Peter Brook és az egykori Kelet

Az idén nyáron elhunyt világhírű rendező, Peter Brook (1925–2022) munkássága kivételesen nagy hatással volt a megújulásra vágyó magyar színházkultúrára. A hazai közönség a Royal Shakespeare Company két produkcióját láthatta élőben: a társulat 1964-ben a Lear királlyal, 1972‑ben pedig a Szentivánéji álommal mutatkozott be nálunk. Az ezredfordulót követő évtizedben Beckett Fragments/Töredékek című darabját, illetve az Egy varázsfuvola című előadást is láthattuk Brook rendezésében. Híres könyve, az 1968-ban kiadott The empty space / Az üres tér 1973-ban jelent meg magyarul. Az Időfonalak című memoár 1999-ben, a Változó nézőpont című kötet, mely Brook 1946 és 1987 között keletkezett színházi szövegeit tartalmazza, 2000-ben jelent meg. A rendező munkásságának hazai feldolgozása Koltai Tamás 1976-ban megjelent monográfiájával kezdődött. Művészi pályájáról Kékesi Kun Árpád A rendezés színháza című, 2007-ben megjelent könyvében ad átfogó képet. Georges Banu, a Párizsban élő román színházi szakíró jelen esszéjében Brook rendezői portréját és hozzá fűződő személyes élményeit osztja meg a magyar közönséggel. Banu monográfiáját Peter Brook és az egyszerű formák színháza címmel 2010-ben adták ki Kolozsváron.^[*]

 

Peter Brook elhunyt, mint egy lassan, hosszasan elfogyó gyertya, amelynek szelíd vége magával hozza a világgal és annak rendjével való megbékélést. Utolsó találkozásaim alkalmával úgy láttam, megváltozott; elvesztette korábbi energiáját, szeretetteljesebb volt, mint valaha. Szemei ragyogtak, mosolya végtelenül gyengéd volt. Felkészült és elfogadta a vég perspektíváját, és ez az elfogadás, a nosztalgiával minden iránt, amit valaha ő jelentett, vigasztalást nyújtott a körülötte összegyűlt barátok számára.

 

Kelet felé, Lear és Hamlet

Mire Brook negyvenéves lett, rendezőként már szívvel-lélekkel a színpadnak és a mozinak szentelte magát. Emlékezetes rendezései irányt mutattak az európai színházi életben; a Lear király – ahogy ő maga mondta – különösen nagy hatást gyakorolt az egykori keleti tömb országaiban, ahol ez a darab, amelyben a tragédia az önkényuralmi rendszer működéséből adódóan következett be, elsöprő sikert aratott. A Kelet és művészei régóta határtalanul csodálták ezt a Leart, amely – mint Brook maga is elismerte – a Jan Kottal és az ő Kortársunk, Shakespeare című művével való találkozása nyomán született. Mindketten bevallották ezt nekem, és én nem tudom elválasztani ezt a Leart a barátságuktól. Az én életem Learjét. Ne feledjük, hogy az 1950-es évek elején, még a Lear megrendezése előtt Brookot meghívták Moszkvába, hogy Paul Scofielddel színpadra állítsa a Hamletet. Akkor újította meg kapcsolatát orosz gyökereivel, melyeket soha nem titkolt és soha nem feledett. Elmesélte nekem, hogyan talált rá egy unokatestvérére, akinek a létezéséről addig nem vett tudomást, mert az anyja és a nővére harminc éve nem váltottak egyetlen szót sem, soha egy levelet nem írtak egymásnak: a sztálini terror idején ez bölcs dolog volt. Ez az unokatestvére Mejerhold asszisztense volt, és Brook azt mondta: „ha Oroszországban éltem volna, azt hiszem, olyan rendező lettem volna, mint Mejerhold”. Szintén Moszkvában találkozott Gordon Craig egyik munkatársával, akivel a Művész Színház előtt órákon át beszélgetett. Ezeket a párbeszédeket rögzítették, „csakhogy – mondta Brook sajnálkozva –, egy véletlen folytán… kétségtelenül előre megfontoltan… ezek a vallomások mintegy varázsütésre eltűntek…”

A diktatúra ébersége nem ismer határokat.

 

A megtett út állomásai

Különböző szövegeket állított színpadra, megtagadva az „elvárásoknak” való megfelelés elvét, mindazt, ami pályája elején általánosan elfogadott volt. Azt mondta: „semmi sem lehet idegen számomra, ami színház”. Így jutott el a bulvárszínházi daraboktól Arthur Miller komoly szövegeihez vagy Jean Genet példázataihoz. Kizárólagos választások és szigorú szabályok nélkül. Határtalan szabadsággal. Ennek köszönhetően két ellentétes, de egymáshoz kapcsolódó és egyformán elkötelezett előadást hozott létre. Egyrészt briliáns módon vitte színre Peter Weiss Marat-Sade című szövegét, amelyben az őrület és a bebörtönzöttség témája felkavaróan erős élményt váltva ki adódik össze, másrészt megrendezte az US-t, a vietnami háború elleni előadást, amelynek címe az Egyesült Államokra (Unites States) és… MI‑ránk is utal.

 

Grotowski Lengyelországa

Brook a folyamatos metamorfózisok embere volt; a hatvanas évek elején az Antonin Artaud által fémjelzett színházi kísérletezés útjára lépett. Érzékeny volt az abban az időben Lengyelországból érkező visszhangokra, s Grotowskiban egyszerre ismerte fel Artaud hívét és a hajthatatlanság megtestesítőjét, amelyről álmodott, de maga nem tudta elérni, ezért meghívta őt, hogy dolgozzon együtt a színészeivel Londonban. Életre szóló barátság alakult ki közöttük. Kétirányú barátság. Jerzy meghívására Brook a 60-as években Lengyelországba utazott. Később együtt idéztük fel Grotowski alakját Wrocławban, olyan érzelmektől vezérelve, melyek ennek az általunk végtelenül szeretett lénynek a szellemét tükrözték.

Peter ünnepséget szervezett neki a Bouffes du Nordban, annak tiszteletére, hogy a Collège de France tagja lett. Nem sokkal később értesült Jerzy megromlott egészségi állapotáról, és Santarcangelóba sietett, hogy meglátogassa őt. Ez a gyors döntés volt számomra a legegyértelműbb bizonyítéka egymás iránti ragaszkodásuknak. Egyszer, amikor Barbához és Brookhoz fűződő kapcsolatáról kérdeztem, Grotowski így válaszolt: „Eugénióval csak a színházról, Peterrel csak az életről beszélünk”. Peter az utolsó pillanatig közel állt hozzá, sőt, talán azon is túl. Ryszard Cieślakot, Grotowski emblematikus színészét és halhatatlan Hercegét integrálta párizsi társulatába, és őt tette meg a Mahabharata Vak királyának.

 

A Szentivánéji álom és keleti avatárjai

Peter a Szentivánéji álom című remekmű színpadra állításával zárta le az úgynevezett „angol ciklust”, amellyel, maga mögött hagyván az éjszakát, a nappali világosság kellős közepén rendezkedett be, és amelybe a Pekingi Opera általa látott akrobatikus előadásaira emlékeztető megoldásokat is beépített.

Az 1968-ban Prágába bevonuló orosz tankok okozta tragédia közepette ez az előadás – amelyet, lám-lám, ismét Keleten mutattak be –, gyógyír volt számunkra, amellyel sebeinket ápolgathattuk. Az előadást azért tiltották be Prágában, mert Brook kiállt a nagy cseh rendező, Otomar Krejca védelmében, és ellenezte színházának, a Divadlo za branou-nak a bezárását. Bukarestben fogadták ugyan az előadást, de hivatalos csatornákon keresztül nyomást gyakoroltak, hogy ítéljék el nyilvánosan. Radu Popescu eleget tett a kérésnek, és egy kínos kritikát írt, amelyben egyedül a dalok minőségét dicsérte, ami szerinte „a gyönyörű szövegeknek köszönhető, amelyekre komponálták őket”. Nicolae Carandino, aki éppen kiszabadult a kommunisták börtönéből, az ő nyomdokaiba lépett. Az összes kritikus felsorakozott a megrendelt elutasítás mögött. Egyedül Dan Hăulică volt elég bátor ahhoz, hogy néhány hónappal később kiadja a Secolul 20 egyik számát, amelyben egy egész fejezetet szentelt az Álomnak, tisztelegve e példaértékű előadás előtt. Ekkor írtam meg Brook színháza iránti szerelmem talán legkifejezőbb vallomását. Hogyan is lehetne elfelejteni Puckot, amint az előadás végén végigmegy a termen, kezet fog velünk, és egy felejthetetlen „Good by”-t mormol.

 

Szakadás 68-ban

Negyvenévesen Brook Dantét parafrazálva vallotta, hogy „az élet megadta nekünk, amit adhatott, mostantól kezdve nekünk kell megfizetnünk az adósságunkat”. Peter ekkor rendezőből színházi emberré változik. Új korszak kezdődik. Párizsban telepedik le, létrehozza a Centre de Recherches Théâtrales Internationales-t és szokatlan helyekre indítja el expedícióit. A legradikálisabb kísérleteknek szenteli magát. Az Orghasttal Shirazban Prométheusz tragédiáját az ősi nyelvek kutatására és egy másik, képzeletbeli nyelv megalkotására alapozva éleszti újra, azzal a céllal, hogy a hang ősi erejének felfedezésében a lehető legmesszebbre jusson. Ennél tovább később már nem jutott. De akkori munkatársa, Andrei Șerban folytatta ezt a keresést, és az Antik trilógiában a végsőkig jutott el. Brook észrevette a tehetségét, és bevonta őt a kutatásaiba. De Șerban, akárcsak Brâncuși, megértette, hogy „semmi sem nő a nagy fák árnyékában”; elhagyta Brookot, anélkül, hogy elfeledte vagy megtagadta volna őt. „Szeretettel” – a szövetségese maradt.

A hang és a hangzás körüli szélsőséges tapasztalatokat egy „afrikai utazás” követi, amelynek nyomai felfedezhetők utóbb választott témáiban. „Afrika számomra az igazság földje” – mondja Brook majd később. Afrikát, a kontinens szereplőit, történeteit választja, teszi a magáévá.

 

Visszatérés a színházba

1974-ben megnyitotta a Théâtre des Bouffes du Nordot. Grotowskival ellentétben, akit kevéssé érdekelt a nyilvánosság, ő beismeri, hogy „szüksége van közönségre”. A közönségre, melyet lelkesíteni kíván a színpad elragadó energiájával. Ott voltam az Athéni Timon bemutatóján, és azon az új helyen, amelynek a „ráncait” is imádta, a színházban, amely az Erzsébet-kori színpadra emlékeztetett, egy másik Brookot fedeztem fel; egy nyitottabbat, akit kevésbé foglalkoztat a forma uralása, mint a különböző világokból érkező színészek iránti kíváncsiság. Ő kezdeményezte egy többnemzetiségű társulat megalapítását, amit a modern városok sokszínűségét tükrözendő tartott szükségesnek. A két dolog visszhangként rezonált egymásra, kölcsönösen erősítették egymást. Ez a zseniális kapcsolás olyan nagy színházi rendezőket inspirált, mint Patrice Chéreau, Ariane Mnouchkine vagy Antoine Vitez.

Brook váltogatja a lehetőségeket. A Cseresznyéskertet 1977-ben állítja színpadra, a megszokottól eltérő tempóban, felgyorsítva, megszabadítva a Sztanyiszlavszkijra jellemző lassúságtól. Marius Constant román származású zeneszerzővel és Jean-Claude Carrière szövegíróval együtt jegyzi A Carmen tragédiája című remekművet, amelyben az opera visszanyeri a játék drámai erényeit, és eléri azt, amit én „az esszencia színházának” neveztem; ebbe a megfogalmazásba Jan Kott annyira beleszeretett, hogy ezt a címet adta utolsó könyvének.

 

Visszatérés a Kelethez

Röviddel ezután Peter – tőle szokatlan módon – fiatal rendezők számára szervez gyakorlatot Bécsben. Két fiatal keleti rendezőt választ ki: a román Felix Alexát és a lengyel Krzysztof Warlikowskit, akiket aztán meghív Párizsba, hogy vegyenek részt a próbákon és kísérjék el a Pelléas és Mélisande turnéját. Peter választása e két debütáló művészre nagy hatással lesz, akik a mai kor vezető rendezőivé válnak. Krzysztof Warlikowskit ezt követően meghívták egy előadásával a Bouffes-ba. Meglepő volt a brooki színház és az ő előadása közötti kapcsolat relevanciája, akárcsak akkor, amikor évekkel korábban a nagy Tadeusz Kantor bemutatta Wielopole, Wielopole című előadását. Ő, az örök elégedetlenkedő, mosolyogva vallotta be nekem: „Soha nem voltam igazán boldog, kivéve a Bouffes du Nordban”. Brook a maga részéről úgy beszélt erről az előadásról, mint egy zseniális mesterember remekművéről, amely csodálatos módon „fényességgel” árasztja el maga körül a világot. Két, látszólag szöges ellentétben álló művész váratlan találkozása volt ez. Brook ismét megújította kapcsolatát a Kelettel.

Brook, akinek oly sokat köszönhetünk, megtisztelte a Keletet. Elkísértem őt Prágába, közvetlenül a rendszerváltás után, ahol a cseh színházi közösség összegyűlt, hogy üdvözölje, meghallgassa, tisztelegjen előtte, emlékezve a prágai tavasz és a Divadlo za branou színház iránti 1968-as szolidaritási gesztusára. Néhány évvel később ismét találkoztunk Bukarestben, ahová a Printemps de la liberté fesztiválra érkezett, hogy Wozza Albert címmel bemutasson egy előadást, mely összezavart néhány román művészt. És meg volt hívva egy konferenciára is a Nemzeti Színházba, ahol Andrei Șerbant és engem kért fel egy improvizációs gyakorlatra, amelynek kudarcán minden barátunk jól szórakozott. Szeretett… mosolyogni! Hogy Keleten maradjunk, emlékszem, elkísértem őt Poznańba, ahol díszdoktori címet vett át. Órákat töltöttünk együtt… lehetetlen elfelejtenem azt a rajzot, amit Grotowski híres díszlettervezője, Jerzy Gurawski adott neki a végén: a doktori köpeny alól, amit Peter viselt, kivillant a sportcipője. Nagyon örült, jól érezte magát a lengyel barátok társaságában. Mindannyian egy repedések és gyanakvás nélküli közösséghez tartoztunk. Másnap Wrocław felé tartva meg kellett küzdenünk a lengyel tél keménységével, egy hóviharral, ami mitikus jelleget kölcsönzött az utazásunknak. „Ezt nem fogjuk elfelejteni” – mondta Peter, amikor a kocsiból kiszállt. Nem sokkal később Jarosław Fret meghívására ismét találkoztunk Wrocławban, ahol Peter könyvének bemutatójára és Grotowski megidézésére jöttünk össze.

Ne feledkezzünk meg a Grúziához és a grúz színházhoz fűződő kapcsolatairól sem. Mikhail Tumanishvili a Don Juant a kérdések, az elmélkedések és a politikai szkepticizmus jegyében állította színpadra. Peter Brook írta erről az előadásról: „Tbilisziben kellene Molière-t felfedezni? Miért is ne! Erről szól a színház! Tumanishvili Don Juanja a legjobb, amit valaha láttam!” És egy nap azt tanácsolta, hogy menjek el a Théâtre des Abbesses-be, ahol a nagy bábművész, Gabriadze Sztálingrádi csata című előadását mutatták be, akit Tbilisziben ismert meg, és akit nagyra becsült a történelem nagy eseményeivel szembesítő bátor művészetéért. A premier estéjén pedig ott volt a színházban, és lefényképeztette magát grúz barátjával. Közel állt a moszkvai diktatúrának alávetett művészekhez.

Ha már keletről beszélünk… hogy is felejthetném el egy kis személyes élményemet. Egyik este elkéstem egy előadásról a Bouffes-ban. Elmagyaráztam Brooknak, hogy eltévedtem. „Elkövetted azt a hibát, hogy nem értetted meg: mi Nyugaton nem olyanok vagyunk, mint a keleti országokban, ahol néha balra mész, és néha a másik irányba. Itt egyenesen előre kell menni…”. Soha nem tudtam egyenesen előre menni, de Peter volt az, aki diagnosztizálta az erre való képtelenségemet. Jól ismerte a Keletet, és annak az életünkre gyakorolt hatását.

Szerette a Keletet, de a Kelet is szerette őt. Erre a kölcsönösségre érdemes emlékezni most, az utolsó órában.

 

Dicsőség / Glória és csend

Brook, a „színházi ember” munkásságát két remekmű teszi teljessé, amelyek a színházi motívumok csodálatos gazdagságával örökké élni fognak azok emlékezetében, akik láthatták: A madarak tanácskozása és a Mahábhárata, mindkettő nagy epikus szövegeken alapul. Peter kerüli a nyugati mitológiát, a görögöt vagy a latint, ehelyett inkább a keleti eposzok felfedezése iránt érdeklődik. Távoli világokból származó történetekkel szembesül, az emberről és sorsáról való tágas értelmezéseikkel.

Itt feltétlenül meg kell említeni két nagyszerű külföldi színészt, Yoshi Oidát, hosszútávú partnerét, és Sotigui Kouyatét, a páratlan színészt; mindketten társául szegődtek azokban az előadásokban, amelyekben részt vettek. Az előbbi Drona szerepében nyújtott rendkívüli teljesítményt a Mahábháratában és az emberi agyra reflektáló Az ember, aki című előadásban; az utóbbi ugyancsak a Mahábháratában, A vihar felejthetetlen Prosperójaként, és Az öltöny egyszerű embereként remekelt.

Egy nap Peter azt mondta nekem, hogy „ugyanazon a szinten maradni annyi, mint hanyatlani”. Ez lett a működési elve. Ezért „a szív ciklusa” után, ami A viharral és a Hamlettel ért véget, elindította az „agy ciklusát”, vagyis a neurológiai kérdésekről és az általuk okozott zavarokról való elmélkedést, amelyek érdeklődése középpontjában álltak. Ekkor született két emlékezetes előadása: Az ember, aki és a Fenomén vagyok. Peter mindig meglepett. Váltogatta a regisztereket, változtatta a megközelítési módokat, kerülte a mozdulatlanság kockázatát, mivel bízott minden pillanat teljességében, és abban, hogy ezt nagylelkűen megoszthatja a közönséggel.

Munkásságának utolsó időszakában az afrikai színházi formákat részesítette előnyben, amelyek parabolikusak és ugyanakkor közvetlenek. Nem mehetünk el Az öltöny vagy A fogoly című előadásai mellett, amelyek olyan szövegek alapján készültek, melyeket évtizedekig érlelt magában. Így abba is belekóstolt, amit én szeretek „elsődleges színháznak”, az ősi „naiv”, archaikus bölcsesség színházának nevezni. Semmi pompa, semmi presztízs, nimbusz.

Peter színházban gondolkodott, kezdeményezője volt az „üres tér” nagysikerű koncepciójának; a „tisztátalan” Shakespeare híve volt, azé a Shakespeare-é, aki összekapcsolta „a durvát és a szentet”, az emberi hangnak mint a „lét igazságának” hódolt, és megidézte a „csendet”. „Miből áll a csend?” – ezek voltak az utolsó szavai, amelyek velem maradnak.

Csendesen nézem őt a hideg ravatalon. Életem filmje szervesen bontakozott ki a társaságában, ahogyan ő is mindig arra vágyott, hogy a színháza „organikus” legyen. És most azt mondom magamban: így ér véget „az életem, a második…”

„Köszönöm az életet, amely oly sokat adott nekem” – tetszett neki Violeta Para dalának ez a refrénje.

Fordította: Kulcsár Edit

 

 

Georges Banu: Peter Brook and the Ancient East

The work of world-famous director Peter Brook (1925–2022), who died this summer, had an exceptionally great impact on Hungarian theatre culture hoping for a renewal. The Hungarian audience had a chance to see two Royal Shakespeare Company productions live: the company presented itself in 1964 with King Lear and in 1972 with A Midsummer Night’s Dream. In the decade following the turn of the millennium, Beckett’s play titled Fragments and the performance A Magic Flute directed by Brook were also staged here. Brook’s famous 1968 book, The Empty Space was published in Hungarian in 1973. The memoir Threads of Time appeared in 1999, and the volume The Shifting Point, which contains Brook’s theatre texts written between 1946 and 1987, in 2000. The Hungarian presentation of the director’s work began with Tamás Koltai’s monograph published in 1976. Árpád Kékesi Kun gives a comprehensive overview of this artistic career in his book titled A rendezés színháza (The Theatre of Direction), published in 2007. In the present essay, George (Georges) Banu, a Romanian playwright living in Paris, shares with the Hungarian audience his perception of Brook as a director, as well as his own personal experiences. Banu’s monograph Peter Brook and the Theatre of Simple Forms was published in Cluj (Kolozsvár) in 2010.

(2023. január 25.)