Világrekord - Születésnapi beszélgetés Földes László HOBO-val

Azt hittem, jó, ha hatvanig kihúzom – mondja a 75. születésnapját ünneplő Földes László Hobo, akinek évi 120 fellépése van, a Nemzetiben három előadást játszik, lemezt készít, koncertkörútra készül, és színdarabot ír a róla készült jelentésekből… A koncertkörút legelső állomása itt volt a Nemzeti Színházban, meglepetéskoncert a kolégáknak, barátoknak és a leghűségesebb rajongóknak. 

Gyakran látni a Nemzeti Színház büféjében.  

– Hat előadásom van, abból hármat állandóan játszom. Hetedik éve vagyok itt.  

Otthonra talált, elfogadták a színészek? 

– Ezt nem mondanám. Otthon érzem magam, sokan segítenek, de a színészekkel – Rácz Józsefet és Szűcs Nellit kivéve – nem játszom együtt, és bár jóban vagyok azokkal, akikkel még Beregszászon kerültem kapcsolatba, vagy egy-két nagy öreggel, azért egy csomó fiatalt nem ismerek. Megszoktam, hogy külön utat járok, mert a zenei világban is így van. A zenészek és a színészek más-más nehézségekkel küzdenek, ráadásul a művészeti életet is megosztja a politika: aki az egyik oldalhoz tartozik, azt nem hívják a másikra. Én fázok rá a legjobban, aki egyik oldalhoz sem tartozom. De már a ’70-es, ’80-as években hozzászoktam a gyűrődéshez, a közönséget pedig nem veszítettem el.  

A Nemzetibe is be tudtam hozni olyan embereket, akik egyébként nem mentek volna színházba. Évi százhúsz fellépésem van.  

Amennyire impulzív, alkotó ember, annyira rendszerető is, tudja az előadások számát… 

– Hatezer fölött járok. A Tudod, hogy nincs bocsánat című József Attila-estet 470-szer játszottam 2005 óta, és legalább 80 ezer ember látta. Szerintem ez világrekord.  

A 75. születésnap is alkalom lehet az összegzésre. Húsz- vagy harmincévesen gondolt arra, hogy mi lesz 75 éves korában?  

– Nem, csak hatvan évet adtam magamnak. Olyan szélsőséges életet éltem – annak ellenére, hogy nem ittam, nem dohányoztam –, hogy úgy gondoltam, amilyen dolgok engem értek, jó, ha hatvanig kihúzom. Mulatságos, hogy 75 vagyok, és alapjában véve semmi bajom.  

És mit gondolt, hova fog eljutni hatvanéves korára?  

– Húsz- vagy harmincévesen nem gondoltam semmit. Harmincegy évesen kezdtem gimnáziumban történelmet tanítani, az volt az első, amit szerettem csinálni. Előtte voltam segédmunkás, raktam ki vagont, dolgoztam pékségben, gyárakban vegyésztechnikusként, a Szabó Ervin Könyvtárban és újságnál is, de voltam népművelő Budafokon, komolyzenei előadó a Hungarotonban. A tanítás során éreztem először, hogy a kosárlabdán kívül megy nekem valami. Levelezőn és estin is tanítottam, és ott vettem észre, hogy figyelnek rám: csönd volt az óráimon, vagy nevettek, ha éppen viccesen magyaráztam. Emlékszem, a kereszténység születéséről, a Bibliáról négy sor volt a tankönyvben, én meg három órát tartottam belőle, és végig figyeltek.  

Színpadon töltötte aztán az életét, elég, ha a Hobo Blues Band 33 évét említjük. Ahhoz, hogy a zenélés mellett előadóként a színházi énje is kibontakozzon, kellett egy Vidnyánszky Attila típusú, határozott rendező?  

– Nem. Korábban is voltak színházi szerepeim, megmozdulásaim, igaz, mindegyik gyenge és esetleges volt. Elkészült a lemez Eörsi István verseiből, amelyekből 1982-ben csináltunk egy előadóestet Márta Istvánnal Növekszik a csapat címmel. Az albumot akkor nem lehetett megjelentetni, most jön ki. Ez volt az első előadóestem, Ascher Tamás rendezte a Szkénében. Ahogy visszagondolok rá, katasztrofális volt, annyira rosszul játszottam. Mégis – nyilván mert Eörsi be volt tiltva, meg mert mi ketten együtt még rosszabb fiúk voltunk – ez betette a kaput az elvtársaknak. Most írok egy darabot, 31 dosszié a munkacíme. Ebbe bekerül egy-két besúgói jelentés arról, amit Eörsivel csináltam. 

Ez volt tehát az első előadóest.  

– Előtte már Miskolcon is volt egy próbálkozásom: nem lehetett színháznak nevezni, meg nem is játszottam jól, végül mégis nagy siker lett. Az Eörsi-est után írtam egy improvizációra épülő darabot Lombardozzi címmel, amiben egy bohócot játszottam, ez már jobban ment, és utána jött a Jordán Tamás-féle József Attila-est a Katona József Színházban. Dolgoztam később Fehér Györggyel, Szikora Jánossal, Valló Péterrel, Kiss Csabával, de ezek nem álltak össze, különálló próbálkozások voltak, és stílusban is messze estek egymástól. Olyan ez, mint egy kirakós játék, ami aztán 75 éves korodra összeáll. Amit tudok, azt Vidnyánszky rakta rendszerbe. A 80-as években megtetszett neki a Vadászat című lemez, meg is rendezte 2002-ben Beregszászon, így kezdődött a közös munka. Azóta csak vele dolgozom, több mint tíz előadáson vagyunk túl: Ady, Pilinszky, József Attila, Faludy, Villon, Csattanuga Csucsu, ­Circus Hungaricus, A csavargók tízparancsolata, Ballada a két sebzett hattyúról, Halj meg, és nagy leszel!, Hé, Magyar Joe!, A Gulag virágai. De úgynevezett zárt jelenetekben játszottam Az ember tragédiájában, a Liberté ’56-ban és Szarka Tamás Mária című zenés darabjában. Még a Bolha a fülben Rugbyje is én voltam, máig sem hevertem ki. 

Külön lehet választani a verses vagy saját zeneszámokból álló estjeit és azokat a színdarabokat, amelyeket meg kellett írnia?  

– Minden hozzám köthető darabban vagy valamilyen narrátor voltam, vagy saját magamat adtam. Vidnyánszky meg tudta teremteni azt a környezetet, ahol nem kell arra figyelnem a színpadon, honnan hova menjek, milyen kelléket fogjak meg, és nem kell attól rettegnem, hogy tönkreteszem a másik művészember munkáját. Egyébként pedig nem szól bele abba, hogyan mondom Adyt vagy József Attilát, és azt írok, amit akarok. A Hé, Magyar Joe!-ban van Az új Magyarország című szám, ami kemény rendszerkritika a mai állapotokról, és föl sem merült, hogy korrigálni kellene.  

„Gyalázzák egymást ismeretlenek,  
Álnevek mögött, sunyin lapulva,  
És a gyerekek mind Nyugatra mennek,  
És hízik a bunkó nomenklatúra”  
(Hé, Magyar Joe! – Az új Magyarország) 

Vidnyánszky azt mondta, csinál ebből a dalból egy darabot. Amikor elkezdtük a próbákat, még nem is volt darab, csak a dalszövegek léteztek. Úgy gondoltam, hogy majd mint „érzékeny szerző” leülök a dramaturggal, és jó kis mondatokat írunk, például hogy bejön az első alabárdos vagy a smasszer, erre az volt a válasz, hogy a dalokban benne van minden, és majd a próbán kialakítjuk. Ugyanez volt korábban más darabokkal is.   

Vagyis hogy megírt szövegeket, strófákat kellett aztán fölfűzni egy történetre, és a próbák alatt állt össze az előadás? 

– A Gulag virágai is így született. Évekkel korábban elmentem a Gulagra – már csak a származásom miatt is érdekelt, meg történelmet is tanítottam – és eszembe sem jutott, hogy darabot írjak a témáról, ám ott, Permben szembesültem azzal a mocsokkal, amiről korábban csak olvastam, meg amit egy-két filmben láttam, és azzal, hogy még olyan körülmények között is születnek megrázó erejű művészi alkotások. Az egyik fennmaradt vers hatására döntöttem el, hogy írok valamit. Mivel a Szovjetunióban a politikai foglyoknak is meg kellett ünnepelniük november hetedikét, kitaláltam, hogy az egész darab egy ilyen ünnepséghez kötődjön. Beledöglöttem, amikor megírtam, és ez még mindig nem lett volna baj, de bele kell döglenem akkor is, amikor játszom. 

A szocializmusban élte le az élete nagy részét: ezt dolgozza fel a darabokban általános, történelmi szinten és a személyes sorsát tekintve is?  

– A történelem számos korszaka érdekel, de azt, amibe beleszülettem, meg hogy kommunisták voltak a szüleim, és engem is erre próbáltak nevelni, nem lehet elfelejteni, ez benned van. Sokszor mondták, hogy én biztos az apámnak köszönhetek mindent – igen, csak nem úgy, ahogy ők gondolják. Attól lettem ilyen, hogy az ő terrorjában nőttem fel, és szembefordultam vele.  

„Megvárja a sötétet, bebújik az ágyba, 
Kicsit hideg van, de nem baj, csak a kutyája várja, 
Hallja, hogy az apja lenn meccset néz a tévében, 
Ruhástól fekszik le, a félsz tombol a szívében, 
Recseg a lépcső, az Öreg benéz a szobába, 
Nem vesz észre semmit, csak szentségel magába’, 
Józsi lecsukott szemmel, buzgón alvást színlel, 
Micsoda szerencse, hogy ma este nem verik el. 
És még Isten is mosolyog valahol.” 
(Hé, Magyar Joe! – Hazafelé az iskolából) 

A szocializmusban nem gondoltam, hogy lázadó vagyok. Csupán azért alakítottam 33 évesen hobbiból zenekart, hogy magamnak örömet szerezzek. Kezdetben Rolling Stones- és Doors-számokat énekeltünk magyarul, aztán csatlakozott hozzánk Póka Egon, elkezdtünk dalokat írni, és ez bejött. Tudom, hogy nem beszélek szépen, nem énekelek jól, de Aschert, Vidnyánszkyt meg a blues közönségét ez nem érdekli. Tavaly tavasszal a Papp László Arénában 11 ezer ember előtt mondtam el két Ady-verset és József Attilától a Levegőt! Síri csendben hallgatták végig. Valami történik évtizedek óta, amit nem tudok megmagyarázni. 

A rendszerváltás után született nemzedék más nyelvet beszél, a szocializmus nekik történelem. Meg lehet azért őket is szólítani a korra tett utalásokkal? 

– Akkor kerülsz bajba, ha meg akarod szólítani őket. Ennél én „beképzeltebb” vagyok, senkit nem akarok megcélozni. Azt írom, ami jön.  

A koncerten is volt egy kép, amin Brezsnyev tanul úszni világoskék női úszósapkában egy autógumi-belsővel, és két gorilla úszik mellette, nehogy a főtitkár elvtárs megfulladjon. A fiatalok nem tudják, hogy ebben mi a poén, de ez nem számít, mert a dalból megérzik a lényeget. Vannak erősen politizáló előadóművészek, akik elmagyarázzák, hogy melyik szám miről szól, mire utal… Olyan, mint egy vezércikk. Az emberek nem hülyék, én ebből élek. Kiálltam a Másik Magyarországgal ’86-ban, és még ma is mindenki érti. Talán mert ma is aktuális? Nem tudom, mert nem ezért született. Egyébként siker ide, vagy oda, pocsék érzés látni, hogy sok keserű dolog, amit megírtam, évtizedek múlva is aktuális. De eszemben sincs, hogy vátesznek gondoljam magam. 

„Ki állította meg az órát? 
Nehéz idők jönnek 
Másik Magyarország 
Félek tőled.” 
(Másik Magyarország) 

A 31 dosszié című darab miről szól majd?  

– Abban több lesz a történelem, a dokumentáció. Tavaly írtam egy darabot Utcazenész címmel, ami a magyar popzenét mutatja be a ’60-as évektől, a Táncdalfesztiváloktól a Ki mit tud?-okon át napjainkig. Abban a zenei stílusban, ami az Illés együttestől kezdve a Hungárián át a Republicig, Demjén Ferencig mindig is meghatározó módon jelen volt és van a popban. Mindezt egy lecsúszott, vén utcazenész mondja el, aki végigcsinálta az egészet. Ezt szerettem volna színpadra állítani, de (én marha!), elmeséltem Vidnyánszkynak, hogy 30 év után kikértem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából az anyagaimat: feljelentések, vizsgálati anyagok, jegyzőkönyvek, besúgói jelentések. Van közöttük több novella, meg egy Petőfi-oratórium vázlata, ezeket 1972-ben kobozták el, amikor letartóztattak és bevittek a Gyorskocsi utcába. Attila azt kérte, hogy inkább ezt csináljam meg, és egészítsem ki a betiltott dalaimmal. Most írom. Nagy bajban vagyok például azzal a résszel, amikor lecsaptak rám. Reggel 5-kor jöttek értem, két hatósági tanú előtt megvolt a házkutatás, elkoboztak egy csomó mindent, bevittek és beraktak egy cellába azzal, hogy majd jönnek értem. Nem történt semmi, nem vertek meg, nem kell dramatizálni. 

Csak közben az ember retteg, mert nem tudja, mi vár rá… 

– Nem voltam beszarva, másra nem emlékszem. Remélem, írás közben előjönnek az idetartozó dolgok is. Nem tudom felidézni, miért nem féltem, de az egész cirkusz – a két zsernyák, a hatósági tanú szomszéd, aki folyton a padlót nézte – röhejes volt. Az első kihallgatáson derült ki, hogy egy nyugatra írott levelemet felbontották, és „a szocializmus lejáratására alkalmasnak” ítélték, ezért tartóztattak le. 

Volt olyan az élete során, amikor reménytelennek érezte a helyzetét?  

– Nem. Innen is kidobtak, onnan is kidobtak, de ösztönösen mentem előre. Sokáig, még a hatvanas években is csak azt tudtam, hogy mi nem akarok lenni: Földes László miniszterhelyettes elvtárs fia. Ez – ha akkoriban még más nem is – sikerült. Ameddig nem kezdtem gimnáziumban tanítani, majdnem hogy nem is érdekelt, hol dolgozom. Csak ment az idő. Ha nem megyek el ’77-ben Zágrábba, és nem nézem meg a Rolling Stones-t, lehet, hogy tanár maradok. Írtam pár dolgot a régi Mozgó Világba és a Kortársba, amelyek sikert arattak ahhoz képest, hogy csak novellák voltak. Akkor sokan úgy gondolták, hogy majd író leszek. Még ’88-ban sem hittem, hogy az a rendszer meg fog dőlni. Nem gondoltam, hogy ellenálló volnék. Nem üldöztek – eltűrtek, mint egy bohócot.  

„Negyven évig nem tudtam, ki vagyok én? 
De minden eljön a maga idején, 
Nem vagyok zászló a mások ünnepén, 
Szelep vagyok az ország fenekén.” 
(Ars Bluesica) 

Soha nem éreztem, a legreménytelenebb helyzetben sem, hogy el kell innen mennem. Egyszer ugyan, az első Fidesz-kormány idején fölvetődött, hogy Torgyán József lehet a köztársasági elnök – az volt az a pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy odébbállok. Ez nekem már nem fért volna bele. 

Ahhoz képest, hogy a Fidesz-vezérkar a lágymányosi HBB-klubban nőtt fel, Hobót – ellentétben a hazai rock más nagyjaival – nem lehet látni fényképeken pózolni az ország vezetőivel. Szándékosan tartja magát távol az ilyen helyzetektől?  

– Nem jártam-járok közéjük. Bár egy-kettővel találkoztam. Aczél György, mielőtt betiltotta az Agitátorok című gyengécske filmet, megkérdezte tőlem, hogy „Még mindig maga a hippikirály?” Pár év múlva megcenzúrázta a Vadászatot. Pozsgay Imre a tévéből tiltott ki, majd évtizedekkel később Amerikában találkoztunk, ahol megdicsért a bátorságomért. 1988-90-ben több induló politikai pártnak segítettem, jobbról, balról. Néhány évvel később az egyik fővezér megveregette a vállamat és így szólt: „Hobókám, rosszul bántunk veled. Ti voltatok a rendszerváltó zenekar.” Nem volt igaza, meg nem is hittem neki. Bár az elvtársak, ahogy minden mástól, a zenétől is beszartak, de az, hogy az ember nem ijedt meg tőlük, még nem forradalom. Egyetlen politikust hívtam meg: Hiller Istvánt a Nemzetiben lejátszott 400. József Attila-estemre, mert kulturális miniszterként erre a Vidnyánszky által rendezett előadásra adott egy csomó pénzt, hogy létrejöhessen, és hogy olyan helyekre is eljussak vele – falvakba, a határon túlra –, ahol nincs semmi. De nem tudott eljönni. 

A Lázár Ervin meséjéből készült 1983-as Szegény Dzsoni és Árnika című filmben Orbán Viktor az egyik szereplő, és az egyik jelenet alatt egy megzenésített Eörsi István-vers szól, amit ön énekel, miközben a szereplők fociznak. A Talán, talán című szám is rajta lesz a most megjelenő Eörsi-lemezen, ez a filmrészlet viszont olyan, mint egy időkapszulába zárt minitörténelem.  

– Akkoriban mindez nem számított. Van egy kultikus fényképem 1980-ból. A Fővárosi Művelődési Házban (FMH) tartott Hobo Blues Band-koncerten megjelent Allen Ginsberg, a majdani MDF-alapító Csoóri Sándor, valamint a később az SZDSZ-hez csatlakozó Eörsi István, ők vannak a képen. Egyébként most, amikor szóba került, hogy az Eörsi István-anyagot Ascher esetleg újra megrendezhetné, Vidnyánszkynak nem volt ellene kifogása. 

A lemez, amit ’82-83-ban nem adhattak ki, elkészült, készül a dossziés színdarab… 

– Új lemezek is lesznek – még mindig több ötletem van, mint amennyit meg tudok valósítani. Márciusban indulok koncertkörútra „Hobo 75” címmel Magyarországon és Erdélyben, amely december 28-án a Papp László Arénában ér véget. 

Mindemellett újraindították a klubot is a Muzikumban, erre miért volt szükség?  

– Ez a legjobb. Mindig volt klubunk, vagy Lágymányoson, vagy az FMH-ban, a mai napig abból élek. Úgy kommunikálok a nézőkkel, ahogy erre akkor ráéreztem. Belenézek a szemükbe. Ezért merem a színházban az első sorhoz közel elmondani a verseket. Az új zenekaromat elfogadta és megszerette a közönség: visszamegyek velük oda, ahol kezdtem. A legszívesebben minden héten játszanék valami jó kis kocsmában, akár egy szál zongoristával, ahol közel vannak az emberek és nincs szükség semmi külsőségre. Ahogy John Mayall mondta: Back to the Roots, vissza a gyökerekhez. De tulajdonképpen nem is kell visszamennem, mert sose szakadtam el. A régi zenésztársakkal is játszom, ez inkább a nosztalgia része – az új számokon az új bandámmal dolgozom, és ez nagyon inspirál. Szeretem a régi dalokat, azoknak is köszönhetem azt, aki vagyok, de mindig jobban érdekelt az, ami előttem van, mint az, ami mögöttem.  

Sümegi Noémi 

Földes László Hobo 

„Igazi nevem Hobo, anyakönyvileg Földes Lászlónak hívnak, 1945-ben születtem. Pályámat 23 évesen kezdtem, azóta énekelek, írok. Tíz évre rá kezdtem verseket mondani. Tömérdek lemezt csináltam, írtam pár könyvet, színdarabot, 1978 és 2011 között játszottam a Hobo Blues Bandben, 2006 és 2013 között a debreceni Csokonai Színház tagja voltam, jelenleg zenészként szabadúszó vagyok, előadóként pedig 2013 óta a Nemzeti Színházban játszom.” 

A Kossuth-díjas művész a 2019/2020-as évadban a Hé, Magyar Joe!, a Halj meg és nagy leszel és a Tudod, hogy nincs bocsánat előadásokban látható a Nemzeti Színház színpadán.