Egymásra figyelni, nyitni a világra

A Nemzeti Színház rendszeres látogatója – Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke, református zsinati elnök. Ide ugyan a hivatali szolgálat, a lelkipásztori kötelességek elvégzése után, szabadidejében érkezik, de hivatása miatt is fontosnak tartja a színházat. Az itt szerzett élményeiről nemcsak a családi, baráti találkozókon, közösségi rendezvényeken beszél, időnként az istentiszteleten mondott igehirdetéseibe is beépíti az adott bibliai idézethez illeszkedő történeteket.

Már a magyar színjátszás gyökereinél ott találjuk a protestáns iskoladrámákat…

Pedig a kezdetekben sokan rossz szemmel néztek a színházi kultúrára. Úgy tartották, hogy az valami színlelés, és rontja az erkölcsöket. Kálvin ugyan ezt nem mondta ki, de az ő ideje alatt Genfben sem voltak nagy hagyományai a színháznak. De az anglikán egyház, amely részben protestánsnak számít, a reformációnak egy speciális ága, sokkal szigorúbb volt. Oliver Cromwell idején, 1646-ban – akkor harminc éve halt meg Shakespeare – Londonban betiltották a színjátszást. Csak az 1660-tól uralkodó II. Károly engedélyezte újra. A puritán mozgalom célja az anglikán egyház megtisztítása volt, és úgy gondolták, ennek része a színjátszás, főleg a világi színjátszás betiltása is. Hangsúlyozni szeretném: mindezzel a mai protestantizmus semmilyen szinten nem ért egyet, nem tud azonosulni.

Az első magyar iskoladrámák 16. századi szerzői közül több lelkészt is számontart a színháztörténet, de az irodalomtörténet is. Igaz, nagyon nehéz szövegeket hagytak ránk…

A reformációban nagyon sokan, és viszonylag hamar felismerték az iskolai színjátszás jelentőségét, legyen szó akár a hittartalmak átadásáról vagy bibliaismeretről, ezért íródtak az úgynevezett iskoladrámák. Egyháztörténeti szempontból is nagy tisztelettel emlékezünk ezekre a négy-ötszáz évvel ezelőtt élt testvéreinkre. Persze az alkotásaik ma már nehezen olvashatóak, és a színházművészet szempontjából sem jelentősek, mivel az iskoladrámákat didaktikus céllal írták. Ezzel a módszerrel igyekeztek aktivizálni a gyerekeket, a frontális oktatás helyett így tudták bevonni őket az ismeretszerzés folyamatába. Ezáltal nemcsak tartalmat adtak át, nyilván próbálták az evangelizációt is végezni, a hitvallásokat is átadni, az élő Istenbe vetett hitet erősíteni. A mai bibliadráma ezt a módszert fedezte fel újból, az egykori iskoladrámák hagyományait eleveníti fel modern pedagógiai eszközökkel.

Az iskolai élet mely területein jelenik meg ez a „pedagógiai eszköz”?

Fontos szerepe van a hitoktatásban, a katekézisben és lelki gondozásban is. Ha én szereplője, részese vagyok egy történetnek, és saját szavaimmal mondom el az érveimet, mindjárt jobban megértem az egészet. Vegyük például a vámszedő, de Jézust a házba mégis befogadó Zákeus találkozásának történetét. Ha Zákeus vagy Jézus szempontjából mondom el, akkor különböző oldalról azonosulok az eseményekkel, és a különböző nézőpontok miatti különbségeket természetesen meg lehet beszélni. Lelki gondozásnál részese lehetek valami olyan problémának, ami engem személyesen érint. A megoldáskeresésben ilyenkor is sokat segíthet a dramatikus feldolgozás. Itt kell megemlíteni az evangéliumi színházak megjelenését is. Ezek szintén az iskoladrámák modern folytatásának tekinthető előadásokat hoztak létre. Főleg a rendszerváltás után több gyülekezetben is alakultak színjátszó körök, és az indirekt misszió egyik eszközeként működtek, sokan közülük azóta is működnek. Ebben az időben jelent meg nálunk is az utcamisszió, amikor zeneszámok, gyakran dicsőítő énekek között egy-egy rövid bibliai részletet, párbeszédet, miniszíndarabot is előadnak a fiatalok.

Ezek azok a műfajok, amelyeket nem biztos, hogy az idősebbek szeretnek!

Nincs új a nap alatt. Mindig ugyanazok a problémák élednek újra. Tudom, ma is sokan vannak, akik minden ilyen újdonságot elutasítanak, az evangéliumi üzenet megzavarásának tekintik. De szerintem, aki hitre jut, az talán egy ideig lehet szemellenzős. Annyi a világban a kísértés, hogy megzavarhatja valami a figyelmét. Viszont akinek szilárd hite van, az nyitott tud lenni, mindenkivel tud beszélni, meg tudja a másikat hallgatni még akkor is, ha az a másik ember egészen másképpen gondolkodik a világról, mint ő. Ha tudunk egymással beszélni, kialakul egy bizalmi viszony, abban megszólalhat az evangéliumi üzenet. Nyitni kell a világ felé, és ennek a nyitásnak kiváló lehetősége a kultúra, a színház. Szerintem adott esetben szakrális zene lehet egy Quimby-koncert is. Sok olyan dalszöveg elhangzik, amely az emberlét nyomorúságáról beszél, miközben kiált a megoldásért. Valahol a művészetnek is az a lényege, hogy őszintén elmondjuk az örömeinket, de a kérdéseinket, kétségeinket is, és azt, hogy mi nyomorít meg ebben a földi életben. Azért beszélünk minderről, mert szeretnénk a kérdéseinkre választ, a problémáinkra örök megoldást találni, és közben valami mindenütt igaz, fix értékrendszerhez igazodni.

Amikor még iskolába járt, részt vett dramatikus foglalkozásokon?

Nem emlékszem, hogy mint pedagógiai módszert alkalmazták volna az általános és a középiskolában a drámapedagógiát, de a teológián már tantárgy volt a bibliadráma. Viszont voltam diákszínjátszó. A Herendi Porcelángyárban, ahol a szüleim dolgoztak, nagyon jó színjátszókör működött. Már hatodikos koromban bekerültem abba a közösségbe, és később, középiskolásként is visszajártam oda. Ott tanultam meg, milyen érzés az, hogy egy közösség tagjaként másoknak is átadhatok valamit. Azóta nagy tisztelettel tekintek a színészekre, akik ugyan játszanak, de hatalmas alázatot igényel a munkájuk, hiszen közben odafigyelnek a társaikra, a szerzőre, aki üzenni akar valamit a darabjával, követik a rendező utasításait, aki átlátja, kézben tartja ezt az egész különleges képződményt, előadás közben persze érzékelniük kell a közönség reakcióit is. Ezért lett számomra misztérium a színházi előadás. A társadalomban is ezt kellene megtanulni: egymásra figyelni. Enélkül nem születik meg az előadás, nem működik a világ.

A herendi színjátszócsoportban milyen szerepeket kapott?

Már nem tudnám felidézni a szerepeimet. Az biztos, hogy nem nagy klasszikusokat, inkább vidám egyfelvonásos darabokat mutattunk be. Elsősorban a szórakoztatás volt a cél. Persze ha valami ünnepség volt, akkor is mi szerepeltünk, énekeltünk, verseket mondtunk, irodalmi idézeteket olvastunk.

Nem csábította a színészi pálya?

De. Erősen gondolkodtam ezen a hivatáson is. Ám tisztában voltam a tehetségem korlátaival, miközben egyre határozottabb céllá lett számomra a teológia. Ennek ellenére nem szakadt meg a kapcsolatom a színházzal. Számomra a színház misztérium, szentély, mert ha más módon is, mint vasárnap a templomban, de itt is Istenről, Isten szeretetéről beszélnek, és arról a megoldásról, amit az Isten adhat, és amire nagyon nagy szükségünk van. Olyan szentély ez, ahol az ember úgy van középpontban, hogy közben keresi az Istent.

Jól gondolom, hogy nézőként – a balatonalmádi lelkészi szolgálat miatt –leginkább a veszprémi színházba jár?

Nagyon régóta járunk a veszprémi Petőfi Színházba, és az utóbbi időben az a megtiszteltetés ért, hogy a Nemzeti Színház bemutatóira is rendszeresen meghívnak. Hosszan tudnám sorolni a számomra kedves, emlékezetes előadásokat. Van úgy, hogy otthon egy hétig is beszélgetünk a látott előadás után. De az is előfordul, hogy az idehirdetésbe belefoglalom a színdarabban felvetett problémát, üzenetet, ha azzal éppen jól lehet illusztrálni az Ige üzenetét. A látottakról többnyire írok is magamnak egy rövid tárcát.

A Pápán működő Református Teológiai Akadémián homiletikát, vagyis egyházi retorikát oktat. Ennek kapcsán is felhasználja a színházi élményeket?

A Biblia üzenete gyönyörűséges, de ennek megszólító, életszerű továbbadása nagyon nehéz és szép feladat. Az elvont teológiai szöveg nehezen érné el az ingerküszöböt, ezért van szükség az életből vett példákra. A lelkipásztoroknak is meg kell érteniük, ha nem figyelnek oda a világ dolgaira, ha nem tudják, mi történik körülöttünk, akkor képtelenek lesznek megszólítani az embereket. A színházi előadásokban is nagyon sok emberi probléma, korunkat jellemző nehézség fogalmazódik meg, ez is segíthet a figyelemben, az embertársaink megértésében.

Filip Gabriella

| fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2026. március 26.)