Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
Vissza a hírekhez

Csoda és csapda

Vidnyánszky Attila rendező a Csongor és Tünde című előadásról

Minden idők legderűsebb Csongor és Tündéjére készülök – mondja tréfálkozva Vidnyánszky Attila, aki a szerelem csodáját akarja megmutatni Vörösmarty szertelenül játékos drámáján keresztül. A rendezőt a darab próbái közben faggattuk az irodalom és színház viszonyáról, a színészi munkáról, a mű tiszteletéről, és arról, miként jut el a két főhős az egekből egy albérleti szobába.

Ha végignézünk a Csongor és Tünde bemutatóinak a történetén, nem elsöprő közönségsikerek sorát látjuk.

– Hát ez tényleg nem jó ómen! De nincs mese, neki kell rugaszkodunk. A Bánk bán, Az ember tragédiája és a Csongor és Tünde jelentik a magyar drámairodalom klasszikus triászát, amelyet a Nemzeti Színház minden korszakában be kell mutatni, mindenkinek meg kell küzdeni ezekkel a hatalmas művekkel, amelyek a magyar színház és műveltség alappillérei. A bukások, a sikertelenség ellenére voltak nagy, korszakos, meglepő és hatásos próbálkozások. Németh Antal a ’30-as években a Nemzetiben is többször megrendezte, még egy egyórás verziót is készített belőle egy frankfurti és berlini vendégjátékhoz, amelynek átkötő szövegeit Szabó Lőrinc írta. Németh azt gondolta ugyanis, hogy olyan zseniális a mű, hogy érdemes a német közönségnek is megmutatni, ahogyan a Tragédiával is hasonló céljai és próbálkozásai voltak, több-kevesebb sikerrel.

Mi a „gond” a Csongor és Tündével?

Vidnyánszky Attila: Vörösmarty romantikus csillagrendszerében Csongor időtlen-idők óta úton van, és keresi a párját. Beleszédülök a térnek és az időnek ebbe a féktelen szabadságába. Azon dolgozunk a próbákon, hogy mindezt hogyan lehet megjeleníteni, megérzékíteni, átélhetővé tenni…

– Sokan nem színpadra valónak tartják, ahogy a Tragédiát sem. Szerintem mindkettő zseniális, színpadi játékra csábít, mert lefordítható színpadi nyelvre. Mindkettő először mint szöveg nyűgöz le. A Tragédiában Madách gondolati, bölcseleti gazdagsága, Vörösmartynál a mese, a líra, a könnyeden és szellemesen áradó költészet ragadja meg az embert.

„A klasszikus szöveg szent”, „olyan szép, hogy azt csak el kell mondani” – sokan fogalmaznak meg efféléket. Hogyan „érdemes” tisztelni Vörösmarty szövegét?

– A mű nyelvi csodája egyben a csapda is. Az irodalom – a legszebb is –, megfojtja a színházat, mert egy idő után unalmassá, befogadhatatlanná válik. Ami az erénye, az egy bizonyos határon túl untatni kezdi a nézőt. Tanárosan felmutatjuk a klasszikus művet – és minden igyekezetünk ellenére a diák ásít egyet, a felnőtteket pedig utoléri a csongori betegség – ahogy egy előadásról Molnár Gál Péter írta –, vagyis elalszanak.

Vagyis mégsem színpadra való?

– Dehogynem! Csak meg kell találni hozzá a kulcsot. A Tragédiában Lucifer a „tünékeny álom képei”-ről beszél, és az álom logikája eltér az ébrenlét racionalitásától. Ott csak az álom csapongó, kint-bent dramaturgiájával lehet korról korra, eszméről eszmére repülni térben és időben, a Csongor és Tünde kozmikus dimenzióiban sem lehetséges bármiféle realitásba ragadni.

Mit jelent ez?

– Ellentmondásnak tűnhet, de egy szép szöveget nem csupán elmondva szólaltathatunk meg, hanem úgy is, hogy a szöveg legmélyebb értelmét például egy mozdulatba, képbe sűrítjük, s ami eljátszható, azt nem mondatom el a színésszel. Ha Csongor magányát egy képben ki tudom fejezni, amelyből sikít a hiány fájdalma, akkor ez többet mond, átélhetőbb, mint egy mégoly csillogó monológ. Sokszor egy mozdulat, egy pillantás, egy fényváltás, vagy a tér megváltozása beszédesebb, mint a leggyönyörűbb sorok. Ezért húzni, tömöríteni kell, és bár minden sorért fáj a szívem, a színházi eszköztár sok-sok eleme áll rendelkezésünkre, amelyekkel felerősíthetjük a mű megannyi árnyalatát.

 A nem reális térben és időben való játék tehát más színészi, rendezői munkát is igényel?

– Egy Ibsen-, Csehov- vagy Molnár Ferenc-darabban, amikor elkezdjük próbálni a jelenetet, amelyben a színész belép a színpadra, tisztázni kell: honnan jött, mit csinált és mit akar, amikor már a színpadon látjuk másokkal együtt, akiknek szintén tisztázniuk kell a maguk válaszait. Mert mindenkinek van egy hétköznapi története, sorsa, akarása… Na de Csongor egy „virágzó tündérfához érve” azt mondja: „Minden országot bejártam, / Minden messze tartományt, / S aki álmaimban él, / A dicsőt, az égi szépet / Semmi földön nem találtam.” Érezzük, hogy itt ezek az „elemző” kérdések nem használhatók, hiszen Vörösmarty romantikus csillagrendszerében Csongor időtlen-idők óta úton van, és keresi a párját. Beleszédülök a térnek és az időnek ebbe a féktelen szabadságába. Azon dolgozunk a próbákon, hogy mindezt hogyan lehet megjeleníteni, megérzékíteni, átélhetővé tenni…

Vidnyánszky Attila derűsre vagy komorra hangolja a szerelmesek történetét?

– Viccesen azt szoktam mondogatni, hogy minden idők legderűsebb Csongor és Tündéjére készülök. Talán sokakra, akik foglalkoztak ezzel a művel, átragad Vörösmarty romantikus komorsága. Van is abban valami baljóslatú, ahogy a mű – a happy end ellenére – befejeződik: „Éjfél van, az éj rideg és szomorú, / Gyászosra hanyatlik az égi ború: / Jőj, kedves, örülni az éjbe velem, / Ébren maga van csak az egy szerelem.” Számomra most a szerelem derűje a legfontosabb. A derű, ami abból a reménységből fakad, hogy ők ketten nemcsak egymáséi lesznek, hanem egy hosszú közös út elején állnak, és egy kollégiumi szobában látjuk majd őket, abban az albérletben, ahonnan ez a közös élet elindul. Ha minden csodán, varázslaton, égi pátoszon keresztül ide elérkezünk, és meg tudjuk éreztetni ennek a beteljesedésnek és az életbe való indulásnak az örömét, tüzét, ha ebben magára ismer az, aki már túl van ezen, és az is, aki még ennek reményében keresi a párját, akkor megérte ez a nagy színházi utazás, ez a kaland a Vörösmarty zseniális elmejátéka által teremtett furcsa tér-idő birodalomban.

Petőfi János vitézében a boldogságot Tündérországban találják meg a szerelmesek. Vörösmarty Tündéje azonban nagy döntést hoz...

– Kacsóh Pongrác daljátékban viszont Jancsi és Iluska is lemondanak a halhatatlanságról és Tündérországból elindulnak a falujukba, a földre, haza. Tünde lemondása az örök életről egyben az emberi sors felvállalása. De nem a szerelem bizonyosságával teszi ezt, hiszen a gonosz jóslat kételyeket kelt benne: vajon hű-e Csongor? A szerelem tiszta hitével azonban mindent kockára tesz, amikor kikéredzkedik a halhatatlanok közül.

Kornya István

Vörösmarty és a Csongor és Tünde

Vörösmarty Mihály
(Kápolnásnyék, 1800 – Pest, 1855)
Elszegényedett kisnemesi család sarja. A Perczel családnál volt nevelő, és reménytelenül beleszeretett Perczel Adélba (Etelkába). Ügyvédi vizsgát tett. 1825-ben jelent meg első nagy műve, a Zalán futása. A korszak jelentős folyóiratainak volt szerkesztője, 1830-tól a Magyar Tudós Társaság tagja, szerepet vállalt a reformkor politikai küzdelmeiben, kapcsolatban állt Széchenyivel, Kossuthtal, Wesselényivel.
Az 1830-as évektől szolgálta a magyar nyelvű színjátszást darabjaival: A kincskeresők, Vérnász, A fátyol titkai. Színikritikákat ír, az első magyar drámaelmélet (Elméleti töredékek) megalkotója. 1836-ban írta meg a Szózatot. 1837-ben a Nemzeti Színházat Árpád ébredése című darabjával ényitották.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharcban az első népképviseleti országgyűlés tagja. A kormánnyal tartott Debrecenbe, Szegedre és Aradra. Világos után bujdosott, majd jelentkezett a hatóságnál, de kegyelmet kapott. Családjával Nyéken anyagi gondok közt, betegeskedve élt. 1850-ben írta az Előszót és a Vén cigányt. Megtépázott idegrendszerrel, lelkileg összetörve halt meg.

A már ifjúkora óta verselgető Vörösmarty 25 évesen írja meg honfoglalási eposzát, a Zalán futását. Bár az irodalmi életben ettől kezdve számon tartották, bevételt nem sokat hozott e jelentős mű. Még öt küzdelmes év telik el, amíg 1830-ban a Magyar Tudományos Társaság nyelvtudományi osztályának rendes tagjaként sok munkával járó, de biztos megélhetéshez jut. A Csongor és Tündét a révbe érést megelőző időszakban, 1826-1830 között írta. Az útját kereső, állítólag reménytelenül szerelmes fiatalember fogalmazza meg benne saját életének legbensőbb problémáit. Sok versében és az ebben az időszakban írt egész eposzvonulatban (Tündérvölgy, Délsziget, Magyarvár, Cserhalom, Eger, Széplak, A két szomszédvár) találhatók motívumok, szereplők, fordulatok, amelyek a Csongor és Tündéhez vezettek. Az 1825-ből származó vers, a Földi menny, akár a színjáték mottója is lehetne: „Mennyet kell a földön is keresni, /Mennyet, a föld úgyis elveszendő,/ Elveszendők, akik rajta élnek.”

Vörösmarty sikeres művet akart írni, amikor a népszerű széphistóriát dolgozta fel. A mű „meséje a közönségesen ösmert Tündér Ilonából van véve” – írta az előfizetési felhívásban. 1831 februárjában nyomtatják ki 500 példányban a Csongor és Tündét, de még az írótársak sem lelkesednek érte. Kölcsey háromszor olvasta el, és akkor már úgy vélte: „Ezer oda nem valók, és másképpen valók mellett is a Csongor kincs.” Mégsem került színpadra Vörösmarty életében. A költő 1844-ben névtelenül benyújtotta művét a teátrum drámabíráló bizottmányához (amelynek munkájában általában ő is részt vett, ez esetet kivéve), a darabot a rangos testület egyhangúan elutasította, mint előadásra alkalmatlant.

Ősbemutatójára 1879. december 1-jén került sor Paulay Ede rendezésében a Nemzeti Színházban. Paulay maximális látványosságra is törekedett, a drámai költemény mesejátéki vonásait emelte ki. Beöthy Zsolt így számol be arról az estéről: „az áhitatos lelkesedés, mely tegnap este a Nemzeti Színház közönségét kitüntette, azt bizonyítja, hogy érteni kezdték a mesét.” Paulay rendezését még 37 évig játszották a Nemzeti Színházban évente egy-két alkalommal, a szereplők cserélődtek, csak Jászai Mari alakította benne mindvégig a „jelképi mélységű rút és rontó démont”, Mirígyet. A 20. század első felében Németh Antal többféle verzióban és felfogásban, összesen tízszer rendezte meg Vörösmarty művét, 1937-ben a Nemzeti Színház igazgatójaként a teátrum centenáriumi évadjában is..

Az ötvenes évektől kezdve egyre több színházban műsorra tűzték a Csongor és Tündét, lett belőle balett (Weiner Leó zenéjére), bábjáték, rock-musical, tv-játék és Bozay Attila operát is komponált belőle. A Nemzeti Színházban a Sík Ferenc rendezte előadást 1976-tól kilenc éven át telt házzal játszották. Később egyre több rendező próbálta mai közegbe helyezni a történetet: Harag György kolozsvári előadása a tömbházak közötti játszótéren, a „valóság árnyékában” játszódott, Ruszt József eszköztelen stúdióelőadást, „grotowskiádát” rendezett belőle.

Az Éj szerepét Lukács Margit ötven éven át játszotta a Nemzeti Színházban – a most készülő előadásban talán sikerül őt megidézni a mennyei páholyból is.

Kulcsár Edit

dramaturg

(2016. március 08.)