Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Végh Attila

Képek és szavak

Avagy: az ideológiáról – másképp

Van egy festőművész barátom, aki olyan, mint egy gyerek. Külső és belső között az ő idegrendszerében nincs védőzóna. Minden külső hatást, minden élményt, tapasztalatot azonnal a lehető legintenzívebben átél, és az efféle átélések nyomán mindig a legvadabb következtetésekre jut, azonnali lázas terveket szőve. Ha egy dunántúli falun átautózva megáll egy kávéra, és öt percet beszélget bárkivel, máris abban a faluban akar házat venni, hogy a helyi tiszta szívű, dolgos nép között élje le hátralevő éveit. Ha kicsivel több ideje van, még meg is néz rögtön pár eladó házat. Aztán megissza a kávét, továbbhajt, és másnapra elfelejti az egészet, mert újabb tervek jöttek, a régieket végképp eltörölni. Fordított irányban, kifelé is ez a helyzet. Amit gondol, azonnal mondja; ami másnál csak halvány ötletként merül föl, abban ő rögtön hinni kezd, fejben végigpörgeti (egészen az – általában drámai – végkifejletig), és az eredményt ráméri beszélgetőpartnerére. Nőknek nem udvarol, hanem lerohanja őket a legtávlatibb tervekkel, mire ők rémülten elmenekülnek.

Ez az ember tehát gyerek maradt. Lélek és világ összefolyt, és már nem választható szét, egyetlen nagy masszában gomolyog az élet. Ha igaz – márpedig annak tűnik –, hogy minden gondolkodás egy előzetes gondolkodásból indul ki, hogy tehát minden megértést egy előítélet vezérel, akkor az ő esetében előzetes megértés és megértés egy és ugyanaz. Olyan ő, mint egy rab, akiről bűnössége vagy ártatlansága sosem derül ki: folyton előzetesben van. Nem tudni, hogy amit mond, azt csak pillanatnyi hangulatának retorikai hevülete mondatja vele, mintegy a mondatfűzés kényszere sodorja bele, vagy komolyan így gondolja. Előttünk áll az ember, akinek léte elviselhetetlenül fenomenológiai: bensőjének, vérmérsékletének a külvilággal való összegabalyodottsága olyan gombolyag, amelyet szétszálazni lehetetlen. És mivel inger és reakció e lélektérben immár időtlenné fajtalankodta egymást, emberünk festőművészet-akarása is képtelen képekben csapódik ki: olyan piktúrában, amely gyerek marad: nem képes rá, hogy elnőjön szülőeszméitől, s a képzelet játszóterén nem tudván feloldódni, mindvégig a távoli padok felé pillant, amelyeken az aggódó szülőeszmék ülnek, arcukon felügyelői mosollyal, egyik kezükben vattacukorral, másikban ostorral integetve szeretett gyermekük felé. Magyarán: ez a festészet nem szabadult föl a gondolatok, fogalmak és eszmék gyámsága alól. Kép és fogalom valahogy egymás rabjai itt. Képfogta fogalom, fogalomfogta kép. Egymást tépik, körbe-körbeforogva, az ábrázolás végtelen kerülőútján.

A mi kerülőutunknak itt vége. Célunk e kissé partikuláris futammal annyi volt, hogy – mintegy caravaggiói súrlófénnyel – a megismerés barlangjában képek és szavak kapcsolatmélye felé zseblámpázzunk. Lépkedjünk óvatosan közelebb. (Írásom mélyére érve majd az lesz a kérésem érző olvasómhoz: kapcsolja ki a zseblámpát.)

Volt valamikor egy ősnyelv, amelyből – ha hinni lehet a nyelvészeknek – a szanszkrit, az ógörög és az etruszk nyelv született. E nyelvi ősközösség tényeit a szétvált, továbbfejlődött nyelvek megőrizték. A látást, megértést, tudást jelentő vid tő, amely a szanszkrit vidiában ott van, megmaradt az ógörögben is, csak kissé átalakult. A digamma (a v hang) az idők során kikopott a görögből, a tő id-dé alakult. A vidiából idea lett. (Az etruszk megtartotta a v hangot, lásd pl. a latin látást jelentő igét, a videót.) Platón filozófiájának központjában az idea áll, azaz a képszerű, a születés előtt és a halál után szemlélhető lét.

A rengeteg jelentésű logosz három fő jelentésfelhőt támaszt: a lét rendje; az értelem rendje; a beszéd. Hogy a mai tudományos nyelvekben a -lógia valaminek a tudományát jelenti, abban a logosz mindhárom felhője benne szivárványoz. Ideológus ezek szerint az volna, aki fénylő értelmével a lét rendjét átlátja, és el is tudja mesélni. De mivel ma nem ezt jelenti, az ideológus alakja bennünket tovább már nem érdekel. Forduljunk inkább a zseni felé.

A társadalom erényei bűnök a szentnek. A társadalom gondolatai idiotizmusok a zseninek. De ha fölismertem, hogy zseni vagyok, akkor mire mehetnék a társadalommal? Hogyan igazítom hozzá gondolataimat a társadalmi elvárásokhoz, ha minden gondolkodás lényege éppen az előzetes elvárások tönkretétele? És ha az élet cselekvést jelent, ahogy Ady mondja, akkor hogyan lesznek ezekből a gondolatokból művek? Az igazi mű szülőgondolatához képest mindig ihletett, azaz váratlan. Bizonyos szempontból tönkreteszi saját alapgondolatát. A végiggondolás az igazi tönkretétel. Az alapgondolatot úgy szolgáljuk a leghívebben, ha a művel tönkretesszük. A mű ötlete önnön destrukciójára hív fel. Ha olyan művet írnék, amely előzőleg teljesen megvan a fejemben, dögre unnám magam. A mű tehát éppen úgy viszonyul szülőgondolatához, ötletéhez, mint a gondolat az előzetes elvárásokhoz. De ha a zseniális mű magát a zsenit is megdöbbenti, akkor hogyan ismerhetné föl a társadalom annak létérvényét, hogyan érezhetné megvilágító erejét?

De miben áll a megvilágító erő? Mit világít meg, és kinek? Hogy kinek, arra könnyebb felelnünk. Szerencsére a zseniális író nem a társadalomnak ír, hanem a zseniális olvasónak. Csak azért fontos számára a társadalom, mert jóhiszeműen abból indul ki, hogy ez a halmaz sok zseniális olvasót tartalmaz. Milyen a zseniális olvasó? Olyan, mint én. Engem olvas, és közben úgy érzi, kimondatlan gondolatait mondom ki. Legmélyebb elvárásait teszem tönkre. Hogy ebben ő szépséget talál, annak az az oka, hogy ő maga is tudja, vagy legalábbis érzi, hogy ezek a fény pillanataiban tönkretétetnek, és ez így van jól. Az olvasó alászáll saját alvilágába: művem gyertyafénye lépked előtte, együtt irtják a sötétséget. Ebben a sötétben az olvasó nem keres semmit. Ha lakik is itt, a lélekpincében valamilyen személyes Eurüdiké vagy Minótaurosz, csak árnya cipelhető föl. Márpedig árnyakkal tele a padlás. A nappali, a hálószoba. Nem, itt az alászállás mozdulata a lényeg.

Ha a zseni megragad egy létmozzanatot, mindig belülről teszi. A dolog centrumából. Gyökerénél, tehát radikálisan (Gyengébbek kedvéért: radix = gyökér). Úgy tetszik, röntgenszemeivel látja át, tehát ura, őre a dolognak. Belehelyezkedik a jelenségbe, belülről kifordítja, és üde léttolmácsként új szavakkal mondja el a régi, talán még sosem feltárult igazságot. A zseni áthatol a felszínen, a világ bőrén átírja magát, így utazik. Utazása teljesen érthetetlen az olyan emberek számára, akiknek a Szaturnuszra repülni vagy magamba mélyedni két különböző irányt jelent.

Meg az olyanok számára, akikben kép és szó két, egymást kerülgető, keringő kutya. A zseniális író világában kép az alvilág, és alászállás a szó. Orpheusz is kedvese képét kereste odalent, és miközben settenkedett, kitharáját pengetve énekelt. Ha komolyra akarjuk fordítani a szót, idea és logosz megbabonázó egységéről beszélhetünk. A zseni annyira tudathasadt, hogy e kettőt egynek érzi. Ő az igazi ideológus, nem a vallási vagy politikai eszmék rongyszemű, betonfülű kufárai, akik mindig a történelem szemétdombján végzik.

 

Krisztus mint Orpheusz, Szent Marcellinus és Péter katakomba, IV. sz. Róma (forrás: spakli.blog.hu)

 

(2020. szeptember 15.)