A népi nevetéskultúra és a groteszk

A középkori ember életében nagy helyet foglaltak el a karneváli ünnepségek és a velük kapcsolatos mulatságok és szertartások. A többnapos, bonyolult vásári és utcai jelenetekkel, felvonulásokkal és körmenetekkel tarkított tulajdonképpeni karneválokon túl kialakultak a különleges „bolondünnepek” (festa stultorum) és „szamárünnepek”, a kötetlen „húsvéti nevetés” (risus paschalis) tradíciói. Továbbmenve: szinte minden egyházi ünnepnek megvolt a maga népi-vásári mulattató fonákja, ugyancsak tradíciók által szentesítve. Ideszámíthatjuk például a többnyire „búcsúkkal” és változatos vásári mulatsággal kísért ünnepeket (óriások, törpék, nyomorékok és „tudós” állatok részvételével). Karneváli hangulat uralkodott a misztérium-előadások és a sotie-k idején, meg bizonyos – városokban is tartott – mezőgazdasági ünnepeken (például a szüreteken – vendange). A vidámság a polgári és mindennapi ceremóniákat és szertartásokat is áthatotta: a bohócok és bolondok ezek nélkülözhetetlen résztvevői voltak, utánozták, parodizálták a komoly szertartás különböző mozzanatait (a tornák győzteseinek magasztalása, a hűbéri jogok átruházása, lovaggá ütés stb.). A gyakran előforduló kisebb lakmározások sem lehettek meg enélkül – a lakoma idejére például „kacagó”-királyt és -királynőt (roi pour rire) választottak. (…)^[1]

Mindezek a vidámság elve alapján szervezett formák rendkívül élesen, mondhatni elvileg különböztek a komoly, hivatalos – egyházi és feudális-állami szertartásoktól és ceremóniáktól. A világnak, az embernek és az emberi viszonyoknak egy teljesen más, hangsúlyozottan nem hivatalos, egyházon és államon kívüli aspektusát mutatták fel; a hivatalos világ pándanjaként építettek fel egy másik világot, egy másik életet, amelyben valamilyen mértékben minden középkori ember részt vett, s amelyben bizonyos ideig mindannyian éltek. Ez különleges válfaja a kettős világnak, amelynek számbavétele nélkül nem értelmezhető helyesen sem a középkor kulturális tudata, sem a reneszánsz kultúrája. Ha figyelmen kívül hagyjuk, vagy nem értékeljük kellőképpen a nevető népi középkort, eltorzítjuk az európai kultúra egész későbbi történelmi fejlődéséről alkotott képet.

(…)

Melyek tehát azok a sajátosságok, amelyek a középkor mulattató szertartásformáit jellemezték, s főleg milyenek voltak, milyen volt létezési formájuk?

Természetesen nem vallási szertartások voltak, mint például a keresztény liturgia, amellyel távoli rokonságban állnak. A karneváli szertartások szervező elve – a mulatság, a nevettetés – tökéletesen felszabadította e szertartásokat mindenfajta vallási-egyházi dogmatizmus, misztikum és áhitat alól, megfosztotta őket mágikus és könyörgő jellegüktől (semmit sem akartak kierőszakolni, semmit sem kértek). Egyes karneváli formák kifejezetten az egyházi kultusz paródiái voltak. Valamennyi karneváli forma következetesen egyházon és valláson kívüli volt, a lét teljesen más szférájába tartozott.

Szemléletes, konkrétan érzékelhető jellegüket és kifejezetten játékos mivoltukat tekintve közel állnak a művészi-alkotói formákhoz, nevezetesen a színházi látványosság formáihoz. S valóban, a középkor színházi formái igen erősen vonzódtak a népi-vásári karneváli kultúrához, s bizonyos mértékben bele is olvadtak. De e kultúra igazi karneváli magja egyáltalán nem tisztán művészi színházi forma, s általában nem tartozik a művészetek körébe – a művészet és az élet határán helyezkedik el. E karneváli mag lényegét tekintve maga az élet – különleges, játékos megformálásban.

Valóban, a karnevál nem szakad szét játszókra és nézőkre. A rivaldát még kezdeti formájában sem használja. A rivalda, a színpad megsemmisítené a színházi látványt. A karnevált nem szemlélik, hanem élik, s mindenki éli, mert eszméje össznépi. Míg a karnevál tart, nincs más élet, csak a karneváli. Nem lehet elkerülni, mert nincs térbeli határa. Karnevál alatt csak a karneváli törvények, vagyis a karneváli szabadság törvénye alapján lehet élni. A karnevál jellege egyetemes, a karnevál az egész világ sajátos állapota, az újjászületés és megújulás állapota, amelynek mindenki részese. A karneválnak ez az eszméje igen plasztikusan megfigyelhető a római szaturnáliákon, amelyet úgy fogtak fel, hogy a saturnusi aranykor valóságosan és teljesen – bár ideiglenesen – visszatért a földre. A szaturnáliák tradíciója nem szakadt meg, tovább élt a középkori karneválokon, amelyek a többi középkori ünnepségnél teljesebben és tisztábban testesítették meg az egyetemes megújulás eszméjét. A többi karnevál típusú középkori ünnepség valamilyen értelemben korlátozottabban, kevésbé teljes és tiszta formában képviselte a karneváli eszmét; de bennük is jelen volt, s a résztvevők plasztikusan érzékelhették, hogy időlegesen kiléptek az élet megszokott (hivatalos) kereteiből.

Ebben az értelemben tehát a karnevál nem művészi-színházi forma, inkább az élet reális – bár időleges – formája, amelyet nem egyszerűen eljátszanak, hanem – a karnevál idején – szinte valóságosan átélnek. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy a karneválon maga az élet játszik, s színpad, rivalda, színészek, nézők nélkül – vagyis minden művészi, színpadi sajátosság nélkül – játssza el saját másik, szabad (kötetlen) létét, újjászületését és jobb elveken alapuló megújulását. Az élet reális formája itt egyidejűleg azt is jelenti, hogy az élet ideális formában újjászületik.

A középkori mulatságra jellemzőek a bohócok és a bolondok. A köznapi – vagyis nem karneváli – életben ők képviselik a karneváli elv állandóságát, megszilárdítását. Ezek a bohócok és bolondok (mint például a Rabelais regényében is szereplő I. Ferenc korabeli Triboulet) egyáltalán nem színészek, akik a színpadon eljátsszák a bohóc és a bolond szerepét (ahogy később a komikus színészek eljátszották Harlequinét, Hanswurstét stb.). Mindig és mindenütt bohócok és bolondok maradtak, bárhol jelentek is meg az életben. Mint bohócok és bolondok egyidejűleg egy sajátos életformát: reálisat és ideálisat testesítenek meg. Az élet és a művészet határán élnek – mintegy sajátos köztes szférában: nem pusztán fura vagy buta emberek – köznapi értelemben –, de nem is komikus színészek.

A karneválon tehát maga az élet játszik, s a játék egy időre életté válik. Ebben rejlik a karnevál sajátos természete, létezésének különös volta. A karnevál a nép második élete, amely a nevetés alapján szerveződik. Ünnepi élet. Az ünnepélyesség a középkori mulattató szertartások lényegi sajátossága.

(…)

Az ünnepség – annak minden fajtája – az emberi kultúra igen fontos elemi formája. Nem lehet az ünnepséget levezetni és megmagyarázni a társadalmi munka gyakorlati feltételeiből és céljaiból, vagy – ami még vulgárisabb magyarázat – az időszakonkénti pihenés biológiai (fiziológiai) követelményeiből. Az ünnepség mindig lényeges és mély gondolati, világszemléleti tartalmat hordoz. Semmiféle „gyakorlat” a társadalmi munkafolyamatok szervezésében és tökéletesítésében, semmiféle „játék a munkában” és munkaközi pihenés vagy szünet magában véve soha nem válhat ünnepivé. Ahhoz, hogy ünnepivé váljon, egy másik szférából, a lét vagy a szellemi ideológia szférájából kell hogy kapcsolódjon hozzá valami. A szankcióknak nem az eszközök és a szükségszerű feltételek világából kell származniuk, hanem az emberi lét magasabb céljainak világából, vagyis az eszmék világából. Enélkül semmiféle ünnepiségről nem beszélhetünk.

Az ünnep mindig szoros kapcsolatban van az idővel. Alapja mindig a természeti (kozmikus), biológiai és történelmi idő meghatározott és konkrét koncepciója. Emellett az ünnepség történelmi fejlődésének minden szakaszában kapcsolatban állt a természet, a társadalom és az ember életének válságos fordulóival. A halál és a születés, az elmúlás és a megújulás mozzanatai mindig vezető helyet foglaltak el az ünnepi világszemléletben. Éppen ezek a mozzanatok biztosították – meghatározott ünnepségek konkrét formájában – az események sajátos ünnepi jellegét.

(…)

A középkor hivatalos ünnepei – és ez az egyházi és a feudális állami ünnepekre is vonatkozik – soha nem léptek ki a fennálló világrend kereteiből, soha nem alkottak semmilyen másik életet. Ellenkezőleg: szentesítették, szankcionálták, megerősítették a fennálló rendet. Az idővel való kapcsolat formálissá vált, a változások és a krízisek a múltba tevődtek át. A hivatalos ünnep lényegében csak hátra, a múltba tekintett, s a múlttal szentesítette a fennálló rendet. A hivatalos ünnep – néha még önnön eszméje ellenére is – az egész fennálló világrend stabilitását, változatlanságát és örökkévalóságát erősítgette: a fennálló hierarchiát, a fennálló vallási, politikai és erkölcsi értéket, normákat és tilalmakat. Az ünnep a kész, győzedelmeskedő, uralkodó – magát öröknek, változatlannak és csalhatatlannak feltüntető – igazság diadalünnepe volt. A hivatalos ünnepek tónusa tehát egységesen csak komoly lehetett, a nevettető elv idegen volt természetétől. A hivatalos ünnep megváltoztatta, meghamisította az emberi ünneplés igazi természetét. Az igazi ünnep azonban elpusztíthatatlan volt, sőt részben kényszerű legalitást nyert a hivatalos ünnepléseken kívül, kilépett a nép sokadalmába.

A hivatalos ünnepekkel szemben a karnevál azért diadalmaskodott, mert időlegesen megszüntette a fennálló, uralkodó igazságot és a fennálló rendet, időlegesen eltörölte a hierarchikus viszonyokat, privilégiumokat, normákat és tilalmakat. Ez volt az idő igazi ünnepe, a változás, az átalakulás és megújulás ünnepe. Szemben állt mindenfajta örökkévalósággal, befejezettséggel, tökéletességgel. A befejezetlen jövőbe tekintett.

Különös fontossága van annak, hogy a karnevál idején megszűntek a hierarchikus viszonyok. A hivatalos ünnepeken a hierarchikus különbségek nagy hangsúlyt kaptak: mindenki olyan hatalmi jelvényekkel jelent meg, és azt a helyet foglalta el, amely címének, rangjának, szolgálatainak megfelelt. Az ünnep szentesítette az egyenlőtlenséget. A karneválon ezzel szemben mindenki egyenlő. Itt – a karneváli piactéren – sajátos, szabad, familiáris kapcsolat jött létre az emberek között, akiket a szokásos – vagyis a karneválon kívüli – élet rendi, vagyoni, szolgálati, családi és kor szerinti helyzetük alapján osztott meg. A kivételesen hierarchizált feudális középkori rend, a végletesen tagolt és korporatív elszigeteltség viszonyai között ez a szabad, familiáris kapcsolat nagyon szembeszökő volt, s az általános karneváli világfelfogás lényegi részét képezte. Az ember mintegy újjászületett egy új, tisztán emberi viszony számára. Az elidegenedés időlegesen megszűnt. Az ember visszatért magához, és emberként valósította meg magát az emberek között. És a viszonyoknak ez a valóban emberi mivolta nem csupán képzelet vagy absztrakt gondolat szüleménye volt, hanem az élő, anyagi, érzéki kapcsolatok reális megvalósítása és átélése. Az eszmei-utópikus és a reális időlegesen egybeolvadt ebben az egyedi karneváli világszemléletben.

A hierarchizált emberi viszonyoknak ez az egyidejűleg ideális és reális ünnepsége a karneválokon kialakított egy olyan sajátos típusú közösséget, amely a köznapi életben elképzelhetetlen volt az emberek között. Kialakultak a vásári beszédek és gesztusok sajátos formái is, amelyek nyíltak és kötetlenek voltak, nem tettek különbséget a résztvevők között, az etikett és illem általános – karneválon kívüli – normáitól függetlenül. Kialakult a karneváli-vásári beszédstílus, amelynek példáit bőséggel megtalálhatjuk Rabelais műveiben.

A középkori karnevál több évszázados fejlődése során – amelyet a régebbi mulattató szertartások több évezredes fejlődése készített elő, beleértve az antik kor szaturnáliáit is – kialakult a karneváli formák és szimbólumok sajátos nyelvezete. Ez a nyelvezet nagyon gazdag volt, és képes volt kifejezni a nép egységes, mégis bonyolult karneváli világszemléletét. Ez a világszemlélet szemben állt az örökkévalóságra és a megingathatatlanságra vonatkozó előítéletekkel, és dinamikus, változásra és változtatásra alkalmas formákat alakított ki magának. A változás és a megújulás pátosza, az uralkodó jogok és hatalmasságok viszonylagosságának vidám felismerése hatotta át a karneváli nyelvezet valamennyi formáját és szimbólumát. Nagyon jellemző volt e nyelvezetre a „fonák” (a l’envers), az „ellenkezőleg”, a „kifordítva” sajátos logikája, a fent és lent állandó felcserélhetőségének („kerék”), a színe és a fonákja felcserélhetőségének logikája, a különböző paródiák és travesztiák, trónfosztások és profanizálások, dicsőítő és kigúnyoló jelenetek. A népi kultúra második élete, második világa bizonyos mértékig a megszokott, vagyis karneválon kívüli élet paródiája, a „fonák világ” volt. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a karneváli paródia nagyon messze esik az újabb kor tisztán tagadó és formális paródiáitól: a karneváli paródia tagad ugyan, de ugyanakkor elősegíti az újjászületést és a megújulást. A puszta tagadás általában is teljességgel idegen a népi kultúrától.

(…)

A pusztán tagadó nevetést ismerő tiszta szatíra kívül helyezi magát a kigúnyolt jelenségeken, szembehelyezi magát velük, s ezzel megsérti a világ nevetséges aspektusának egységét; a tagadó nevetés egyedi jelenséggé válik. Az ambivalens népi nevetés viszont az egész világ változását fejezi ki, s e világba beletartozik a nevető is.

Hangsúlyozzuk, hogy ez az ünnepi nevetés világszemléleti és utópisztikus jellegű, s magasabb dolgokra irányul. Lényegesen változott formában, de benne él az ókori mulattató szertartásokból ismert rituális bálványgúnyolás. A kultikus és korlátozott elemek itt eltűnnek, de megmarad az összemberi, egyetemes és utópikus jelleg.

A világirodalomban Rabelais ennek a népi-karneváli mulatságnak legnagyobb alakja és megtestesítője. Az ő munkásságán keresztül érthetjük meg e mulatság bonyolult és mély természetét.

Nagyon fontos, hogy helyesen vessük fel a népi nevetés kérdését. A szakirodalomban mind ez ideig otromba modernizálásoknak lehetünk tanúi: az újkor mulattató irodalmának szellemében vagy csupán tisztán tagadó, szatirikus nevetésként értékelték – s Rabelais-t csupán szatirikusnak tartották –, vagy csupán tisztán szórakoztató, gondtalan vidámságnak tüntették fel, amelyből hiányzik minden világszemléleti mélység és erő. Ambivalens voltát általában észre sem vették.

(…)

A karneváli ünnepség a középkori ember életében nagyon nagy helyet foglalt el időtartamát tekintve is: a középkor nagyvárosai mindent egybevéve akár évente három hónapig is karneváli életet éltek. A karneváli világnézetnek a szemléletre és a gondolkodásra gyakorolt hatása alól nem lehetett kitérni: arra késztette az embereket, hogy szabaduljanak meg hivatalos kötöttségüktől – még ha szerzetesek, papok vagy tudósok voltak is –, és karneváli-mulatságos aspektusában szemléljék a világot. Nemcsak a diákok és az alsó papság, de magas rangú egyházi vezetők és tudós teológusok is vidáman reagáljanak, megszabaduljanak az ájtatos komolyságtól, részt vegyenek a szerzetesi tréfákban (ioca monacorum) – ahogy a középkor egyik legnépszerűbb művét hívták. Celláikban velük parodizálták – vagy részben parodizálták – a tudós traktátusokat és a latin nyelven írt egyéb vidám műveket.

A középkori mulattató irodalom ezeresztendei fejlődéséről beszélhetünk, sőt talán többről, mivel kezdete a keresztény antikvitásig nyúlik vissza. Ilyen hosszú időszak alatt természetesen meglehetősen sokat változott (mindenekelőtt megváltozott a latin nyelvű irodalom). Számtalan műfaj és stilisztikai variáció alakult ki. Valamennyi történeti és műfaji különbség ellenére is ez az irodalom többé-kevésbé megmaradt a népi karneváli világszemlélet kifejezőjének, s mindig a karneváli formákat és szimbólumokat használta.

Széles körben elterjedt a latin nyelvű, részben parodikus és tisztán parodikus irodalom. A fennmaradt kéziratok mennyisége is óriási. Bennük az egész hivatalos egyházi ideológia és szertartásrend tükröződik mulattató formában. Még a vallási gondolkodás és kultusz legmagasabb formáit is áthatja a nevetés. Az egyik legrégibb és legnépszerűbb ilyen mű a Cyprianus lakomája, amely az egész Szentírásnak – az Ótestamentumnak és az evangéliumoknak is – sajátos karneváli-ünnepi travesztiája. A művet a „húsvéti nevetés” tradíciója szentesítette, s távolról még a római szaturnáliák hatása is kimutatható benne. A másik ismert középkori mű ebből a műfajból a Virgilius Maro grammatikája című félparodisztikus tudós traktátus a latin grammatikáról, amely ugyanakkor a korai középkor iskolai bölcselmeit és tudományos módszereit is parodizálja. Mindkét mű a középkor és az antikvitás fordulóján született, megnyitotta a középkori mulattató latin nyelvű művek sorát, s meghatározó befolyást gyakorolt a latin nyelvű irodalom tradícióira. E két mű népszerűsége szinte a reneszánszig megmaradt.

A későbbi fejlődés során az egyházi kultusz és hitoktatás szinte valamennyi mozzanatára születtek paródiák. Ez az úgynevezett szent paródia (parodia sacra), a középkori irodalom egyik legsajátosabb és mindmáig nem kellően megértett jelensége. Meglehetősen sok liturgiaparódia maradt ránk (részegek liturgiája, játékosok liturgiája stb.); paródiák maradtak fenn az evangélium tanításairól, az imádságokról, köztük a legszentebbekről is (Miatyánk, Ave Maria stb.), a litániákról, az egyházi himnuszokról, zsoltárokról, travesztiák születtek a különböző evangéliumi mondásokról stb. Végrendelet-paródiák is létrejöttek (a disznó végrendelete, a szamár végrendelete), sírfelirat-paródiák és a zsinati okmányok paródiái stb. Ez az irodalom szinte áttekinthetetlen. Mindet szentesítette a tradíció, s az egyház többé-kevésbé eltűrte. Egy részük a „húsvéti nevetés” vagy a „karácsonyi nevetés” égisze alatt alakult ki és terjedt, más részük – a liturgia- és imádságparódiák – viszont közvetlen kapcsolatban volt a „bolondünnepekkel”, s minden valószínűség szerint a bolondünnepek alatt játszották, mondották őket.

A fentieken kívül más műfajok is léteztek a latin nyelvű irodalomban, például a vita- és dialógusparódiák, a krónikaparódiák stb. E latin irodalom mintegy megkövetelte a szerzőktől a tudományosság egy bizonyos fokát (néha meglehetősen magasat). Mindezt úgy tekinthetjük, mint a vásári-karneváli mulatságnak a kolostorok, egyetemek és iskolák falain belüli visszhangját és hatását.

A középkori latin nyelvű mulattató irodalom a késő reneszánszban Erasmus A balgaság dicsérete című művével – ez az egész világirodalomban a karneváli mulatság egyik legnagyobb műve – és a Balgák leveleivel érte el a csúcsot.

Nem kevésbé gazdag és még változatosabb volt a középkor nemzeti nyelveken megszólaló mulattató irodalma. Itt is egy, a „parodia sacrá”-val rokon jelenséggel találkozunk: imaparódiák, prédikációparódiák (az úgynevezett „tréfás prédikációk” – sermons joieux – Franciaországban), karácsonyi dalok, patrisztikus legendaparódiák stb. A nemzeti nyelveken azonban már a világi paródiák és travesztiák voltak túlsúlyban, amelyek a feudális rend és a feudális hőskultusz mulattató aspektusát ábrázolták. A középkorban megjelennek a parodisztikus állat-, bohó-, kópé- és bolondeposzok, a hőseposzok parodizált elemei, az éneklőknél-mesélőknél az eposzhősök nevetséges változatai (a komikus Roland) stb. Kialakult a lovagregény paródiája (A fékevesztett öszvér, Aucassin és Nicolette). Kifejlődnek a komikus retorika különböző műfajai: a karneváli típusú perbeszédek, viták, dialógusok, komikus magasztaló beszédek (vagy dicsőítések) stb. különböző válfajai. A karneváli nevetés feltűnik a fabulákban és a vágánsok (vándordiákok) sajátos vidám lírájában is.

A nevettető irodalomnak mindeme műfajai és változatai kapcsolatban voltak a karneváli színtérrel, és természetesen a latin nyelv korlátain túllépve használták a karneváli formákat és szimbólumokat. De mindenekelőtt és legfőképpen a középkori mulattató színdarabok kapcsolódtak a karneváli színtérhez. Már az első fennmaradt komikus színdarab (Adam de la Halle: Játék a lugasban) az élet és a világ tisztán karneváli szemléletét és értelmezését tükrözi; kezdetleges formában megtalálhatjuk itt Rabelais későbbi világának számos elemét. Többé-kevésbé karnevalizálták a mirákulumokat és a moralitásokat is. A nevetés áthatotta a misztériumokat is: a misztériumok ördöngősségei kifejezetten karneváli jellegűek voltak. A késő középkor igaz karneváli műfaja volt a sotie.

(…)

A karneváli-vásári familiáris érintkezés új típusú, tehát számos változást hozott a beszéd világában is. Nézzünk meg közülük néhányat!

Jellemző a familiáris vásári beszédre, hogy meglehetősen gyakran alkalmazzák a káromkodást, vagyis gyakoriak a durva szavak és kifejezések, melyek néha meglehetősen hosszúak és bonyolultak. A káromkodás általában grammatikailag és szemiotikailag is elkülönül az egész kontextustól, s hasonlóan a szólásokhoz, szinte különálló életet él. Ezért a káromkodás a familiáris vásári beszéd speciális műfaja. Eredetét tekintve nem egynemű, az őskori kezdetleges érintkezésben különböző funkciót tölt be, elsősorban mágikus, ráolvasó jelleggel. Bennünket azonban elsősorban azok a megszentségtelenítő istenkáromlások érdekelnek, amelyek az ősi mulattató kultuszok elengedhetetlen részei voltak. Ezek a szemérmetlen káromkodások ambivalensek voltak: a lefokozással és a megsemmisítéssel egyidejűleg az újjászületést, a megújulást segítették elő. Éppen a trágár beszédnek ez az ambivalens volta határozta meg a karneváli vásári érintkezésben a káromkodás jellegét és műfaját. A karneválok alatt a káromkodások más jelleget öltöttek: teljesen elvesztették mágikus és általában gyakorlati jellegüket, öncélúvá, egyetemessé váltak, elmélyültebbek lettek. Ebben a megváltozott értelemben a káromkodás sajátos módon hozzájárult ahhoz, hogy kialakulhatott a kötetlen karneváli atmoszféra, a világ második, mulatságos aspektusa.

(…)

A káromkodást, az esküdözést is külön beszédműfajnak tekinthetjük (elszigeteltség, befejezettség, öncélúság). Az esküdözésnek és a szitkozódásnak eredendően nincs kapcsolatuk a mulatsággal, de kiszorultak a hivatalos beszédformákból, mert sértették a hivatalos beszédnormákat, s így bekerültek a familiáris vásári beszéd kötetlenebb, szabadabb szférájába. A karneváli atmoszférában áthatotta őket a mulattató elv, s kialakult ambivalens jellegük is.

Más nyelvi jelenségeknek is hasonló a sorsuk, például a különböző illetlenségeknek. A familiáris vásári beszéd lett az a gyűjtőhely, ahol a különböző beszédjelenségek felhalmozódtak – legalábbis azok, amelyek a hivatalos szóbeli közlésből kitiltódtak, kiszorultak. Bármilyen változatosak voltak is eredetüket tekintve, egyformán áthatotta őket a karneváli világszemlélet, megváltoztatva ősi funkciójukat, általános mulattató tónust nyertek, s így a világot megújító egységes karneváli tűznek mintegy szikráivá váltak.

Az újkori kulturális esztétikai és irodalmi normák alapján tanulmányozták e jelenségeket, tehát nem saját mértékükkel mérték, hanem az újkor velük szemben álló eszméje alapján. Modernizálásukkal helytelenül magyarázták és értelmezték őket. Nem kapta meg értelmezését a vidám ábrázolás sajátos típusának sokrétűsége sem, amely oly mértékben jellemző a középkor kultúrájára, s általában idegen az újabb koroktól (különösen a XIX. századtól).

(…)

Rabelais műveit vizsgálva általában kiemelik, mennyire eluralkodik bennük az élet anyagi-testi oldala: elburjánzanak magának a testiségnek, az evésnek, ivásnak, ürítésnek, nemi életnek képei. S a képek rendkívül felnagyítva, hiperbolikus formában jelennek meg. Rabelais-t a „testiség” és a „has” kiváló költőjének nyilvánították (például Victor Hugo). Mások „durva fiziologizmussal”, „biologizmussal”, „naturalizmussal” stb. vádolták. Kevésbé éles formában a reneszánsz más irodalmi képviselőinél (Boccaccio, Cervantes, Shakespeare) is találtak analóg jelenségeket. Úgy magyarázták, hogy ez éppen a reneszánszra jellemző, s a „testiség rehabilitációja” reakció a középkor aszketizmusára. Egyesek úgy tekintik ezt, mint a polgári elvek korai megjelenését a reneszánszban, vagyis hogy a „homo oeconomicus” anyagi érdekei a maguk egyéni, egoisztikus formáiban nyilvánulnak meg.

Ezek és az ezekhez hasonló magyarázatok voltaképpen különböző formában modernizálják a reneszánsz irodalom anyagi-testi képeit: a reneszánsz ábrázolásra átvetítik azokat a leszűkített és megváltozott jelentéseket, amelyeket az „anyagiság”, a „test”, a „testi lét” (evés, ivás, ürítés stb.) a következő évszázadok – elsősorban a XIX. század – folyamán kaptak.

Pedig az anyagi-testi elv Rabelais-nál – és a reneszánsz többi írójánál – a népi mulatság – jóllehet, a reneszánszban bizonyos mértékben megváltozott – kultuszának öröksége, annak az ábrázolásmódnak és – szélesebb értelemben – annak a sajátos esztétikai koncepciónak az öröksége, amely jellemző a népi kultúrára, és amely határozottan elkülönül (a klasszicizmustól kezdve) a következő századok esztétikai koncepcióitól. Ezt az esztétikai koncepciót – egyelőre feltételesen – groteszk realizmusnak nevezzük.

A groteszk realizmusban – vagyis a népi humor alkotó rendszerében – az anyagi-testi elv össznépi, ünnepi és utópisztikus aspektust kap. A kozmikus, a szociális és a testi itt mint elszakíthatatlan egység, mint elválaszthatatlan élő egész szerepel. S ez az egység vidám és jóságos.

A groteszk realizmusban az anyagi-testi ösztönvilág mélységesen pozitív, és egyáltalán nem egyedi-egoisztikus formában, nem az élet többi szférájától elkülönülve jelenik meg. Az anyagi-testi elv itt univerzális és össznépi, és éppen mint ilyen áll szemben mindazzal, ami bármilyen módon elválasztja a világ anyagi-testi gyökereitől, ami bármilyen módon elszigeteli és önmagába zárja, szemben áll minden elvont idealizálással, minden olyan igénnyel, amely el akarja szakítani földi és testi jelentésétől. A test és a testi élet – még egyszer hangsúlyozzuk – itt kozmikus, és ugyanakkor össznépi jelleget visel; ez egyáltalán nem csupán a test és a fiziológia a szűk és pontos modern értelemben; nem végletesen individualizált, és nem határolódik el a világ többi részétől. Az anyagi-testi elv hordozói itt nem elkülönült biológiai egyedek, és nem polgári egoisztikus egyének, hanem a nép, amely a fejlődés során mindig növekszik és megújul. Épp ezért olyan grandiózus, felnagyított, mérhetetlen itt az egész testi világ. Ez a felnagyítás pozitív, igenlő jellegű. Az anyagi-testi élet képeiben az uralkodó mozzanat a termékenység, a tobzódó bőség, a növekedés. Az anyagi-testi élet minden megnyilvánulása, minden dolog – még egyszer hangsúlyozzuk – nem a biológiai egyedekre, nem az elszigetelt, egoisztikus, „gazdasági” emberre vonatkozik, hanem a népi, kollektív, nembeli testiségre (a későbbiekben igyekszünk pontosabbá tenni ezt a kifejezést). A bőség és az össznépi jelleg határozza meg az anyagitesti élet képeinek sajátosan vidám, ünnepi – és nem köznapi – jellegét. Az anyagi-testi elv itt ünnepi, örvendetes – hogy ne mondjuk: „hegyenvölgyön lakodalom”. Az anyagi-testi elvnek ez a jellege jelentős mértékben megőrződött a reneszánsz irodalomban és művészetben, és természetesen mindenkinél teljesebben Rabelais-nál.

A groteszk realizmus kiemelkedő sajátossága a lefokozás, vagyis hogy minden magasztos, lelki, ideális, elvont fogalmat anyagi-testi térre visz át, a föld és a test elszakíthatatlan kapcsolatára vetít. Így például a Cyprianus lakomája és a középkor más latin paródiái jelentős mértékben a Bibliából, az evangéliumból és egyéb szent szövegekből merítenek, kiválasztva valamennyi anyagi-testi vonatkozást és földközeli részletet. A középkorban nagyon népszerű volt például Salamon és Markalf vidám párbeszéde, amelyben a „tónusában” magasröptű és komoly salamoni szentenciákkal szemben állnak a bolond Markalf vidám és lefokozó mondásai, amelyek a taglalt kérdéseket a durván materialista testi szférába (evés, ivás, emésztés, nemi élet) helyezik át.^[2] Említésre méltó, hogy a középkori bolondtréfákban az egyik vezető mozzanat éppen az, hogy minden magasztos szertartást, ceremóniát anyagi-testi térbe helyeznek át; ezekhez sorolható a lovagi tornákon, a lovaggá ütés közben a bolondok viselkedése stb. A groteszk realizmusnak éppen ezekben a tradícióiban gyökerezik az a mód, ahogyan a Don Quijotéban a lovagi ideológiát és szertartásokat lefokozzák, és földközelbe hozzák.

(…)

De nemcsak a szűkebb értelemben vett paródiák, hanem a groteszk realizmus valamennyi többi formája is lefokoz, „földiesít”, „testiesít”. Ez az alapvető sajátosság különbözteti meg a groteszk realizmust a középkor magas művészetének és irodalmának minden más formájától. A népi vidámság, a groteszk realizmus valamennyi formájának e szervezőereje már eleve összefonódott az anyagi-testi alapokkal. A nevetés lefokoz és materializál.

(…)

A magasztos lefokozása, lealacsonyítása a groteszk realizmusban egyáltalán nem formális, és nem viszonylagos. A „fent” és a „lent” itt abszolút és szigorú topográfiai jelentést hord. A fent nem más, mint az ég; a lent – a föld; a föld viszont az elnyelő elv (sír, has) és a születő, újjászülető elv (anyaöl) is. Kozmikus aspektusban ez a fent és a lent topográfiai jelentése. Voltaképpen a testi aspektusban, amely sehol sem határolódik el élesen a kozmikustól, a fent – az arc (fej), a lent – a szaporodás szervei, a has és a fenék. A fent és a lent eme abszolút topográfiai jelentésével él a groteszk realizmus, köztük a középkori paródia is. A lefokozás itt földiesítés, a földhöz, az elnyelő és ugyanakkor az újjászülető elvhez való viszonyítás; lefokozva eltemet, és ugyanakkor elveti a magot, meghal, hogy jobbat és nagyobbat szülhessen. A lefokozás jelenti továbbá, hogy az élethez tartoznak a test alsó részei, a has élete, a szaporodást szolgáló szervek, vagyis az olyan aktusok, mint a közösülés, fogamzás, terhesség, születés, zabálás, ürítés. A lefokozás új születést fakaszt a testi sírból. Nem csupán kicsinyítő, tagadó, hanem pozitív, újjáalakító jelentése is van: abmivalens módon tagad és erősít egyidejűleg. Nem csupán letaszít a nemlétbe, az abszolút megsemmisülésbe – nem, átteszi a dolgokat a szaporodás szintjére, arra az alantas szintre, ahol a fogamzás és a születés történik, ahonnan minden bőséggel ömlik; a groteszk realizmus nem ismeri a lenti szint más jelentését, a lent nem más, mint a szülőföld és az anyaöl, a lent mindig termékeny.

 

Mikhail Bakhtin: The Culture of Popular Laughter and the Grotesque

Mikhail Bakhtin (1895–1975) is a most prominent representative of 20th century literary studies. His world-famous work is Rabelais and His World (1965) [Rabelais and Folk Culture of the Middle Ages and Renaissance]. Extracts from its introduction are published now, with a major focus on Bakhtin’s distinct aesthetic concept of grotesque as a comprehensive view of life and the world. According to him, the grotesque realism of the culture of medieval popular laughter – and the art of Rabelais nourished by this fountain – are characterized by the indivisible unity of the cosmic, social, and bodily planes of life as well as the popular quality and utopian aspect of the carnival world state, which suspends hierarchical relations. In contrast to “classical” aesthetics, both poles of transformation are simultaneously present here: “the old and the new, the dying and the procreating, the beginning and the end of metamorphosis”.

(2021. május 15.)