A King Lear Show inspirációjául szolgáló eredeti művében Shakespeare egy igen erőteljes provokációt fogalmazott meg. A középkorban a király szent alaknak számított. Az uralkodók vétkezhettek, ármánykodhattak, harcolhattak a hatalomért – de „szent lényeknek” tekintették őket, akiknek hatalma Istentől ered.
Shakespeare Lear királya viszont lerombolja ezt a mítoszt.
A király lemond a koronáról, és hirtelen kiderül, hogy korona nélkül már senkinek sincs rá szüksége. Csak egy gyámoltalan öregember, aki megőrül – tegnap még világháborúhoz és tömeges leszámoláshoz vezethetett volna az őrülete, de most? Talán csak a számkivetett bolondok nevetnek majd rajta és az eszméin.
Amikor felmerült az az ötlet, hogy készítsük el a Lear király modern változatát, elgondolkodtam azon, hogy vajon ma mi lehet olyan szent, mint annak idején a király hatalma? Learből elnököt vagy diktátort csinálni – nem lett volna pontos analógia. Kit lepne meg ma, hogy egy leköszönő elnök elveszíti a hatalmát? Vagy egy diktátor helyzete, aki bukása után nevetség tárgyává válik?
Az igazi új hatalom ma az információs térben található. A „régi” média már nem tudja felvenni a versenyt az „új” közösségi médiával.
Egyre több és több tartalom árasztja el a világot, és ezek terjedési sebessége egyre gyorsabb. Az győz, aki élesebben, gyorsabban, hangosabban beszél – mert ő határozza meg az adott nap valóságát. Még ha nem is értünk vele egyet, akkor is az ő gondolataira támaszkodunk, nem a sajátunkra. A hírműsorok egyre inkább hasonlítanak a valóságshow-kra. Még a háború is csupán véres sportmérkőzésnek tűnik a hírfolyamok szemüvegén keresztül, ahol az a lényeg, hogy válasszunk magunknak egy oldalt, aztán szurkoljunk a „sajátjaink” győzelmének – és ne is merjünk gondolni arra, hogy talán létezhetnek alternatívák, és hogy a háborúra esetleg egyáltalán nincs is szükség!
A valóságshow-k kiáradnak az okostelefonokból: és most már az életünket és a valóságról alkotott képünket is az ő műsoraik alakítják. Az igazi királyok manapság az effajta szent hatalom hordozói – az új média tulajdonosai és ideológusai... de hiszen már Shakespeare is világosan megfogalmazta, hogy Lear egy régi király, nem az új hatalom birtokosa. Mint egy nyugdíjas „dinoszaurusz”, csupán megfigyelője a most zajló forradalomnak, de már nem vesz részt benne.
Az ő forradalmai a múlthoz tartoznak.
Tehát Lear király ma nem Mark Zuckerberg vagy Elon Musk, hanem Rupert Murdoch. Az elmék ura, egy figura a régi időkből, amikor elnökök és diktátorok könyörögtek hozzá, hogy a tévécsatornái és újságjai őket támogassák, interjút készítsenek velük, és tartózkodjanak a kritikától. Úgy tartja, hogy a formális hatalom nem jelent semmit. Így gondolkodnak a rajongók tömegei is, akik nem tudnak (és nem is akarnak tudni) a PR-menedzserek és producerek seregéről, akik nap mint nap formálják bálványaik arculatát.
Számára a hatalom elvesztése – a show feletti irányítás elvesztését jelenti.
Hiszen bármely színésznek, még a legzseniálisabb színésznek is szüksége van arra, hogy a rendező ráirányítsa a kamerát. És hogy a világosító beállítsa a fényeket.
Kirill Fokin
(2024. április 29.)