A beregszászi társulat háza tájáról érkeztek hírek, hogy új előadás készül, csak azt nem lehetett tudni sokáig, hogy mi lesz az…
– Mert jó ideig nem is döntöttük el. Egy repertoárszínházi rendben jó előre le kell adni a darabcímet, és aszerint tervezi a következő évadot a vezetőség. A beregszászi társulat létezésmódja azonban lehetővé teszi, hogy egy ilyen döntést „lebegtetni” lehessen, és ez nekem nagyon megfelel. Én ebben a közegben nőttem fel, láttam, hogy édesapám, a társulat alapítója és vezetője akár évekig párhuzamosan „futtatott” darabcímeket. Amikor egyetemi évfolyamtársaimmal és barátainkkal létrehoztuk a Sztalker Csoportot, mi is így dolgoztunk, megadtuk magunknak ezt a szabadságot. Amikor most a beregszásziakkal a munkába belevágtunk, öt-hat darabot is elolvastunk, sokat beszélgettünk. Figyeltem, melyikről derül ki, hogy van közük hozzá, megfogja őket, ami róluk is szól, és aminek a szerepeit jól ki lehet osztani…
Így lett Nyikolaj Erdman 1920-as években írt Az öngyilkos című abszurd komédiája a befutó. Egy Podszekalnyikov nevű munkanélküli, érdektelen, szürke kisember kálváriáját ismerjük meg, aki egy szép napon bejelenti feleségének, anyósának és a társbérletben lakó szomszédjainak: öngyilkos lesz. És azonnal az érdeklődés középpontjába kerül...
– Hol vaskos, hol finom humorral arról a keserédes életérzésről szól Az öngyilkos című fekete komédia, hogy minden kilátástalanság ellenére: élni kell. Az Erdman által megrajzolt világ nagyon összecseng a társulat jelenlegi helyzetével. Az orosz-ukrán háború miatt el kellett jönniük otthonról, ebben az átmeneti helyzetben kell megtalálniuk a túlélés módozatait, akárcsak a mi Podszekalnyikovunknak, aki ezt mondja: ,,Mindegy, hogyan, csak élni... Ha egy csirkének levágják a fejét, levágott fejjel szaladgál az udvaron. Mint a csirke. Nem bánom. Levágott fejjel, csak éljek…”
A beregszászi társulat helyzete igencsak drámai, Az öngyilkos pedig egy népszerű gogoli vígjáték.
– Azt gondoltam, ha olyan darabot választunk, ami túl direkten szól az ő már kétéves kálváriájukról, akkor az sem nekik, sem a nézőknek nem okozna örömet. Pedig ez a történet is színpadra való lenne… A Tóték című előadásukat tudnám párhuzamként említeni, amit már húsz éve játszanak. Miközben a közönség jól szórakozik, mindannak a borzalma is kiderül, amiben ma élünk. A mi előadásunk egyszerre szeretne személyes lenni, mert a társulatról is szól, de mégiscsak egy fergeteges vígjátékot írt Edrman. Azt szeretném, ha az előadás a társulat és a néző számára is örömszínház lenne, ami az életük abszurd, groteszk és rémisztő valóságát is megérezteti a közönséggel.
Sőtér István játssza a főszerepet, akihez két évtizede nagyszerű karakteralakítások fűződnek.
– Már évekkel ezelőtt tudtam, ha egyszer megrendezem ezt a darabot, akkor Sztivire fogom osztani a főszerepet. Az ő különleges adottságai, alkata és játékkedve miatt tökéletesen megfelel ennek a figurának.
Mennyire rugaszkodtak el az eredeti darabtól? A beregszászi munkamódszernek része az is, hogy egy mű az előadásuknak csak az alapanyaga.
– Ma már úgy gondolom, hogy ha egy ismert dráma mellett döntünk, akkor ragaszkodjunk ahhoz, amit a szerző megírt, ugyanakkor figyelembe kell venni a társulat adottsáságait. A csapat magját ma azok a „régiek” alkotják, akiknek többsége édesapám második kijevi színészosztályában végzett, és vannak az elmúlt években csatlakozott fiatalok, akik közül többen a kaposvári egyetemen tanulnak színésznek. Ők jelentik az utánpótlást. Azt szerettem volna, ha a két társaság minden tagjának jó szerepeket tudok kínálni. Ezért aztán néhány kisebb figurát meg kellett növelni, újakat kitalálni – mindezt a szerző szándékait tiszteletben tartva. Azt szeretném, ha a „klasszikus” beregszászi közösségi színházcsinálás metódusát folytathatnánk, mert a társulati létezésnek ez a fajtája teszi őket különlegessé, miközben a hagyományos értelemben vett szerepeken, karaktereken, figurákon tudnak dolgozni. Fontos szempont az is, hogy olyan előadást kell létrehozni, amit egy iskolai tornateremtől a szabadtéren át kőszínházi körülmények között is elő lehet adni, hiszen a vándorszínházi életformájuk ezt kívánja. A díszletnek ezért – ami jelen esetben egy rendezvénysátor – bele kell férnie a társulati buszba, a jó öreg Ikaruszba... A kőszínházi működéshez képest jóval több kompromisszumra kényszerülök rendezőként, amit meg kell próbálni az előadás erényévé tenni. Most, munka közben értettem meg igazán, hogy miért is olyanok az előadásaik, amiket még édesapámmal készítettek. Többek között ezért is van még a jól megírt daraboknak is egy egyedi, „beregszászi” változata. A mi előadásunkról is elmondható: ez Erdman művének az „Ikarusz-verziója.”
Ahogy említette, először rendez előadást abban a társulatban, amit harminc éve, 1993-ban az édesapja alapított. Miért most jött el a pillanat?
– Ami most „pillanatnak” látszik, egy hosszabb folyamat állomása. Régi tervem volt, hogy otthon dolgozzunk együtt, amire – figyelve a híreket –, ki tudja, mikor nyílik újra lehetőség. Terveztem azt is, hogy azokat, akikkel együtt tanultam Budapesten az egyetemen, összehozom a beregszásziakkal, de valami mindig közbejött… A háború kitörése után szinte közvetlenül, 2022 tavaszán A helység kalapácsában dolgozhattam velük először. Abban színészként veszek részt, az előadást édesapám rendezte. Most viszont úgy éreztem, hogy a helyzetük, fennállásuk harmincadik évfordulója miatt mindenképpen szeretném, ha rendezőként tudnék… hogy is mondjam?
Segíteni?
– Én közöttük nőttem fel, ők az én családom, amikor együtt vagyunk, otthon érzem magam, így inkább azt mondanám: most Az öngyilkos rendezésével tudok hozzájárulni az életük alakulásához – remélem, sikerrel. A közös tervek között szó volt arról is, hogy a Beregszászi álom című előadásba vágunk bele, ami a társulat hőskorának kalandjairól, arról a világról és közegről szól majd, ahonnan ez a társulat édesapámmal elindult, de annak előkészítése hosszabb időt igényelt volna. Az lesz ennek a közös útnak a következő állomása – amit ezúton be is jelentek tehát, hogy szavamon lehessen fogni! Addig is májusban elindul Az öngyilkos-Ikarusz…
Kornya István
| fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2024. május 17.)