Északról nézve

Hogyan látja, mi a feladata ma a színháznak? Van valamiféle küldetése?

– Mindig megdöbbentenek azok az emberek, akik határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon közlik a világgal, hogy mi a művészet feladata, milyen témákkal, politikai problémákkal kell a színháznak foglalkoznia, mi kell a közönséges halandóknak ahhoz, hogy haladó gondolkodású, tudatos, elkötelezett polgárok legyenek, azaz olyanok, mint ők. Rossz emlékeim vannak, és ami talán még ennél is rosszabb, hogy ma már nem tűnnek hihetetlenül nevetségesnek a hajdani színházi gyűlések, ahol nem volt kétség afelől, hogy mi kell a népnek. Kezdő dramaturgként egy nagy svéd színházban szembesültem először azzal, hogy kézfeltartással feketelistázta a többség Shakespeare-t, Molière-t és a görög dráma óriásait. Bűnük az volt, hogy királyokról, nemesekről, istenekről írtak. Az 1968 körüli kultúrforradalom évei voltak ezek. Az utcán hosszú sorban vonultak a tüntetők a polgári színház főbűnözője, az opera ellen. Ma már az egykori vezérek unokáikat tolják a babakocsikban, és kicsit szégyenkező mosollyal mondják: fiatalság bolondság. Csakhogy a nagy zajban nem vették észre, hogy nemcsak kiürült nézőteret hagytak maguk után, hanem sok tönkretett életet is.

Régi történet, mondhatják sokan. Miért jutott most eszébe?

– Talán azért, mert újból egy hirtelen jött, feldolgozatlan változás formálja az életünket. A digitális forradalom. Sok jót hozott magával, és szélvész tempóban tálalja az újabb és újabb kommunikációs lehetőségeket. Hatalmas a kihívás, és óriásiak a lehetőségek. Mégis úgy érzem, hogy ahelyett hogy okosabbak, toleránsabbak lennénk a könnyen elérhető információk segítségével, egyre jobban belesüllyedünk a gyors, rövid hírek és a névtelen bejegyzések sokszor durva áradatába. Kis munkával és még kisebb körültekintéssel szakértőnek érezzük magunkat, azonnal átlátjuk a világot, és egyszerű megoldást kínálunk a végtelenül bonyolult problémákra. A színház, a jó színház mindig is ennek az ellenkezőjét képviselte. A felszín helyett a mélységet, a közönséges szóváltás helyett a dialektikus eszmecserét, a gyáva, névtelen vagdalkozás helyett a felelős kritikát.

Mekkora a becsülete a színháznak Skandináviában?

– Svédország régi és nagy múltú kultúrnemzet. A svéd nemzeti színházat III. Gusztáv király, az operakedvelők által jól ismert Verdi-hős az Álarcosbálból, alapította 1788-ban. A mai épületet pedig 1908-ban Strindberg Olof mesterével nyitották meg. A színháznak ugyan már régóta semmi köze sincs a királyi házhoz, de ma is Királyi Színháznak hívják. Az új épület is a régi korok pompáját sugározza. Híres rendezők, színészek, írók arcképei, szobrok, emlékek mindenütt. A falon belül is érződik a társulat büszkesége. Az, hogy a nehézségek ellenére mindmáig Skandinávia egyik vezető színházának tagjai. De Svédországban nagyon sok jó színház van, mind a fővárosban, mind vidéken. Stockholm belvárosa hasonlít Budapestre. Ha figyelmesen nézelődünk, bármelyik pillanatban előbukkanhat egy kis színház, egy kabaré, egy pódiumszínpad.

És Norvégiában mi a helyzet?

– Norvégia egészen más. Fiatal ország, sokáig az északi államok kicsit lenézett szegény gyereke volt. De a dús olajmezőkből hirtelen beáramló pénz meghozta az önbizalmat. Épült, szépült az ország, és nagyon okosan sokat költöttek a kultúrára. Új, nagystílű operaház, új múzeumok, kultúrközpontok, egyetemi kampuszok, főiskolák épültek. Az Amerikai Elektra együttese is egy modern, három színpaddal rendelkező épületből érkezik a budapesti MITEM-re. Egy fiatal nemzetnek mindig sok a tennivalója. Ha nincs annyi példakép, ha nincs annyi tisztelni való hagyomány, akkor szabadabb is lehet az ember. Norvégia sok öntörvényű tehetséget adott a világnak. Gondoljunk a festőzseni Edward Munchra, a drámaíró Ibsenre, az elbeszélő Knut Hamsunra, napjainkban Jon Fosséra, hogy csak pár nevet említsek. A fiatal norvég művészeket pedig egyre inkább csábítják a svéd és dán társulatok. Az Amerikai Elektra norvég rendezője, Eirik Stubø ma a Stockholmi Királyi Színház művészeti igazgatója. Innen érkezik a MITEM-re Ibsen Hedda Gablere.

Az északi színházi emberek szeretik a színházi fesztiválokat? 

– Nem tudom megmondani, hogy miért, de Norvégiában a hetvenes-nyolcvanas években nem nagyon figyeltünk a színházi fesztiválokra. London volt a zarándokhely. Óránként jártak a repülőgépek. Rendezők, igazgatók keltek útra délután, megnéztek egy előadást, másnapra már Oslóban voltak saját próbájukon. És játszottuk a kortárs és a klasszikus darabokat angol módon. Utána jött New York, a musical és az új amerikai dühöngő nemzedék. Valószínű, az angolszász érdeklődésnek az volt az oka, hogy a skandinávok jól tudnak angolul, és így biztonságban érzik magukat az angol nyelvterületen. Az angolszász periódus után Berlin lett az új zarándokhely. Az éves Theatertreffen szinte kötelező volt részt venni. Az úgynevezett német rendezői színház lázba hozta a fiatal művészeket, készültek az utánzatok. Ez nem baj, mert mellesleg sok jót is tanultak. De ma már mintha hanyatlóban lenne a csodálat. Az elég nagy probléma, hogy a skandináv előadások nem utaznak gyakran vendégjátékra vagy fesztiválokra. Ezért is örültek annyira az Amerikai Elektra színészei, hogy a neves budapesti MITEM-en játszhatnak.

Dramaturgként nyilván sokat utazott. Örömmel?

– Mindig azokat a színházi találkozókat szerettem legjobban, ahol sok nemzet volt jelen. Nem a friss divatra figyeltem, mert arra hamar rá lehet unni, hanem az egyéni hangra. Mindig új élményekkel gazdagabban tértem haza. Dramaturgkollégáimmal egyszer eljutottunk a Katona József Színházban rendezett nemzetközi fesztiválra a kilencvenes években, s máig emlegetjük a budapesti élményeket. A Bonner Biennalét, a kortárs drámaírók fesztiválját is szerettem. Változó volt az előadások művészi színvonala, de érdekes produkciókat láttunk. Sok előítélettől szabadultam meg ezeken a találkozókon, és sok kollégával húsz év után is tartom a kapcsolatot. A személyes beszélgetés ebben a szakmában mindennél többet ér.

Milyennek látják a skandinávok a magyar színházat? 

– Nehéz kérdés. Az nyilvánvaló, hogy Magyarország kulturális tekintetben sikerország. Két év alatt két Oscar-díjat, egy berlini és egy cannes-i nagydíjat nyertek a magyar filmek. A magyar zeneművészeket a nemzetközi élvonalban tartják számon. Kertész Imre Nobel-díja után egyre több magyar regény kerül a skandináv piacra. Folytathatnám a sort. De egy színházi produkcióért Magyarországra kell jönni, a videóra felvett előadásoknak nem sok nézője akad. Egy jól szervezett látogatás, egy jól sikerült fesztivál, személyes ismeretség vezet ahhoz, hogy a nyelvi nehézségek ellenére is magyar előadást akarjon nézni egy külföldi. De ha már eljött, akkor elcsodálkozik azon, hogy milyen magas színvonalú a magyar színjátszás. Több magyar rendező személyes ismeretség révén dolgozott Norvégiában. Mégpedig nagy sikerrel. 

Miért az Amerikai Elektrát hozták Budapestre?

– Nem mi választottunk, de nagyon drukkoltunk, hogy a stockholmi Bergman-fesztiválra érkezett vezető dramaturg a Nemzeti Színházból, Verebes Ernő minket javasoljon. Jöttek az izgatott telefonok a színészektől, mikor lesz a döntés. Kirsti Stubønek, az Elektrát játszó színésznőnek ez a meghívás különösen nagy öröm. Ő játszotta Szász János Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című filmjének főszerepét, amiért megkapta a kritikusok díját. Nagyon megszerette Magyarországot.

Mit ad a mai embernek az Amerikai Elektra előadása?

– Mi is kíváncsiak vagyunk, talán majd a nézőktől megtudjuk. Az Amerikai Elektra az amerikai polgárháború idején játszódik, és a tábornok apa felejteni szeretné a háború szörnyűségeit. Családi békére vágyik, és felesége régi szerelmére. Csakhogy a családi csatatér, a szenvedélyek háborúja nem kevésbé kegyetlen, mint a fegyverekkel vívott küzdelem. Győztes nincs, csak áldozat. Megrázó igazság. Eirik Stubø rendező soha nem aktualizál, bízik abban, hogy egy remekmű hosszú évek távlatából is meg tudja szólítani az embereket. De mindig keresi az adekvát formát, ami szerinte a legjobban megfelel a választott műnek. Ebben az előadásban az amerikai jazz a kiindulópont. Fájdalmas, szenvedélyes, improvizatív zene egy kiváló jazztrió közreműködésével. A körültekintő darabválasztás mellett Stubø szerint a szereposztás a legfontosabb. Reméljük, hogy az előadás után egyetértenek vele.

Lesz a mostani kapcsolatfelvételnek a MITEM-mel, a Nemzeti Színházzal folytatása?

– Jó lenne találkozni a következő nemzetközi Ibsen-fesztiválon Oslóban és az Ingmar Bergman születésének 100 évfordulója alkalmából, 2018-ban megrendezendő Bergman-fesztiválon Stockholmban.

Osztovits Ágnes

(2017. május 09.)