Apu!

 

Először egy üzenetet kell átadnom!

 

„Drága barátaim!

Köszönöm a sok érdeklődést, bocsássatok meg, most nem tudok válaszolni,

jelenleg gyógyulásommal vagyok elfoglalva!

                                                                               Csók, Lali”

 

Apu!

Akkor ott, miközben fogtam a kezed, megígértem, hogy elmondom mindenkinek ki voltál!

Talán akkor már nem ez volt a fontos számodra, ÉN éreztem úgy, hogy a világ nem tudja ki megy, ki ment most el!

Aztán másnap csörgött a telefon, ömlöttek az üzenetek és képzeld el kiderült, hogy mindenki tudta, csak valahogy TE nem tudtad, hogy mindenki tudja.

Ezt nem is meséltem neked, nem olyan rég egy barátunk kislánya csillogó szemmel kérdezte tőlem, hogy az Én apukám-e az Éliás királyfi, a Palacsintás király.

Büszkén válaszoltam, hogy IGEN!

Az ÉN apukám

És az ÉN apukám a Kalmár tanár úr az Abigélből, és az én apukám a Feldobott kőből a Pásztor Balázs, és az én apukám a Fényes Szelekből az a gyönyörű piros inges srác, a Fekete Laci az Őrjárat az Égenből, a Dávid Gyula, és ő a Béla király, meg a Husz János, meg az Orgon a színházból, és sorolhatnám, itt állhatnánk estig mennyi minden az én apukám az embereknek.

A kislány megkérdezte, hogy tényleg olyan vagy-e, mint a mesében.

Mondtam, hogy IGEN! Olyan vagy! A legkisebb királyfi, aki gyönyörű, bátor és igazságos!

ÉS Ő az ÉN apukám!

Azon gondolkoztam a napokban, hogy vajon Jancsónak, Várkonyinak, Sárának, Makk Károlynak, Cavanninak, Pasolininak, Fellininek, Viscontinak milyen voltál.

(Nem rossz névsor)

Csak annyit mondtál a múltkor halkan, huncut félmosollyal, hogy „Hát nagyon csíptek...”

Így is lehet mondani!

Meg úgy is, hogy rajongtak érted! Visconti (igen ez az a Visconti, aki Alain Delont felfedezte) azt akarta maradj Olaszországban.

De TE magyar színész akartál lenni a Madáchban, meg a Vígben!

Nagypapáéknak egy leveledben ezt írod (a levél októberi keltezésű):

„E hónapban Rómába kellett volna utaznom, de az utazás színházi előadások miatt március elejére tolódott. Itt küldöm a L’Espresso c. Hetilap egyik oldalát, melyben Cavanni nyilatkozata jelent meg rólam, s benne az én fényképem.”

De TE maradtál mégis. Gyerekkorom halvány emlékfoszlányai, beszélgetéseitek a mamával arról, hogy hát a „szakmát” ez annyira nem izgatta fel, mert nem annyira van sok munkád.

Aztán, hogy azt mondják meghíztál, meg kihullott a hajad, meg ilyenek.

Nem tudom, én szépnek találtalak!

 

Aztán később a Játékszín igazgatója lettél. Erre már jól emlékszem, ennek színésznőként is részese lehettem.

És akkor azt nagyon szeretted, és téged is nagyon szerettek!

Akik veled dolgoztak tűzbe mentek volna érted!

Tudtál valami olyat a színházról, amit kevesen! Valahogy hoztad az elődöktől, a Várkonyitól a „főnöktől” a Vígből, vagy az Ádám Ottótól a Madáchból, nem tudom.

A Madáchból, ahol, amikor kicsi voltam és egyedül néztelek az első sorból mindig azt mondtad, ha tűz van felkapsz a színpadra mielőtt lemegy a vasfüggöny.

A Játékszínben mindenki így érezte amikor dolgozott veled, hogy nincs baj, mert ha „tűz van” ott vagy és felkapod!

Aztán 20 év munka után elvették tőled.

Bocsáss meg nekem, hogy beszélek erről.

Ne haragudj rám! Tudom, hogy azt gondolod nem illik, de el kell mondanom ezt is, mert a világ igazán nem ismert. Nem tudott a fájdalmaidról, a sebekről, amik martak, csak azt a huncut félmosolyt, a könnyed, elegáns Lajost ismerték, aki mosolyogva megrántja a vállát és azt mondja: „Semmi baj! Túl vagyok rajta!”

De nem voltál túl rajta! Ezen nem! És aztán úgy érezted elfelejtettek, nem hívnak...

És ez nagyon fájt és mart téged!

 

Apu!

Most elmondom nekem ki vagy!

Persze azon túl, hogy a papám, akiről azt hittem, hogy az angyal amikor karácsonykor meglestelek fadíszítés közben.

Akihez 4 évesen férjhez akartam menni, mert arra gondoltam egy ilyen fickó másé nem lehet!

Aki megtanított légpuskával lőni, fegyvert tisztítani, térképet rendesen összehajtani, radiátort légteleníteni (bocs, fűtésrendszert), meg túrós csuszát csinálni, közben inni egy pohár bort.

Aki elvitt először életemben mulatni a pesti éjszakába.

És aki megtanított élni, élni szeretni, nagyon élni, nagyon szeretni élni, szeretni röhögni, viccelni, élcelődni.

Aki eljött velem az első szerelmemnek levelet kézbesíteni éjjel titokban.

Aki egész éjjel virrasztott értem, nekem, velem, amikor a fiam született.

Akivel kézen fogva beleugrottunk háromra az örvény közepébe véletlenül. De fogtuk egymás kezét, nem engedtük el, hagytuk, hogy lehúzzon a mélyéig, hogy aztán fellökjön magától.

És ezt egy életre megtanultam, hogy amikor leérsz az aljára fellök a felszínre, de csak akkor, ha nyugton maradsz és nem kapálózol. Persze eddig mindig fogtad a kezem...

 

Szóval, hogy nekem ki vagy.

Vannak teremtmények szerintem, akiket az isten vagy az univerzum csodás tüneményeknek teremt. Ezek a tünemények kapnak valamit az isteni szikrából.

Szépek, inkább gyönyörűek, érzékenyek, és különös intuícióik vannak a világról, az életről.

Te ilyen tünemény voltál. Én mindig ilyennek láttalak!

Ezeknek a csodás tüneményeknek nincs könnyű sorsa.

Az emberek csodálják, imádják őket, kicsit irigylik, és kicsit azért tönkre akarják őket tenni.

Talán azért, mert túl gyönyörűek, nem tudom...

 

Azon az éjszakán is gyönyörű voltál, nemcsak gyönyörű, de olyan voltál, mint egy igazi úr, fenséges, diszkrét, méltóságteljes. Úgy, mint amikor életedben már meghaltál párszor korábban, persze nem igazán, csak úgy mélyre szaladt a tőr.

Akkor is mindig így haltál meg, mint akkor azon az éjszakán utoljára. Méltósággal, bátran, emelt fővel.

Mint az Élve vagy halva című filmben, amikor láttalak 5 éves koromban és azt hittem tényleg... és sírva kiabáltam a moziba, hogy „APU, APUKÁM!”, mint AZON az éjszakán, és te nyugtattál meg, mint AZON az éjszakán.

Jó, jó, jó, jó nincs semmi baj!

Papa!

Baj van! Megszakad a szívem! Nélküled a mamával nem tudjuk hogyan tovább!

A mama azt üzeni, köszöni ezt az 50 évet! Szeret! Örökké!

És én, hát én úgy szeretném, ha még egyszer azt mondanád Ede! Edömér!

 

Utolsó előtti éjjel a Jancsóval forgattál álmodban, azelőtt Gábor Miklóssal játszottál és dühösen kerested az öltöztetőt, mert talán elfelejtett valamit színpadra menés előtt.

Azt akarom mondani, hogy ha jól vagy, és velük játszol, meg forgatsz, meg ott a Fellini, a Visconti, meg a Jancsó... akkor azzal nagyon nehezen, de kiegyezem.

HA TE JÓL VAGY!

Azzal a feltétellel, hogy még találkozunk!

 

Apu utolsó napló bejegyzésével szeretném befejezni:

„Az élőket hívom, a halottakat megsiratom, a villámokat megtöröm!”
„Most búcsúzunk, tapsoljatok!”

(2023. augusztus 30.)