Ő emel magasra

Tóth Auguszta 2015 óta, vagyis tíz éve hívja izgalmas kalandozásra a nézőket a Hoztam valamit a hegyekből – Mezei Mária című önálló estjével. Önéletírásainak nagy erejű részleteivel, dalbetétekkel, komolyan és humorral idézi meg a mai művész egyik nagy elődje, Mezei Mária életét és pályafutását. A Jászai Mari-díjas, érdemes művésszel, aki az elmúlt évad végén a társulat tagjainak szavazata nyomán Szörényi Éva-díjat kapott, az önálló est évtizedéről beszélgettünk. 

A korszak számos nagy magyar színésze közül – Szeleczki Zita, Muráti Lili, Tolnay Klári, Kiss Manyi, hogy csak néhányat említsünk – miért Mezei Máriára esett a választása? 

 – Karádyt is választhattam volna, mert sokat énekeltem a dalait, sőt most is énekelem. Szilassy Nellyvel, a darab zenei szerkesztőjével hosszú ideig, több mint harminc évig dolgoztunk együtt – 83 éves koráig kísérte zongorán a fellépéseimet. Az Óbudai Társaskörben is szerepeltünk zenés estekkel, ahol többek között Karády- és Mezei-dalokat, megzenésített Ady-verseket énekeltem. Amikor a színházam igazgatója, Vidnyánszky Attila azt mondta, hogy mindenkitől örömmel fogad önálló estet, úgy éreztem, hogy ez egy jó lehetőség, élek vele. Akkortájt nagyon sokan Karádyt énekeltek, ezért úgy döntöttem, hogy Mezei Máriát választom. Kiderült, hogy édesanyámnak több róla szóló könyve van, a legjobb barátnőmnek pedig megvolt a Bujdosó lány című dupla lemeze. Elkezdtem olvasni a színésznő Vallomástöredékek című könyvét, amely az életéről, színészetéről, hitéről született írásait tartalmazza.

Talált hasonlóságokat, párhuzamokat kettejük között?

– Sok azonosságot találtam – valószínűleg tudat alatt keresni is akartam, mi az, ami közös bennünk, ami talán összeköt minket. Mindketten számos vidéki és fővárosi színházban játszottunk. Én is fiatalon vesztettem el édesapámat. Vidéken születtünk – Mezei Kecskeméten, én Szekszárdon, de Dévaványán nőttem fel –, és mindketten nagyon nehezen szoktuk meg az életet Pesten. Egyikünk sem készült színésznőnek, de mindketten évtizedeket töltöttünk el a színpadon, énekeltünk, lemezeket adtunk ki. Ahogy ő, én is játszottam Mását Csehov Sirályában, és az előző évadban mutattuk be a Liliomot a Nemzetiben, amiben Muskátnét alakítom, ami Mezeinek is fontos szerepe volt.

Az arcvonásai emlékeztetnek Mezei Máriára.

– Igen, igen, ez a kis hegyes orr… Tehát belefogtam a munkába és összeállítottam a szöveget. Elolvastam Mezei Mária Hoztam valamit a hegyekből című vallomását és Levelek apámnak című kötetét, illetve Szigeti Gábor Mezei-Márai szerelem című könyvét. Megnéztem a játék- és tévéfilmjeit, valamint színházi előadásaiból részleteket. Találkoztam a második férje, Lelbach János családjának a leszármazottjával, aki Bécsben él. Tőle könyveket kaptam. Hatalmas anyag gyűlt össze, amelyet Dávid Zsuzsa rendezővel néztünk át. Olvastam az írásokat, válogattam, és vettem ki belőlük, amit el akartam mondani róla. Miután összeállítottam a szöveget, folyamatosan húzni kellett belőle, mert hosszú lett. Egy évig dolgoztam rajta. Szilassy Nelly segítségével kerestük azokat a Mezei-dalokat, amelyek a legjobban passzoltak a szövegekhez. Beszélgettem olyan kollégákkal is, akik még dolgoztak vele. Így jutottunk el 2015 októberében a bemutatóig.

A kollégák mit meséltek, milyen emlékeik voltak róla? 

– Azt hiszem, hogy megosztó volt a személyisége. Volt, aki rajongott érte, és volt, aki kevésbé szívelte. Elhangzik például a darabban, hogy: „én képes voltam megpofozni azt a kollégámat, aki részegen jött be próbálni, és örökre megundorodtam attól a kollégától, aki nő miatt mulasztott el próbát. Mert lehet hajnalig mulatozni, de elsősorban dolgozni kell. Azokban az időkben én is sokat éjszakáztam, lehet reggel ötig inni és kártyázni, de reggel 9-kor ott kell lenni a próbán!” Magáról is leírja, hogy önsorsrontó volt. Minden, ami a színpadon elhangzik, az hiteles – azok az ő vallomásai, „jóváhagyott” információi önmagáról.

Mi volt az a szál, amelyre felfűzte az előadást? Mit akart megmutatni Mezeiből a nézőknek?

– Hogy miként jutott el a „Vörös Démontól”, a „femme fatale”-szereptől a „bujdosó lányig”, sőt, azon túl is, mert miután megírta és egy pünkösdi ünnepségen 1946-ban a pasaréti református templomban fölolvasta a Hoztam valamit a hegyekből című írását, botrány lett belőle, ahogy Mezei fogalmazott később: „hét évig padlót mostam a pályámon. De megérte, mert ez alatt a hét év alatt váltam én igaz emberré”. Az írás esszenciája elhangzik az előadásban: „Igen, én hoztam valamit a hegyekből. Hazahoztam a hitemet, mint egy nagy, jó szagú meleg kenyeret, most szeretném, úgy, de úgy szeretném széjjelosztani. A hitemet, hogy érdemes élni, de érdemes meghalni is, mert csodálatos törvények igazítják mindnyájunk lépéseit s a halál nem pont az életünk mondatának végén, hanem legfeljebb csak egy pontosvessző, ami után újabb mondat következik. […] És elhoztam a legnagyobb törvényt, a törvények királyát, amiben minden benne van, ami mindent betölt és mindent éltet, ami mindennek a megoldása, célja és értelme – elhoztam a Szeretetet. Itt lakik bennem, benned, mindnyájunkban. Mert a szeretet – Isten.”

Hogyan építette fel a monodrámát, honnan hová vezeti el a nézőket?

– Keretes szerkezetet alkalmaztam. Az előadás a Kezedben az ifjúságod című dallal indul, amit Mezei Mária énekel, majd dal közben átveszem tőle. Az előadás pedig úgy ér véget, hogy elkezdem Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra című költeményét és ő visszaveszi tőlem. Ezzel a verssel lépett fel utoljára színpadon az 1980-as veszprémi tévétalálkozó gálaestjén – nagybetegen. Egyébként gyerekkoromban én is láttam a tévében, amikor ezt a verset szavalta, beleégett a retinámba. Az előadásomban nem utánozni akarom őt, hanem megidézni szeretném. Bár van egy-két szó, amikor valóban az ő akcentusát használom. De csak finoman. Amikor azt mondja például, hogy Sváájcból, vagy hármónia – az annyira „mezeis”. A nézőkkel végigkísérjük a színésznőt a születésétől kezdve a II. világháborús meghurcoltatásokon, meddőségen, sztárságon, betegségeken, megaláztatásokon, megismerjük a kapcsolatait, végigéljük reménytelen szerelmét Márai Sándorral, s követjük egészen a Babits-költeményig, amelyet utoljára szavalt. Az egész előadás olyan, mint egy hullámvasút. Röpülünk, majd mélybe zuhanunk. 

Azért vannak benne derűs pillanatok is?

– Persze, még vicces részek is. Ezeket nagyon jól veszi a közönségem, sokat kacagunk együtt. Szó esik az első férjéről, a majálison megismert Paulovits Tibor jogászhallgatóról. Utána éneklem el a Késő a bánat című dalt. A zenék mindig ref­lektálnak a szövegre vagy annak a hangulatát veszik át, illetve összekötik a különböző eseményeket. Második férje, Lelbach János 18 évesen szólította meg a villamoson, hét évig kísérte, mint egy hűséges kutya, aztán három év próbaházasság után elvette feleségül: „Értse meg, azért születtem, hogy magára vigyázzak.” Majd együtt öregedtek meg. Megjelenik Cziffra György is, a nagyszerű zongoraművész, aki a világháború után szintén margóra került, és a hasonló cipőben járó Mezeit éjszakai bárokban kísérte zongorán. Ott is titok sejlik, mert nem tudjuk pontosan, mi történt kettejük között. Rajtuk kívül Illyés Gyula, Latinovits Zoltán is megelevenednek, valamint egy ismeretlen pécsi színész: „Pécsre érkezett egy szerelmes színész, hervadozó pesti emlékekkel is én beleszerettem, és ez sokáig tartott.” Persze beszélünk a világ elől eltitkolt szerelemről – Márai Sándorról, akiről nagyon vaskos véleménye van: „…egy délután, a Krisztina téri cukrászdában, ahol is ő lazacos szendvicset evett, udvarias, szinte bocsánatkérő mosollyal közölte velem, hogy nincs szüksége a szeretetemre, hogy más dolga van, hogy el fog menni. Szólt a harang, röpködtek a sirályok, sétáltunk az Erzsébet-híd felé, és én tudtam, amikor kiléptünk a cukrászda ajtaján, hogy ez a valaki leszúrt engem, hogy kés van a hátamban, hogy folyik a vérem, s olyan fáradt vagyok, hogy mindjárt meghalok. De föltámadtam, mert művész vagyok. Örökre fáradt maradok, mert ember vagyok.” A betegségét is megjelenítem, de csak az előadás végén, a Babits-versnél. Akkoriban már nagyon gyenge volt, nehezen vette a levegőt. Gyakran kezelték szanatóriumban gyomoridegesség és más okok miatt. 1944-ben Magyarország német megszállása után a Tátrába menekült kezeltetni magát. Ott talált rá a hitére. 

Az elmúlt tíz évben változtatott az előadásmódján? És a darab változtatott-e a személyiségén, másként lát azóta dolgokat?

– Nem változtattam semmin, mert a kezdetektől pontosan tudtam, hogy honnan hova akarok eljutni az előadásomban. Viszont amikor az ember egyedül van a színpadon, az rendkívül sokat tud „faragni” rajta. Az előadáson, mint mindig, az egyszerűség felé törekszem. Igazán jó gyakorlat tudatosan használni a „bent és kint létet” a színpadon, ami hasznos a nézőkkel való kommunikációban. Nekem nagyon sokat adott ez az előadás. Egészen más energiákat, más koncentráltságot kíván, mint amikor többen vagyunk színpadon. Itt, ha kimarad fél oldal, akkor úgy kattog az agyad, hogy mikor és hogyan hozod vissza! Mert tudod, hogy anélkül nem érti meg a néző a darabot.

Előfordult ilyen?

– Igen, sőt néha az is megtörtént, hogy a közönség nem jött velem. Látom, hogy ott ülnek, de érzem, hogy nincsenek jelen. Aztán tizenöt-húsz perc múlva felengednek, és elkezdenek velem jönni. Volt két nagyon nehéz előadásom. Az egyik Szolnokon, még a kezdet-kezdetén, ott háromszor gondoltam előadás közben, hogy lehet, hogy le kellene állnom és kimennem, de játszottam tovább, aztán 45 perc után éreztem, hogy fordult a kocka, megfogtam a közönséget, behúztam őket. A másik eset még a Covid időszakában történt, meghívtak Földvárra, de nem szerveztek közönséget. Én, ha csak néhányan ülnek a nézőtéren, akkor is ugyanúgy játszom, mintha százan lennének. De azért nem volt egyszerű. Rengeteg helyen jártam már, Erdélyben is, és az esztergomi várban nyílt színen, ami újabb kihívás volt számomra. Könnyen utaztatható az előadás, mert a díszlet egy fotel, egy kis asztal, szék, sámli és egy paraván, ami mögött nyílt színen többször is átöltözöm. Három hűséges kollegám támogatását élvezem minden egyes előadásom alatt, akiknek hálásan köszönöm a munkáját. Kónya Gabriella segít díszletezni és ha kell súgni, Pap Zoltán hangosít és világosít és második éve Szilassy Nelly helyett Szakács István kísér zseniálisan zongorán.

A kétórás monodrámát szünet nélkül játssza. Mennyire megterhelő feladat ez egy színész számára, és mit kíván a nézőktől? 

– Ha minden klappol és jól sikerül az előadás, akkor számomra nem fárasztó, inkább feltölt, de a lelkiállapotomtól is függ. Érzékelem a nézőket, tudom, hogy ki az, akinek még fel lehetne olvasni azt a tízperces levelet, amelyet Both Béla színész-rendezőnek írt, és amelyet végül kivettem a darabból – és kinek nem lehet. Érzem a levegőből, ahogy ülnek, néznek, mocorognak, hogy hol kell ereszteni, engedni, esetleg húzni.

Mezei Mária szerint: „A jó színészethez elég a tökéletes hazudni tudás képessége is. Úgy tenni, mintha... Nekem azzá kellett válnom, szó szerint és valóságosan.”  Ezt ön is így gondolja?

– Abszolút. Az egyik legnagyobb mesterem, Taub János azt mondta, hogy hazudjuk az igazat, és minél jobban hazudjuk, annál igazabb az igaz. A színészet a mímelés művészete. Másik két mesterem, Horvai István és Kapás Dezső pedig azt tanította, hogyha nem vagy önazonos, akkor megette a fene az egészet. A hitelesség az egyik legfontosabb dolog, hitelesen benne lenni, hitelesen jónak lenni. De mindennek ára van. Latinovits Zoltán kapcsán Mezei Mária megjegyzi, hogy a magas feszültségű áram, az bizony roncsolja az idegeket. Márpedig ahhoz, hogy valaki hitelesen létezzen a színpadon, magas feszültségű áramot kell használnia…

Milyen visszajelzéseket kap a nézőktől? 

– Sokan jönnek olyanok, akik még látták Mezei Máriát színpadon. Hoznak relikviákat, dedikált fényképeket, újságokat, cikkeket, amelyek róla szólnak. Előadás után nagyon szép dolgokat szoktak mondani és írni nekem. 

Melyik volt a legszebb mondat?

– Hogy milyen magasra emeltem Mezeit. De én nem emeltem őt magasra, ő maga volt magasan. Nekem kellett felkapaszkodnom, hogy méltó legyek ahhoz, hogy őt ideidézzem. 

Ozsda Erika  | fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2026. január 06.)