andrea Németh Lászlónak azt a mondását idézte, hogy az embernek két hazája van: az egyik, ahová születik, a másik pedig az a kor, melyet belakni kényszerül, melyet a saját életével tölt meg. Azt hiszem, ez az antológia is ezt a felfogást képviseli, mert a dokumentumok révén nemcsak a színművészek akkori életébe enged bepillantást, hanem magába a történelmi korszakba is, számos részletet beidézve a hazai és a világsajtó korabeli tudósításaiból. Ahogyan előszavában A. Szabó Magda írja: a kötet tíz fejezete 1953-tól az 1960-es évek „konszolidációjáig” rekonstruálja a történéseket. Emlékeztet minket, hogy körülbelül 1946/47-től, a kommunista diktatúra fokozatos berendezkedésétől eltűnnek a magyar színpadokról az akkori nagy nemzeti kortárs darabok, de a polgári írók, Molnár Ferenc és Herczeg Ferenc művei is. Letiltják Madách drámai költeményét, Az ember tragédiáját is. Ez a klasszikusunk csak 1955-ben, Illyés és Németh László drámái pedig csak 1956-ban kerülhetnek ismét színre. Németh új darabjára, az 1953-ban született Galileire külön is ki fogunk térni. Én ezzel át is adnám a szót vendégeinknek. Először A. Szabó Magdát kérdezem: mi sarkallta arra, hogy nekifogjon ennek a nagy munkának? Milyen nehézségekkel szembesült a kutatás és a szerkesztés során? Azt az eredményt hozta-e a vállalkozás, amire számított?

A. SZABÓ MAGDA: Ez egyszerre volt számunkra egy szükséges és ugyanakkor egy majdnem lehetetlen feladat. Szükséges azért, mert a rendszerváltás óta már közel négy évtized telt el, és az állambiztonsági levéltár anyagai a kutatók számára ma már hozzáférhetőek. De az anyagok máshol is többé-kevésbé megvannak. Készült ugyan egy-egy tanulmány, színházi körökben keringtek legendák, de a kor egészéről ilyen átfogó szöveggyűjtemény még nem született. Így együtt ezek a tükörcserepek – a kötetbe 405 ilyen, hosszabb-rövidebb szövegrész került – egymásra is fényt vetnek: összevillannak sorsok, események, kiegészítik egymást, és kiadnak egy teljeskörűnek szánt színházközpontú kordokumentumot. Bízom benne, hogy ez az első lépés kedvet csinál a kutatóknak, színháztörténészeknek, hogy nekiveselkedjenek, hiszen még mindig nagyon sok a feltáratlan pályakép, tragikus végű művészsors. Különösen vonatkozik ez az emigrációba kényszerült alkotókra. Hogy csak egy példát említsek: Szabó Sándor ugyan megírta a maga módján a visszaemlékezését, amely meg is jelent^[1], de érdemes volna mélyebben feltárnunk az ő és a sorstársai emigrációs éveit, megpróbáltatásait. – A vállalkozás lehetetlensége pedig mindenekelőtt abból adódott, hogy az állambiztonsági levéltárban már ’56-ban elkezdődött a dokumentumok „selejtezése”. Már a forradalom előtt, érezve a veszélyt, daráltak. Aztán ’63-ban megint sok mindent eltüntettek. A köztudatban az él, hogy a nagyarányú iratmegsemmisítések 1989-ben kezdődtek. A politikai rendőrség azonban jobb szimattal rendelkezett, és már ’85-től, amikor Gorbacsov hatalomra került, elindult az újabb selejtezési hullám. Teljes színházi dokumentumtárak semmisültek meg. Sinkovits Imrétől tudjuk, hogy miközben folyamatosan megfigyelték őt, a rá vonatkozó ügynökjelentésekből csupán három oldal maradt. Másokról viszont szinte a teljes anyag megvan. Az állambiztonsági levéltár állománya tehát igen hektikus, egyenetlen. Voltak dokumentumok, amelyek a Széchényi Könyvtárba kerültek. Elképesztő jegyzőkönyveket őriznek például a Nemzeti Színházban vagy a Színház- és Filmművészeti Szövetségben lezajlott gyűlésekről. Vannak 150 oldalas, szó szerinti lejegyzések is, melyekből nem könnyű kiszűrni, ami a korra vonatkozóan is lényeges. De fontos az is, hogy hiteles legyen, amit közlünk; a belügyi jelentések sokszor nem a teljes valóságot tartalmazzák, azért sem, mert az ügynök meg akar felelni a tartótisztnek, vagy mert gyűlöli a színésztársát, a színházigazgatót. A 10 000 oldalakban mérhető anyagból, szörnyűségeket tartalmazó belügyi iratokból, színházi jegyzőkönyvekből, korabeli újságcikkekből, visszaemlékezésekből kellett kiválogatnom a színház nagyon színes világáról mindazt, ami most ebben a könyvben olvasható. El is fogott egy pillanatra a kétségbeesés az összegyűlt temérdek kézirat láttán, hogyan lesz ebből egy olyan olvasóbarát kötet, mely átfogó képet kíván adni erről a még ma is nehezen feltárható korszakról. – Egy dolgot szeretnék még ehhez hozzátenni. Ez a kötet valóban az én válogatásom és szerkesztésem, de igazából a férjemmel, Ablonczy Lászlóval közösen hoztuk létre: az ő esszéisztikus bevezető tanulmánya és az általam összeállított dokumentumgyűjtemény szerves egységet alkot, így ez a mi közös színházi múltunknak is egy fontos foglalata, lenyomata.

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Ez az együttműködés abból is látszik, hogy a tanulmány és a dokumentumok az ’56-os évet illetően kronologikusan is kapcsolódnak egymáshoz. Most Márkus Béla tanár urat arról kérdezném, milyen tapasztalatai voltak, amikor kezébe vette ezt a könyvet. Mivel ajánlaná nekünk ezt az antológiát? Mik az erősségei?

MÁRKUS BÉLA: Ablonczy Lászlót én 61 éve közeli barátomnak mondhatom, már a debreceni bölcsészkaron évfolyamtársak voltunk. Kevés olyan kiváló színháztörténészt ismerek, mint ő. Kiemelném ebben a tanulmányában azokat az állításait, amelyeket a Magda által válogatott szemelvények hitelesítenek. Nyomatékosan hozza szóba azokat a színészeket és írókat, akik november 4-e után emigrációba kényszerültek. A további fejezetekben az ő memoárjaikat olvashatjuk, például Molnár Tiborét, Páger Antalét, vagy az írók közül Méray Tiborét és a korábban Sztálin-díjjal kitüntetett Aczél Tamásét. Soós Imre mellett néhány olyan színész nevét is említi, akiknek az öngyilkosságáról nem adott hírt a korabeli MTI, s akiket nem tart számon a Székely György szerkesztette Magyar Színházművészeti Lexikon sem. A bevezető négy vidéki színház 1956-ban játszott konkrét előadásait hozza szóba; ez – mint szempont – a dokumentumokban már a műsorpolitika szintjén jelenik meg arról, hogy mi mindent kényszerültek bemutatni ’56 előtt, és mi mindent nem mutathattak be. Bizonyára az is érdekelni fogja az olvasót, hogy a színházi életben ki mindenki volt kommunista, kiket állítottak pellengérre a kollégáik november 4-e előtt. Az Igazság folyóirat november másodiki száma például hírt ad arról, hogyan távolította el a Madách Színház forradalmi bizottsága Horvai István igazgatót, Gábor Miklós színészt, „akinek a sztálinizmus legsúlyosabb éveiben elkövetett bűneit még nem bocsátotta meg a színésztársadalom”, és Sarkadi Imre írót, aki – mint utóbb kitudódott – valójában szolidaritásból távozott. Az is kiderül a szemelvényekből, hogy október 23-a körül milyen darabok kerültek színre: Gáli Józsefnek^[2] a Szabadsághegy című darabja több helyen is, Szegeden Bernard Show Szent Johannája, ezt a darabot játszották Horváth Jenő^[3] rendezésében 23-án is. Pesten Németh László drámáját, a Galileit október 20-án mutatták be a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, Gellért Endre rendezésében^[4] (a többi bemutatóról szóló tudósítást lásd a kötet 34–39. oldalán).

A. SZABÓ MAGDA: A Horváth Jenő október 6-i nagysikerű szegedi bemutatóját követő éjszakáról van egy hiteles dokumentum a kötetben. Azt idézi fel, hogy a kapatos rendező hazafelé tartva minden egyes útjába kerülő rendőr pofájába vágta: „Éljen Rajk, vesszen Rákosi”. Kísérői hiába csitították, a következő rendőrnek Szent Johanna hevületével kiáltotta oda: „Rajkot is szentté avatták!”^[5] – Ha azt kérdezzük, miért épp ’53-tól kezdődik ez az antológia, elég csak a Galilei keletkezéstörténetét felidézni. A Hruscsov-beszéd 1956 februárjában hangzik el a 20. kongresszuson, a forradalmat előkészítő eseményekre, így az új színházi bemutatókra is közvetlenül ez a beszéd van hatással. De Sztálin már 1953-ban meghal, és az átmeneti enyhülésnek valójában ez a kezdete. Nem véletlen tehát, hogy Németh Lászlót ekkor, 1953 tavaszán kéri fel Révai József, a korszak meghatározó kommunista kultúrpolitikusa és minisztere egy új színdarab megírására. Helyet biztosítanak neki a szigligeti alkotóházban, ahol egy hónap alatt megírja a Galileit, de aztán évekig nem mutatják be. Nagy Imre miniszterelnöksége 1953 júniusától ’55 áprilisáig tart, amikor leváltják, és Rákosi pártfőtitkárként újra magához ragadja a hatalmat. De ekkor a kultúrpolitikában már nem lehet semmit ugyanúgy folytatni, mint addig. 1955. január 7-én újra bemutathatják Az ember tragédiáját. Elképesztő a siker, a Rókus Kórházig állnak sorba az emberek a jegyekért. Elindul az alkudozás a közönségszervezők részéről, hogy ha egy „muszáj” szovjet darabra veszel jegyet, akkor kapsz Az ember tragédiájára is. Január–februárban összesen harmincszor játsszák az előadást. És természetesen elindulnak ellene az ideológiai támadások. Lukács György két részletben írja meg a Tragédiát kárhoztató Madách-bírálatát a Szabad Népben, amiből nem volt könnyű az érdemi mondandót kiemelni^[6]. Ugyan nem vették le a műsorról, de márciustól szép lassan lefelejtették. Előbb kevés előadás volt, aztán még kevesebb, az évad végén meg már egy sem. A művészkörökben és a színházi alkotók között nagy volt a felzúdulás.

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Ehhez a témához kapcsolódik első felolvasásunk is. Bessenyei Ferenc, a Nemzeti Színház vezető színésze és a pártfőtitkár, Rákosi Mátyás közötti beszélgetést Blaskó Péter idézi fel.

BLASKÓ PÉTER: [Bessenyei Ferenc] „Rákosi? Ott ült velem szemben! Az Akadémiai utcában ott voltunk többen, Major, Gellért és mások. (Utánozza) »Bessenyei elvtárs nágyon jól van« – mondta, de nem is tudta, hogy mit játszom. »Most játsszák Az ember tragédiáját, és az emberek tapsolnak a szocializmus ellen.« Nem ellene tapsolnak, Rákosi elvtárs, szóltam közbe, hanem hálából, hogy ezt játsszuk és láthatják! »Jó, jó Bessenyei elvtárs, csak játsszák, a párt fogja a kezüket!« (Jelentkezés-formán felemeli a kezét.) Rákosi elvtárs! Csak az egyiket! Hogy a másikkal dolgozni tudjunk! Mindenki a föld alá süllyedt. Ilyet mondani Rákosi elvtársnak!”^[7]

A. SZABÓ MAGDA: Ez feltehetően valóban így történt. Gábor Miklós is megemlékezik egy hasonló esetről, amikor Rákosi, a „haza atyja” ugyancsak a Nemzeti Színház színészeivel találkozott. Az ő visszaemlékezéséből hadd idézzek még két mondatot: „Kedves, szellemes, bájos és okos ember – mondta Bessenyei Feri [Rákosiról] –, de mintha csak fél agya fejlődött volna ki. Illyést, Németh Lászlót egy mondattal elintézi (…). Görgey? Kossuth? Dózsa? kit érdekel ma már? (…) „az írók azért nem tudnak írni, mert nem olvasnak Sztálint meg Lenint…”^[8] – mondta nekik direktívaként. – ’55 őszén már nagy az elégedetlenség. A színháziak, akik javarészt eminens párttagok, aláírnak egy memorandumot^[9], melyben többek között Az ember tragédiájával foglalkoznak, meg azzal, hogy miért nem kerül színre a Galilei, és hogy Illyés drámáit miért veszik le a műsorról. Ezt követően az elvtársak egyenként kezdik hívogatni őket azzal, hogy vonják vissza nevüket a listáról. A zeneszerző Szervánszky Endrét is behívják, és arról faggatják, hogy ki adta oda neki a memorandumot aláírásra. „Igen, emlékszem – válaszolta –, de katonatiszt vagyok, nem mondom meg, hogy ki volt”^[10]. 56 januárjában bemutatják Illyés drámáját, a Dózsát, Bessenyei Ferenccel a főszerepben. Megint óriási a siker. „Gyula, forradalmat csináltunk a Dózsával” – mondja Illyésnek^[11]. De ez még csak az erjedés ideje volt. Major Tamással a címszerepben felújítják a III. Richárdot, ami annyira időszerűen hat, hogy bizonyos monológok minden este nyíltszíni tapsot váltanak ki. Elkezdik próbálni a Galileit, ami már ’53-ban tervben volt, aztán évről évre halogatták a bemutatót. ’54-ben már műsorra is tűzték, de aztán lefelejtődött. Elképesztő megalkuvásokra próbálták rávenni az írót. Végül a negyedik felvonás átírása árán mégiscsak lehetővé vált, hogy színpadra kerüljön. Bemutatják Debrecenben a Hamletet Mensáros László főszereplésével. Kurtág Györggyel beszélgettünk erről, aki szerint Mensáros zseniális Hamlet volt. (Kurtág írja az előadás zenéjét, majd az 1963-as legendás pesti Hamletét, amit a Madách Színházban mutattak be.) Erre az alakítására Mensáros, akit majd 1959-ben két évre bebörtönöznek a forradalomban való részvétele miatt, ekkor még Jászai-díjat kap. A többi díjazott közül Földes Gábort, a győri rendezőt, a színésztársadalom mártírját emelném ki. Ő lesz az egyetlen kivégzettje a színházi világnak 1958 januárjában. Tíz hónap szilencium után újra műsoron van a Tragédia. Az 1955/56-os évad végén újra játsszák a Csodálatos mandarint az operában. Júniusban megszületik a cikk arról, hogy miért nem játsszák együtt a három Bartók-művet, ahogyan eredetileg tervezve volt.^[12] Akkor júniusban a Székelyfonóval ment, szeptemberre már együtt volt látható a három Bartók-mű. Gobbi Hildának sikerült elintéznie, hogy nyáron az ő szervezésében a színésztársadalom kiválasztottjai bécsi hajókirándulásra mehessenek. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyharmaduk a forradalom után külföldre távozik. Először mehetnek a fiatalok ösztöndíjjal az Avignoni Fesztiválra. Szeptember 14-én a Nemzeti Színház legendás igazgató-rendezőjét, Németh Antalt, akit Major Tamás gyakorlatilag ellehetetlenített, Zách János, az újdonsült kaposvári igazgató meghívja a színházába, ahol megrendezheti a Csongor és Tündét. Másnap, 15-én Győrben bemutatják Herczeg Ferenc Bizáncát. A háború óta Herczeg-mű nem volt magyar színpadon. Akkora a siker, hogy pesti napilapoktól, művészeti hetilapoktól mentek el Győrbe a kritikusok, hogy írjanak róla, többek között Pándi Pál^[13] – azért talán vannak itt még, akiknek az ő neve mond valamit. – És így jön el Rajk László újratemetése 1956. október 6-án. Gábor Miklós így ír róla:

BLASKÓ PÉTER: „Felmentünk a mauzóleumra, innen leláttunk a ravatalra, a fatörzsek közt a lombok alatt körben minden teret betöltő rengeteg emberre. A kandeláberek füstje a lábunknál húzott el. Csaknem pontosan alattunk Rajknét láttuk a kisfiával kettős zárt alakzatban, a fiú háta szorosan anyja hasához tapadt, anyja hasához és melléhez, az asszony két oltalmazó keze a fiú két vállán mozdulatlan zárt együttes voltak, egy tömbből faragottak. (…) Együtt, testi-lelki zártságukban volt valami elutasító és engesztelhetetlen. Rajkné arca kemény volt, mint egy antik hősnőé, miközben kezét nyújtva, de szó és érzelem nélkül fogadta a sorban hozzálépők részvétét, mintha arra oktatná fiát: Jól nézd meg őket, ők apád gyilkosai! – Farkas Vladimirt az éjjel letartóztatták – mondta közelemben Fazekas. – Legalább most ő is megismeri, milyen érzés, amikor éjszaka megérkezik valakiért a kocsi – mondtam, Saskia (Ruttkai Éva) azonnal rám is szólt megdöbbenten: – Micsoda butaságokat beszélsz? – de én addigra már amúgy is elszégyelltem magam (és ezek az életre szóló szégyenek).”^[14]

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Köszönöm szépen. Blaskó Péter felolvasását hallgatva megfigyelhettétek, hogy Gábor Miklós milyen árnyaltan, plasztikusan, milyen megjelenítő erővel tudott fogalmazni. Ez is erénye az antológiának, hogy felvillantja színművészeinknek ezt a képességét is. De folytassuk Németh Lászlóval, 125 éve született nagy írónkkal, akiről éppen ma folyt itt egy beszélgetés. Magda már említette, hogy a Galilei címszerepét Bessenyei Ferenc játszotta, és azt is, hogy ez az ’53-ban íródott darab csak ’56-ban kerülhetett színpadra.

A. SZABÓ MAGDA: Az iménti beszélgetésen is szóba került, hogy Németh Lászlónak nem volt nagy bizodalma a Major Tamás vezette Nemzeti Színházhoz, aki ’46-ban öt darabját nem fogadta, nem is reagált rájuk. De amikor aztán új szelek fújtak, Major úgy gondolta, hogy az író drámái politikailag is jól jöhetnek. Németh László 1953-ban írja ezeket a sorokat: „Az író kötelessége, hogy ahol rés nyílik, kihajtson. Akármivel bíznak meg, ha képességem határán belül van, neki kell fognom, s a legjobbat, a legbecsületesebbet csinálnom. Ha nem engedik fény elé, ők vizsgáznak le. Ha nem próbálom meg, én vagyok a hibás.”^[15] Végül 1956. október 20-án, igaz, a kiherélt negyedik felvonással, de megszületik a bemutató. Hozzáteszem, hogy majd csak 1994-ben, a debreceni Csokonai Színházban mutatják be az eredeti művet, Lengyel György rendezésében. És akkor jelenik meg az írótól a Galilei (a dráma „pere” 1953–1956)^[16] című kis kötet, amelynek témája ez a kálvária. Hallgassuk meg, Németh László hogyan emlékezik vissza erre az október 20-i bemutatóra:

BLASKÓ PÉTER: „Azt, hogy 10 év után megint érdekes ember vagyok, B. Nagy László lektor adta tudomásomra: szerződések ömlöttek. […] Az előadás délutánját Tímár Józseffel, a Villámfénynél és a VII. Gergely egykori alakítójával töltöttem. […] A színházba is együtt mentünk. […] A négy felvonásból nem tudom pontosan, mit töltöttem a páholyban, talán az elsőt s a negyedik egy részét. A többit a belvárosi utcákban kószáltam újra és újra visszatérve a főposta órája elé, hogy a felvonásközre visszatérjek. A második felvonás végén már kituszkoltak a közönség elé, én azt hittem, csak a darab végén kell halvány árnyékommal a közönség elé állnom, s ez a kellemetlen vonakodás meghajlás közben is ott volt az arcomon. – A taps nagy volt, de ahogy a színfalak között visszacsetlettem-botlottam, az első gratuláló egy vészhírt is mondott mindjárt: Lengyelországban baj van; külföld bemondta, hogy körülfogták Varsót. […] – Na, akkor ezt a darabot sem adják ötszörnél többször – volt a válaszom a hírre. Ilyen volt az én írói pályám legnagyobb sikere. Három nap múlva a színház kapui hónapokra bezárultak.”^[17]

A. SZABÓ MAGDA: Hadd idézzek fel még két mozzanatot a Galileivel kapcsolatban. A könyvben láthatnak egy fotót, mely már ’56 október 23-a után készült. Egy svájci fotós csinálta a Nemzeti Színház hátsó fertályáról: a Lendvai-szobor^[18] és mellette a Galilei plakátja látható rajta, előtte egy fölfordult, kilőtt személykocsi. Ez is egy példa arra, hogy milyen sokat köszönhetünk a külföldi fotóriportereknek. De említhetjük azt a német fotóstól származó felvételt is, amelyen Nagy Imre és Sinkovits Imre látható október 23-án a Parlamentben. Ez a bizonyos svájci fotós, akinek a Nemzeti Színházról azt az emblematikus, beszédes fotót köszönhetjük, november elején, hazafelé tartva Svájcba, útközben is készít felvételeket. Többek között a mosonmagyaróvári vérengzés utáni temetésen: ezen a képen egy 44 éves apa és 15 éves fia sírjánál állnak az emberek. Hazaérkezése után pedig a Svájcba érkező magyar menekülteket örökíti meg. Ez az anyag körülbelül két éve került a Fortepanhoz, tehát még mindig lehetnek rejtett kincsek. – És most hadd térjek ki arra, ami ugyancsak a Galileihez kapcsolódik. Németh László úgy érezte, ha lemegy ötven ebből az előadásból, akkor ő a honoráriumával együtt ki van fizetve. És úgy döntött, hogy onnantól kezdve azok a színészek kapják meg prémiumként az ő jogdíját, akik éltették ezt az előadást. És miután ’57-ben újra elkezdték játszani a darabot, meglett az ötvenedik. Megmaradt Németh Lászlónak az a levele, melyet Benedek Andrásnak, a Nemzeti dramaturgjának írt erről a színház által már majdnem elfeledett ígéretéről. Elküldte Bessenyei Ferencnek az ötezer forintot, aki válaszolt is, hogy soha prémiumnak még ennyire nem örült.^[19] Természetesen a szerzők azért nagyon óvatosan kikerülték, hogy ezt általánossá tegyék. De – mint tudjuk – Németh Lászlóhoz Illyés is csatlakozott, hasonló nagylelkűséget tanúsítva.

SZENTMÁRTONI JÁNOS: És akkor elérkezünk október 23-ához, a forradalom kitöréséhez és az azt következő napokhoz. Sinkovits Imre, Nagy Attila és Darvas Iván visszaemlékezései fognak következni, amelyekben író kollégák is felbukkannak. Márkus Bélát meg is kérem majd a felolvasás után, hogy egy kicsit meséljen nekünk ő is az írók 56-os szerepvállalásáról.

A. SZABÓ MAGDA: Három olyan nagy színészegyéniség következik tehát, akik tevékeny részt vállaltak a forradalomban, amiért meg is kapták aztán a hivatalos „beosztásukat”. Látszani fog az idézetekből, hogy miért is a Talpra, magyar! lett ennek a gyűjteménynek a címe. Mert mindenhol a Nemzeti dalt követelték a színészektől szerte az országban. Kaposváron a fiatal Csurka László adja elő, Szegeden Bicskey Károlyt kérik fel rá. Debrecenben Mensárostól követelik, hogy a Bika Szálló erkélyéről mondja el a Nemzeti dalt, de mire sikerül sebtében kívülről megtanulnia, a tömeg már tovább vonult, így az ő fellépése elmaradt. Ezt a versválasztást azért tarthatjuk jelképesnek, mert általa szövődik spontán történelmi kapcsolat az 1948-as és az 1956-os forradalom és szabadságharc között.

BLASKÓ PÉTER: [Sinkovits Imre] „Már ott álltam a szobor talapzatán, mikor még egyre áramlott a tömeg. Rövidesen megláttam a Színiakadémia csoportját nemzeti zászló alatt. A fiúk felkiabáltak, hogy várjam meg őket. Lassan csend lett, s elkezdtem. Először Batsányi A franciaországi változásokra, majd a Látó című versét mondtam el, utána Petőfi Feltámadott a tengerét, a Kutyák és farkasok dalát, s a forradalom versét: Ady Endre Felszállott a páva. Végezetül a Nemzeti dalt! Megrázó volt, a többezres tömeg velem együtt visszhangozta: A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!!! Gyönyörű volt. Életemben ezt a csodálatos érzést még nem éreztem. Utána még felolvastam a MEFESZ^[20] kiáltványát és az egyetemisták pontjait. Majd ezek után elindult a tömeg (…) a Bem-szobor felé. Az előttem lévő sorban Déry Tibor, Zelk Zoltán, mögöttem Tőkés Anna ment. Egyszer csak ismerős hang kiáltott harsányan a levegőbe. Ismerős, enyhén raccsoló Hang: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” Az anyja köcsögit, hát ez olyan ismerős! Hiszen nyolc évvel azelőtt, ugyanezen a hangon, egy kissé más jelszót hallottam… Nem állunk meg félúton, heakció pusztuljon… Ó, hát persze, Bacsó Péter viszi megint a szólamot…^[21]

[Nagy Attila, Miskolc] „Déltájban meglátogatta a színházat lllyés Gyula és Szabó Lőrinc. És éppen velük beszélgettünk, amikor jött a hír, hogy a diósgyőri munkások elindultak. […] A vendégek elvonultak, mi pedig csatlakoztunk a tüntető tömeghez. – Amikor kiérkeztünk az egyetemi városba, az egyik hallgató éppen a Nemzeti dalt szavalta, de egymás után kétszer belesült. A tömeg elkezdte üvölteni, hogy »Nagy Attila, Nemzeti dal! Nagy Attila, Nemzeti dal! Gyerünk!« – mondták mindenütt körülöttem. Fölmentem az egyetem aulájának a tetejére, elszavaltam a Nemzeti dalt. 50–60 ezer kéz emelkedett a levegőbe, és velem mondták az eskü szövegét. Az ember ilyenkor olyat érez, mintha személyében megsemmisülne, mintha fantommá változna. Szép dolog a művészet, de a művészi cselekvés és a társadalmi mozgás egybeesése valami megélhetetlen, döbbenetes dolog.”^[22]

[Darvas Iván] „Évekkel később meglepetten olvastam azokat az értékeléseket, amelyek szerint, ami történt, olyan volt, mint derült égből a villámcsapás. Hogy történhetett? Miképp omolhatott össze szinte órák alatt egy ilyen hatalmas szervezet, mint a Magyar Dolgozók Pártja, meg az Államvédelmi Hatóság, a hadsereg? Órák alatt szétesett, összedőlt. Hogy történhetett?! – Azt kell hogy mondjam, ez nem volt váratlan! Váratlan az, amit senki nem vár, ami meglepetésként hirtelen bekövetkezik. Amit mindenki vár, az nem lehet váratlan. […] November elsejétől minden úgy tűnt, mintha működne. Az élelmiszer-szállítás vidékről. Teherautók hordták zsákszámra az ennivalót. Ingyen osztották. A falusiak keserű humorral, utalva a propagandára, ráírták a teherkocsik oldalára: »A kulákok ajándéka a fasiszta csőcseléknek…« – Udvariasok voltak az emberek, szeretettel, kedvesen szóltak egymáshoz. igenis, megváltoztak. A szabadság levegője átformálta őket.”^[23]

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Igen. Óhatatlanul eszünkbe jutnak nekünk, íróknak azok az emlékek vagy történetek ugyanezekről a napokról, amikor a színészek, írók együtt voltak, együtt lélegeztek. Ha jól tudom, Veres Péter a Bajza utcai székházból ment el a Bem térre megtartani az írók nevében a beszédét. Egyszer csináltunk erről egy online kiállítást is. Voltak fotók az elnöki szobáról, ahol Zelk Zoltánék többen forradalmi tanácsot ültek, meg arról, amikor a rendezvényteremben gyülekeztek, Déry Tibor és sokan mások. Márkus Bélát kérem, hogy meséljen nekünk ezekről a napokról, az írók helyzetéről, feladatvállalásáról.

MÁRKUS BÉLA: A Nagy Attilától idézett részlethez kapcsolódva érdemes felidézni, hogy Szabó Lőrincnek éppen október 23-án volt költői estje szülővárosában, Miskolcon. Az estet Illyés Gyula vezette be. Erről az eseményről, az előző és a másnapi történésekről, amikor Miskolcot is elérte a forradalom hulláma, Bihari Sándor költő, az est egyik szervezője így számol be: „Tudtuk, hogy Budapesten az egyetemisták nagy fölvonulásra készülnek, kérdés, hogy engedélyezik-e vagy sem. Ez a kérdés érezhetően egész nap benne volt a levegőben. […] Másnap, amikor Miskolc belvárosában sor került a vasgyáriak tüntetésére, „a lent vonuló munkásoknak feltűnt egy fejük fölött síró ember. Néztek fölfelé, és tudakolták, ki ő. Amikor megtudták, hogy Szabó Lőrinc, a költő, kórusban kezdték kiabálni: Éljen Szabó Lőrinc!”^[24]

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Kicsit nagyobb fokozatra kell kapcsolnunk, mert kevés időnk maradt, és még sok mindennel készültünk. Már eddig is meg-megcsillant a forradalom humora. Most Sinkovits Imre naplója következik, mely ebből a fekete humorból fog nekünk ízelítőt adni.

A. SZABÓ MAGDA: Csak egy pár szót mondanék előtte. Ez a napló, Sinkovits Imre 56-os kéziratos naplója akkor került hozzánk, amikor ő már nem élt. Gombos Katalin színésznőtől, a feleségétől kaptuk meg a kéziratot. Ami aztán a férjem, Ablonczy László Sinkovitsról szóló könyvében^[25] jelent meg, s csak egy kis részét válogattuk be a mostani a kötetünkbe.

BLASKÓ PÉTER: [Sinkovits Imre kéziratos naplójából]

„December 7., péntek: Az éjjel letartóztatták Gáli Jóskát. Ma délután a Szövetségben a ruszkik házkutatást tartottak. Részleteket nem tudunk még. – Major már behozta a színházba az egész régi bandáját. […] (Olimpián 9 aranyérmet szerzett a magyar csapat.)

December 9., vasárnap:

– Apróhirdetések. Látta-e már Bp.-et széjjel?

– Akar élelem nélkül élni? Jöjjön Bp-re!

– Lakását ingyen leválasztom – Zsukov.

– Miért történik mindez? Mert be mertünk avatkozni a saját belügyeinkbe.

– 14 éves kisfiú becsönget egy harmadik emeleti lakásba: néni kérem, ha szépen letörlöm a talpamat, meg tetszik engedni, hogy kilőjek a szobaablakon?

– Miért jöttek a ruszkik november 4-én olyan kora hajnalban? Mert a gyerekek még aludtak! Az ENSZ jelszava: Lében und lében hagyni. […]

Kádárék statáriumot hirdettek a fegyverrejtegetők ellen. […] Az ENSZ hétfőn kezdi ismét a magyar kérdést vitatni. Az USA és 14 állam javaslata elítéli a Szovjetunió beavatkozását, és ENSZ-felügyelet alatti kivonulását javasolja.

December 10-e, hétfő: Ma délelőtt Bessenyei Ferit becitálták a rendőrségre. Az értelmiségi forradalmi bizottság ügyében érdeklődtek tőle. Déry Tibor, Keresztury Dezső ugyancsak ott voltak. Mindnyájukat hosszabb-rövidebb idő után elengedték. – Délben fent voltunk a minisztériumban Darabos Ivánnál. Igen értelmesen beszélgettünk, de semmit nem végeztünk.”^[26]

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Sinkovits naplójában felbukkan Major Tamás. Mielőtt meghallgatnánk ezt a részletet, Magdát kérem, hogy meséljen nekünk a november 4-ét követő időszakról, a színházak újra nyitása körüli bonyodalmakról.

A. SZABÓ MAGDA: Csak még egy mondatot szeretnék idézni Sinkovits naplójából, ami a felolvasásban már nem szerepelt: „Jó lesz nem ugrálni!!!” – három felkiáltójellel, kétszer aláhúzva: ezt kapták meg utasításként. Tudjuk, hogy voltak, akik ennek ellenálltak. De hát természetesen az életnek újra kell kezdődnie. A Nemzeti Színház december 23-án a Fáklyalánggal nyit. Illyés nem megy el a premierre, jelezve, hogy ez az ő akarata ellenére történt. Ám az a realitás, hogy sorra újra élednek a színházak. És ami nagyon érdekes: szerte az országban műsorra tűzik a színházak a Bánk bánt, Kiss Ferenc is a Bánk bán-alakításával térhetett vissza a színpadra.^[27] – És ha nem Katona művét játszották, akkor tingli-tangli darabok, operettek, meg könnyed vígjátékok mentek, mondván: felejteni, szórakozni akarunk. – Január 29-én Pécsett Marosán György elvtárs^[28] mond egy dörgedelmes beszédet a színházról a Bánk ürügyén. Az intézményben megbúvó fasiszták provokációs szándékáról beszél, akik szerinte tüntetni akartak a Bánk bán bemutatója kapcsán. Azt hangoztatta, hogy Katona József a merániak ellen írta a drámáját, nem az oroszok ellen.^[29] – Még felújíthatják Mensáros Lászlóval Debrecenben a Hamletet. Nagy Attila az orosz fogság után még eljátszhatja Miskolcon a Bánk bánt, mielőtt újra letartóztatják. Január 11-én Debrecenben Major Tamás mond egy dörgedelmes beszédet, ezután veszik le a műsorról a Hamletet. Miután a Nemzeti Színház épülete nagyon komoly bombatalálatot kapott, fel kell újítani. A társulat Soprontól Szuhakállóig járja az országot a Fáklyalánggal, a Bernarda Alba házával, versösszeállításokkal. Sopronban hangzik el utoljára nyilvánosan Kállai Ferenc előadásában Illyéstől az Egy mondat a zsarnokságról. Olvasható a kötetben, hogy ezután milyen életveszélyes helyzet alakult ki a számára.^[30] Elment a Nemzeti társulata Ózdra is, ahol a december 8-i sortűz ellenére az utolsókig tartotta magát a munkástanács. Nagy sikerük volt, és amikor utána a kohászok megvendégelték őket, egy öreg martinász ezt mondta Sinkovitsnak: „Kedves öcsém, mi itt tartjuk magunkat, de aztán maguk ott Pesten nehogy megint elbasszák az egészet.”^[31] – Közben Major Tamás folytatja „ideológiai túráját”. Erről választottunk egy rövid idézetet, ami 1957. február 14-én a Középdunántúli Naplóban jelent meg „Nekünk nem…” címmel.

BLASKÓ PÉTER: [A forradalom leverése után Major elvtárs harcra buzdít Veszprémben]

„Az imperialisták tovább uszítanak, s hazai ügynökeik, ha más eszközökkel is, mint októberben, de folytatják párt- és népellenes tevékenységüket. Ezért nekünk nem nézőknek, hanem harcosoknak kell lennünk ebben a csatában. Most azzal próbálnak lázítani a népi demokrácia ellen, hogy ma még nyíltabb a terror, mint a Rákosi-rezsimben volt. Sajnos akkor nem azok felé irányult a diktatúra, akik megérdemelték volna, s most ez megváltozott. Ez fáj az ellenforradalmároknak. Most ők érzik a proletáriátus diktatúráját. És meg kell mondanunk, hogy ameddig ellenforradalom van, addig lesz terror is az ellenforradalmárok felé, mert demokrácia az állam ellenségeinek egy országban sincs.”^[32]

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Egyre torokszorítóbb pillanatok, napok és hetek következnek. A színész Nagy Attila már nagyon sokszor felbukkant e könyvbemutató során. Az ő meghurcoltatása következik. Házkutatás, vallatás, verés, magánzárka. Azt hiszem, az ő lelki tartásáról, gerincességéről mind a mai napig példát vehetnénk. Az ő helytállásáról mindig Illyés verse, a Haza a magasban jut az eszembe: „homlokon lőhetnek, ha tetszik, / mi ott fészkel, égbe menekszik”.

BLASKÓ PÉTER: [Nagy Attila] „Éjszaka 1 órakor. Színpadias körülmények között, magyar nyomozók csinálták. – Szemtelenkedtek a zokogó anyámmal, és amikor rendre utasítottam őket, végig gúnyolódtak az egész házkutatás alatt. »Nagyságos asszonyom, kezit csókolom, ne tessék haragudni, egy kis rendetlenség fog maradni.« Amikor bevittek a rendőrségre, ez a három ember kiegészült négyre, és úgy megvertek, hogy tíz napnál tovább véreset pisiltem. A számból egy fogat kirúgtak, amit csak a váci börtönben csináltak meg. Szörnyűségesen összevertek, aztán másnap 9 órakor felvittek kihallgatásra. Azt mondtam, hogy magukhoz, akik engem ütöttek, nem vagyok hajlandó egy árva szót sem szólni. Nyolc napon keresztül naponta háromszor vittek kihallgatásra, de úgy ültem ott, mint aki megnémult. […] Félelmetesen erősnek éreztem magamat attól, hogy semmit nem tud kezdeni a hatalom azzal az emberrel, aki nem a számításaik szerint cselekszik. Elhatároztam, hogy öljenek meg, de nem beszélek… 17 hónapot ültem vizsgálati fogságban, ebből 10 hónapot magánzárkában, egyedül.^[33]

A. SZABÓ MAGDA: 1958 júniusában, Nagy Imréék kivégzése után születik meg az ítélet. 1956. november 3-án ő azt mondta: „ismét színész vagyok, vége a politikai pályafutásomnak…”^[34] De ’58 közepére már olyan lett az ellene szóló vádirat, hogy várható volt a 15 éves börtön kiszabása vagy akár a halálos ítélet is. Amikor végül 12 évre ítélték, már úgy vélte, hogy a bírák ártatlannak tartották. – És sorra jönnek a letartóztatások, az elképesztően hosszú színészlisták, hogy a vidéki színházakban is kit, mikor, miért, mennyi időre kell eltiltani a szakmától, a színháztól. A Nemzeti Színházban többen is voltak – Mészáros Ági, Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre –, akik valóban a széles nyilvánosság előtt vettek részt az eseményekben, és a fellépésüknek nagy volt a visszhangja is. De őket nem lehetett lecsukni, mert akkor összedőlt volna a Nemzeti Színház. Végül is hat hónap szilenciumot kaptak úgy, hogy a színházon kívül nem vállalhattak semmilyen fellépést, tehát se filmben, se másutt. Pedig ezek voltak a legfontosabb jövedelemforrásaik. Major maga próbált közbenjárni, hogy ha lehet, ezt a retorziót valamilyen módon el kellene kerülni, mert különben tönkremegy a Nemzeti Színház repertoárja. Sikerült is elérnie, hogy ezek az emberek a Nemzetiben játszhassanak. – Darvas Ivánt 1957. május 28-án úgy tartóztatják le, hogy be kellett várniuk a Gerolsteini kaland című habkönnyű filmvígjáték forgatásának befejezését.^[35] Ez ugye népgazdasági érdek volt, mert ha őt előbb tartóztatják le, újra kellett volna forgatni a filmet. Mensáros Lászlót 1957-ben újra és újra kihallgatják, majd 1958. augusztus 22-én letartóztatják, és a Gyűjtőfogházba viszik, ahol a már ott raboskodó Darvas Ivánnal színházi „előadásokat” szervez. Újabb letartóztatása után Márianosztrára kerül, ahol Obersovszky Gyula segít neki teljesíteni a normát, s ő cserében megtanulja a költő verseit, hogy amikor kiszabadul, le tudja írni őket, s így később megjelenhessenek.^[36] – Végül egyikük sem tölti ki a teljes időt. Darvas Iván ’59-ben, Mensáros ’60-ban szabadul, Nagy Attila ’61 áprilisában. És mind a hárman lélekben megerősödve térnek vissza az életbe. – Egy tragikus sors van, a Földes Gáboré, akit mint a Győri Színház főrendezőjét szintén ’57 májusában tartóztattak le. Ő rendezte azt a bizonyos Bizánc előadást, meg a Bánk bánt is a színház újrainduláskor, amit szintén felhasználnak a halálos ítéletében ellene, hogy ezzel az előadással lázítani akart. Első fokon halálra ítélik júliusban, és hiába mozdul meg a szakma, 1958. január 15-én, 35 évesen kivégzik. Hallgassunk meg egy részletet feleségének írt utolsó leveléből.

BLASKÓ PÉTER: [Földes Gábor] „Írmikém […], életemmel, sorsommal számot vetettem. Akárhogy lesz, ennek így kellett lennie. Ez a tudat, hogy van értelem és rend a sorsomban, megnyugtat, és bármivel szemben biztonságot ad. Akik irántam érdeklődnek, megmondhatod, aki ilyenen keresztülmegy és még művész is, legalább igazán és meztelenül látja, mi mit ér, és meggyőződhet a dolgok viszonylagosságáról és arról is, hogy mindenen túl szép [az] emberi jövő. Két mű izgat rendezőileg ilyenformán, a Tragédia és a Hamlet… [itt a cezúra törölt néhány sort]. Nehéz szerepemet, ha feloldás, ha tragikus finálé fejezi is be, teljesen megnyugodtan, az igazság fölényével fogom végigjátszani… […] Mindig szerettelek. Gábor.^[37]

Az ítélet végrehajtása

Az elnöki tanács elutasító határozata 1958. január 14-én kedden érkezett meg a Győri Megyei Bíróságra. Másnap, 15-én hajnalban Gyenes István tanácsvezető bíró „…a halálbüntetés végrehajtása végett 4:47 perckor átadja a bakónak” Földes Gábort. – „A bakó 4:57 perckor jelenti, hogy az ítéletet végrehajtotta. Dr. Fogarasi Sándor és dr. Korein Sándor orvosszakértők közlik, hogy a halál 5 óra 1 perckor következett be. – A kivégzett holttestet 6 órakor újabb orvosi vizsgálat után a bitófáról levették. – A jegyzőkönyv lezáratott.”

Utolsó szavai

A rabtársak felidézték: a bitó alól Gábor búcsúkiáltásai visszhangzottak.

„Éljen a nemzetközi munkásmozgalom!
Éljen Lenin! Éljen Nagy Imre!
Éljen a független Magyaro…” – és a többi néma csend.

Rabtársaival pedig azt üzente szeretteinek, barátainak: Ady Piros gyász ünnepén című versével emlékezzenek rá.

Piros gyásszal ünneplők, lelkeim,
A vért, a kínt, a gyászt tartogassátok.
Ki fog csordulni a magyar kehely,
és negyvennyolc óta is fog az átok:
Jól átkozzatok és jól készüljetek.^[38]

SZENTMÁRTONI JÁNOS: Nehéz ezután megszólalni, viszont sajnos az időnk lassan lejár. Nagyon szépen köszönöm A. Szabó Magdának és Márkus Bélának, hogy megosztották velünk a gondolataikat, Blaskó Péternek pedig külön köszönöm a közreműködését. Nagyon remélem, hogy sikerült kedvet csinálnunk ehhez az antológiához, ahhoz, hogy kézbe vegyék és elmerüljenek e drámai napok történetében színművészeink visszaemlékezésein keresztül. Ezt a beszélgetést Mensáros László 1989-ből, tehát már a rendszerváltás évéből való szavaival szeretnénk zárni. Hadd kérjem meg Magdát, a kötet szerkesztőjét, hogy konferálja föl ezt az utolsóként elhangzó részletet.

A. SZABÓ MAGDA: A kötet hátsó borítóján látható fotón Darvas Iván és Mensáros László állnak a Műcsarnoknál, a Hősök terén, 1989. június 16-án, Nagy Imre lyukaszászlós koporsója előtt. Minden jelenlevő számára döbbenetes, felejthetetlen élmény volt, ahogy ez a két ember sorolta az áldozatok nevét, a foglalkozásukat, az életkorukat. Ez a névsor, mely zömmel munkásokat, fiatalembereket tartalmazott, egyértelműen bizonyította, hogy 1956 nem a fasiszta reakció ellenforradalma, nem is egy külföldről vezényelt beavatkozás volt.

BLASKÓ PÉTER: [Mensáros László] „Életem legnagyobb megrendítő napja volt június 16. […] 63 évesen, a Hősök terén értettem meg, hogy én magyar vagyok. Először életemben nem tudtam elénekelni a Himnuszt, mert úgy sírtam. Először értettem meg igazán, hogy mit jelentenek ezek a sorok:

Balsors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhödte már nép
A multat s jövendőt.

Nagy Imre miniszterelnök – élt 62 évet. Alig bírtam kimondani, rettenetes volt, szünetet is tartottam. Éreztem, hogy jön a könny, jön a könny. Lepereg előttem, hogy az utolsó szó jogán mit és hogyan beszélt. Lemondását aláírhatta volna, kérhetett volna felmentést, beismerhette volna a »bűnösségét«. És mégsem tette meg. Ilyen felemelő nagy gesztusnál érezhetjük, milyen parányi az ember. […] S a felemelő és megrendítő napon azt is minduntalan érezhettem, mennyire semmiség az én sorsom. Börtönben voltam? Ugyan! Az én ügyem meg sem történt. Semmiség, semmiség. A Jóisten így akarta, hogy történjenek a dolgok. Az ő adománya, hogy megélhettem ezt a napot.”^[39]

 

 

Rise Up, Hungarians!
The 1956 Revolution and Hungarian Theatre. Book Presentation at the Tokaj Writers’ Camp

In August 2026, the Tokaj Writers’ Camp was held for the 54th time. One of this year’s particularly timely discussions took place on 11 August and focused on the documentary volume Rise Up, Hungarians! – 1956 and Hungarian Theatre, published by the Hungarian Academy of Arts to mark the 70th anniversary of the 1956 Hungarian Revolution and War of Independence. The volume opens with a much-needed study by theatre historian László Ablonczy, which provides an overview of the period itself, highlighting the key events and developments in Hungarian theatrical life in 1956. The ten chapters that follow the introduction reconstruct this turbulent period in Hungarian theatre history, from 1953 to the “consolidation” of the 1960s, a time marked by dramatic events and personal tragedies. Through documents, personal testimonies, diary excerpts, and agents’ reports, complemented by a wealth of visual material, readers gain an intimate insight into the relentless ideological pressure exerted on theatre practitioners and their courageous struggle to preserve artistic autonomy. The discussion featured Magda A. Szabó, editor of the volume; literary historian Béla Márkus; and actor Péter Blaskó, who read excerpts from contemporary documents, and it was moderated by János Szentmártoni, managing director of MMA Publishing.

(2026. November 09.)